A feszült csönd pillanatok alatt a döbbenet leküzdhetetlen ködjévé változott át. A nemes hölgyek egyszerre kapták fejüket a hercegnő felé, mintha az épp most közölte volna velük, hogy léteznek boszorkányok. Az urak – élükön a királlyal – egyszerre emelkedtek fel, s tekintetükben a meglepettség tükröződött.

Sora elégedetten figyelte, ahogyan bejelentése minden jelenlévő tudatában értelmet nyer. Pillantása büszkén siklott végig az előtte ülő Mayen, aki még a száját is eltátotta meglepettségében. Hangosan felkacagott volna, de a helyzet nem engedte meg. Azonban a sok nemes megrökönyödött ábrázata szórakoztatta. Mind tudtak róla, hogy mi is történt azon az éjszakán vele, s tudták, hogy áldott állapotban volt. Így hát a körülmények miatt mind teljességgel bizonyosak lehettek benne, hogy az után a szörnyű vetélés után nem lehetet többé gyermeke, hiába is élte túl ő maga egy lenyűgöző csoda folytán. Azonban Leon Oswald akaratának útjába még az Istenek sem állhatnak! Most végleg bebizonyosodott, hogy amit a herceg akart, az mindig valóra vált akármennyi időnek kelljen eltelnie. Először megkapta őt, mert úgy akarta… Életben maradhatott a zuhanás után, mert ő úgy akarta… És gyermeket szülhet neki – dacára, hogy az orvosok biztosan állították az ellenkezőjét -, mert úgy akarta… Boldogan elmosolyodott, ahogy férje felé fordította tekintetét. Azonban Leon nem mozdult. Hitetlenkedő szemekkel figyelte feleségét; izmai megfeszültek, pupillája a kétszeresére nőtt. Sora bizonytalanul az ajkába harapott. Hamarosan meglátta a herceg ezüstszínű tekintetében a kérdést. Gyengéden elmosolyodott, majd egyetlen lélegzetvételnyi időre lehunyta a szemeit, jelezve válaszát; igen…

Leon torkából reszketeg sóhaj süvített elő, ahogy megbizonyosodott, hogy valóban igaz felesége állítása. Izmai elernyedtek, kezeit pedig végleg leejtette maga mellé. Holdezüst pillantása a tudta nélkül lágyult el; csillagfényűvé vált, s ott a mélyén kigyúlt a tűz. Szíve olyan ütemben kezdett vágtatni mellkasában, mintha csak egy gyilkos elől szaladt volna. Ki akart törni börtönéből, ezzel feszítő érzést keltve a bensőjében; azonban a hercegnek ezúttal jól esett a nyomás. Mélyen beszívta a levegőt, s lehunyta a szemeit, elrejtve a meghatottan örvénylő ezüstfolyót. Nem volt benne biztos, hogy meg tudja tartani magát. A meglepettség, az öröm és a hála mind egyszerre sújtott le rá. Rátelepedtek, s nyomásuk alatt majdnem megbicsaklott a lába. Úr Isten, egy gyermek! S addig ismételgette ezt a mondatot, amíg szíve, s elméje is elhitte végre. Igen, valóban akarta a gyereket, törekedett rá, reménykedett benne… Azonban ilyen váratlanul szembesülni a ténnyel, hogy egy újabb lehetetlennek hitt álma vált valóra… sokkoló volt még neki is. Emlékezett rá, hogy Sora mit vágott a fejéhez egy héttel ezelőtt; Az akaratod hatalmának nincs olyan nagy hitele, mint amilyennek hiszed… Akkor ez fájt neki, s a remény egy kis darabkáját végleg elnyelte hitetlenkedés. Ennek ellenére mégis hinni akart benne, hinnie kellett, hogy végül mégis neki lesz igaza. Hogy az akarata hatalma győzedelmeskedik minden földi ámítás, és gonoszság fölött. És igen… sikerült neki. Azon az éjszakán, amikor erre törekedett. Kezét a homlokához szorította, hogy elrejtse az emberek elől boldogságának nyilvánvaló bizonyítékát. Hiszen ők a veszedelmes herceget ismerték, akinek akarata előtt meghajol földi halandó, és alvilági szörny is. Azonban szíve szüntelen táncát nem tudta csillapítani. Hagyta hát, hogy a boldogság legteljesebb érzése úgy öntse el, mint sűrű égi manna. Hirtelen nyitotta ki szemeit, s abban a pillanatban ajkai önkéntelen, szerelmes mosolyra rándultak. Sora ott állt előtte, az aranyként ragyogó napsugarak hódolva fogták körbe alakját, csokoládé színű tekintetében pedig gyertyalángként ragyogtak rá a táncoló fények. Észre kellett volna vennie! Talán észre is vette… Hiszen érezte a változást; a megmagyarázhatatlan fényeket felesége szemében, a határtalan boldogságát, a szenvedélyt, mely elérte a fellegeket. A hercegnő forróbbá vált, teste nyíltabbá, szeme ragyogóbbá. És olyan gyönyörű volt! Büszke lett a tartása, tekintete dacos, mosolya veszélyes, kisugárzása olyan erős, mint a tomboló tűztenger. Tökéletes mása volt neki… a férjének… Leon figyelte, ahogy a hercegnő tekintete gyengéddé válik. Az előbbi tűz elterjedt, s már nem csak egyetlen kecsesen táncoló láng volt, de egész lávafolyam. Azonban melege lágy volt, simogató. Majd pillantása a már szinte bűnösen kívánatos ajkakra tévedt, melyek mosolyogtak… neki…

Sora a szívére szorította a kezét, amikor sötét szemeit észrevétlenül elfedte könnyeinek tava. Olyan boldoggá tette férje tekintete. Számtalanszor elképzelte ezt a pillanatot az egy hét alatt, azonban egyik formája sem ért fel a valódival, amely boldogsággal töltötte el a szívét, s örömkönnyeket csalt a szemeibe, melyek remegőn táncolták körbe az ott égő lángokat, mégsem oltották el őket… Amikor kiderült, hogy valóban terhes, ahogy Leon azt állította, az első gondolata az volt, hogy nincs még egy ilyen férfi, akinek az álmait mindig valóra váltja a Sors. Először ő maga is hitetlenkedve fogadta, nem tudta elhinni, nem volt képes elhinni. Hiszen az orvos nyíltan közölte vele, hogy nem lehet többé gyermeke. És mégis… kétség sem fért hozzá, hogy a méhében ott növekedett Blackheath ötödik hercegének álma. Senki nem állhatott Leon akaratának útjába, ez bizonyos! Sora hamarosan visszatért az ábrándozásból, majd belenézett férje szemeibe, melyeket szelíd gyöngyfényű fátyol takart. A lány elmosolyodott ezen a nyilvánvaló gesztuson, melyet a férfi nem vett észre. Annyiszor kapta már ezt a pillantást ajándékba, azonban még egyik sem hasonlított ehhez… Ez a mostani a mennyek legteljesebbikét adta neki ajándékba. A gyöngyházfényű szempár egyszerre sugallt felé meghatottságot, hálát, köszönetet, boldogságot, vágyat, s olyan végtelen szerelmet, hogy Sora csaknem elsírta magát tőle. S amikor a herceg felemelte a kezét, és gyengéden végigsimított felesége puha arcán, a csokoládé színű szemekből kicsordult egy könnycsepp. Leon pedig lehajolt, lecsókolta szerelme határtalan boldogságának ékes bizonyítékát. Majd a hercegnő meghatottan figyelte, férje ajkait, amik hangtalanul formálták annak szenvedélyes, szerelmes gondolatát: meg akarlak csókolni! Hangosan felkacagott, miközben szemeiből harmatcseppek egész remegő sora távozott, ahogy önfeledten a férje nyaka köré fonta a karjait, s ajkait csókra kínálta. A férfi pedig nem tétovázott sokat; azonnal birtokba vette, amire oly nagyon vágyott, s amire csak ő formálhatott jogot.

A csókjuk szenvedélyről, tűzről árulkodott, s a végtelen szerelem ízét hordozta magában. Kinyílott a remény virága, s ezt elpusztítani már senki nem tudja majd! Leon olyan szorosan ölelte magához a feleségét, mintha soha többé nem akarta volna elengedni. S csókja olyan mély, beható és alapos volt, ami alapjaiban rengette meg a világot. Minden érzelmét belesűrítette, egyszerre köszönte meg nejének az ajándékát, s adott hálát, amiért az övé volt. Sorának még a szíve is beleremegett ebbe az érzelemáradatba, és még a lába is összecsuklott volna alatta, ha férje nem szorítja úgy magához. Nem volt körülöttük senki… Nem számított hány szempár nézi őket, nem számított az sem, hogy az ellenségeik alig néhány méterre állnak tőlük. Csak az a boldogság volt a lényeges, amely egyszerre öntette el mindkettőjüket. Az a boldogság, ami örök hidat épített kettejük között, egy lerombolhatatlan hidat, mely szívtől szívig vezetett, s a szivárvány ezer színében pompázott. Leon szerelmesen simított végig felesége karcsú hátán, miközben egy pillanatra sem engedte el ajkát. Ez a nő… ő volt az egyetlen, aki képes volt elhallgatatni; az egyetlen, aki megadta neki a mennyország gyönyörét; az egyetlen, aki szerelmet, és határtalan boldogságot adott neki; az egyetlen, aki képes volt szembe szállni vele; s az egyetlen, aki képes volt térdre kényszeríteni magát az ördögöt…

* * *

Tényleg megváltozott az íze! Leon már legalább egy hete próbálta megfejteni, hogy mitől változott meg felesége ajkának íze oly hirtelen. Most megkapta a választ. Ahogyan arra is, hogy a lány, miért emelte olyan büszkén fel a fejét, s miért sugárzott belőle az az elemi erő, amelye a herceg sajátja volt. Most már megválaszolhatta a kérdéseit: azért, mert Sora az ő gyermekét várja. Egy valódi örököst, aki igazi csoda. Hiszen, az orvosok bizton állították, hogy ne is reménykedjenek a gyermek megszületésében, mert az lehetetlen. A gyermek egy valódi csoda… egy csoda, akinek nem szabadott volna megfogannia, azonban senki nem állhatott ennek az útjába, mert Leon Oswald akarata ez volt! Mikor ajkaik elváltak, a herceg boldogságtól ködös tekintettel figyelte, ahogy felesége sötét tekintete megcsillan a sötét szempillák rejtekében. Gyengéden felemelte az állát, és még egyszer könnyedén megcsókolta a kívánatos ajkakat, amik most felduzzadtak a szenvedélyes csóktól. Elbűvölően elmosolyodott, miközben a szemeiben felpattantak a már jól ismert szikrák. Ezek azonban a diadal szikrái voltak. Eltelt a gondolattól, hogy ott növekszik a felesége méhében a szerelmük nyilvánvaló bizonyítéka. A boldogságtól megrészegülve rántotta újra magához Sorát, s átölelte. Szorosan, nagyon szorosan, úgy, hogy senki ne tudja kiszakítani a karjai közül. Ezúttal minden másképp lesz, fogadkozott magában. Megadatott nekik egy újabb esély, s ezúttal nem fogják elvesztegetni. Megvédi a feleségét és fiát! A büszke páncél megrepedt a tekintetén, majd ezernyi kristályként szóródott szét. Mikor biztos volt benne, hogy Sora megnyugodott, felkapta a földről, majd egy diadalittas kiáltás kíséretében megforgatta. A hercegnő kacaja pedig betöltötte az egész kertet…

A nemesek ekkor tértek végre ismét magukhoz a letargiából. Először a hír döbbentette meg őket, majd elhűlve és meghatottan figyelték a hercegi pár boldogságának kiteljesedését. Most a királyné is szélesen elmosolyodott. Alexander és Layla pedig elnézően ingatták a fejüket. Leon hamarosan letette szerelmét, aki szinte teljesen elszédült, de nem csak a forgástól, hanem férje heves érzelmi kitörésétől. Amikor újra szorosan párja karjaiba simulhatott, érezte szívének erőteljes, heves lüktetését… Leon boldog volt. Sora csillogó szemekkel, s örömteljes mosollyal nézett fel az Esthajnalcsillagként fénylő tekintetbe, azonban mielőtt ajkait egyetlen szó is elhagyhatta volna, a herceg éhesen csapott le rájuk. Nem tudott betelni ezzel az új – régi ízzel, melyet előző alkalommal nem tudott kellően kiélvezni. Most viszont minden egyes cseppjét magába akarta szívni. És valóban, a férfi olyan alapossággal, éhséggel és mohósággal csókolta, kényeztette neje ajkait, mintha életet és gyönyört adó manna csordogálna rajtuk. A hosszú ízlelgetésnek az vetett véget, hogy Sora zihálva kapta el a fejét. Ennek azonban az lett a következménye, hogy a férje következő csókja lenyűgöző pontossággal találta meg nyakának legérzékenyebb pontját, aminek következtében fojtottan felnyögött. Leon elmosolyodott, majd homlokát a lány homlokának döntötte. Közelről figyelték egymás tekintetét, láttak minden apró tüzet, minden érzést, bármilyen mélyre is volt rejtve. A herceg felsóhajtott, s egy pillanatra lehunyta a szemeit. Amikor újra megszólalt a hangja karcos volt, borzongató, érzelmes:

- Megint csokoládé ízed van – S erre a kijelentésre Sora döbbenten, és meghatottan nevetett fel. – És most az is marad egészen a terhességed végig – súgta úgy, hogy csak a felesége hallja. – Ígérem neked.

- Tudom. Ezúttal minden más lesz – mosolygott a hercegnő, miközben lágy kezével végigsimított a férje erőteljes vonásain.

- Igen. Ezt a csodát most nem hagyjuk elveszni.– majd még szorosabbra fűzte karjait a karcsú derék körül, mintha csak ezzel is jelezni akarta volna, hogy még az élete árán is megvédi. – Mert ez valóban csoda.

- A te álmaidat mindig valóra váltja a sors, Leon – sóhajtott fel boldogan –, mert veszedelmes vagy.

- Mert te veszedelmes vagy – majd megfogta felesége kecses kezeit, s az ajkaihoz emelte őket. Olyan forrón csókolta meg, mintha ez lett volna az életében az utolsó dolog, amit megtehet.

- Fogadja őszinte, és szívből jövő jókívánságainkat, lord Leon. És azt hiszem, az itt jelenlévők mindegyike nevében beszélhetek– hajtott fejet Leon felé, aki büszkén emelte fel az állát.

- Köszönöm, felség – mosolyodott el a herceg, miközben szorosan maga mellé vonta nejét.

- Nos, mylady, még sincs szükség a házasság érvénytelenítésére? – fordult Henrik Sora felé.

- Nem, felség – rázta meg vidáman a fejét a kérdezett. – Tökéletes helyen vagyok.

- Látom, lady Sora – mosolyodott el elégedetten a művén. – Akkor még sem volt olyan rossz döntés tőlem, hogy engedélyt adtam a házasságukra lord Leonnak?

- Nem, felség. És azt hiszem, ezért soha életemben nem tudok hálát adni önnek – biccentett felé a hercegnő.

- Nos, tudnék néhány módot, hogyan fejezheti ki a köszönetét… - vigyorodott el a király, azonban amikor meglátta Leon tekintetét, hangosan felnevetett. – Vigyázzon, herceg, még itt helyben keresztre feszít a tekintetével.

- Szavamat adom, felség, hogy nem esik bántódása, ha nem néz még egyszer így a feleségemre - rajzolódott ki veszélyes félmosoly az ajkain.

- Rendben, lord Leon, megpróbálom betartani – kacsintott, majd kezének egyetlen mozdulatával elengedte őket.  Sora és Leon leült egy bőszen virágzó magnólia fa alá. A langyos szél simogatón söpört végig a kerten, megborzolva a virágok dús burjánzását. Ahogy a légáramlat elérte, Sora hátradöntötte a fejét, kéjesen felsóhajtott, és élvezte, ahogy pajkos táncot jár orgona lila tincsei körül. A férje könnyedén elmosolyodott látva ezt az egészen másfajta viselkedést. Mintha a hercegnő minden eddig ismert dologra egész máshogy reagálna. Tekintete gyengéden siklott végig a gyönyörű testen, azonban ahol megállapodott az a lány hasa volt. Az a hely ahol ott növekszik a gyermekük.

- Boldognak látszol, Sora – jegyezte meg csendesen.

- Csodálkozol rajta? – pillantott fel az említett. – Hiszen azt mondták, nem lehet gyermekem. S most mégis a szívem alatt hordom a te fiadat.

- Fiú? – kérdezett vissza pajkos mosollyal a herceg. – Honnan tudod, hogy fiú lesz?

- Csak egy igazi örökös lehet ilyen erős. Magamban érzem az erejét… a te erődet – nevetett fel Sora. - Ó, Leon, soha nem hittem, hogy létezhet ehhez hasonló boldogság.

- Ahogy én sem. Fogalmam sincs, hogyan hálálhatnám meg neked, hogy ilyen ajándékot adtál.

- A gyermekre gondolsz? – vonta fel a szemöldökét Sora, majd elmosolyodott. – Ő nekem is ajándék. Ajándék tőled. Bebizonyítottad, hogy semmi sem állhat az utadba – majd hosszan felsóhajtott, és sötét szemeit férje pillantásába fúrta. – Azt kívánom, hogy a fiam minden tulajdonságodat örökölje – majd játékosan hozzátette. – Természetesen ez alól kivételt képez a nők elcsábításából űzött sport.

- Viccelsz, édesem? – nevette el magát a herceg. – Azt fogja a leghamarabb megtanulni. És egészen addig fogja űzni, amíg nem talál egy olyan csodálatosan szép, és elbűvölő nőt, mint az édesanyja – csókolta halántékon. Majd gyengéden felemelte felesége állát, s mélyen a szemébe nézett. Igen, most már biztos volt benne, hogy soha nem látta még ilyen gyémántosan ragyogni a csokoládé színű pillantását. Forró volt, és magával ragadó. Azonban tekintetét még inkább magához vonzotta neje bűnösen puha, kívánatos szája. Nagyot nyelve figyelte, ahogy azok a finom ívű ajkak elnyílnak egymástól. Lehajolt, hogy megcsókolja feleségét, pont olyan alaposan és tüzesen, amilyenről ábrándozott, azonban mielőtt elérte volna a kívánt célt, pillantását magára vonták a háttérben mozgó alakok. Ezüst tekintete acélossá sötétült, ajkaira pedig sötét, veszélyes mosoly rajzolódott fel, miközben mély orgánuma behatolt felesége tudatába. – A bábuk felsorakoztak. A csata kezdetét veszi, szerelmem.

- Mégis miről…? – majd ahogy hátra pillantott, azonnal elhallgatott. Megérezte férje szavaiban a sürgetést, ő maga pedig kihúzta magát, állát pedig büszkén emelte a férfiéval egy vonalba. – Rajtad a világ szeme, Leon Oswald.

- Akkor figyelj – súgta elégedetted Leon, majd felemelkedett a kőpadról. Figyelmét most az előttük megálló két férfira fordította. Travis Carlenre és Dante Wexfordra…

- Milyen meglepő, hogy itt láthatunk benneteket, Leon. Azt hittük, hogy mind ketten a tengerbe vesztetek azon a végzetes éjszakán, amikor megtámadtak benneteket – szólalt meg először Travis, s kedveskedő hangja bárkit megtévesztett volna.

- Áh igen, és bizonyára nagyon aggódtatok értünk – mosolyodott el a herceg hidegen. – Valóban, szörnyű volt az az éjszaka, de amint látjátok, mind a ketten túl éltük. Sőt, mindennek ellenére a feleségem állapotos.

- Ó, igen. Gondolom micsoda szörnyűség lehetett az első gyermeketeket elveszíteni – majd Travis gonoszan csillogó szemeit Sorára vetette. Mivel látszólag unokafivérén nem talált fogást, másik oldalról közelítette meg a helyzetet. – Méltóságos asszonyom, remélem, maradéktalanul felgyógyult.

- Igen, köszönöm a kedvességét, mylord – biccentett jegesen Sora, majd ő is felemelkedett ülő helyzetből.

- Ennek nagyon örülök. Na meg annak is, hogy képes volt ismét teherbe esni – jegyezte meg gúnyolódva, mire a nemesek többsége ismételten arra fordult. Azonban Travis hangjából csak az aggodalmat lehetett volna külső szemlélőként kihallani. – Tudja, azt szokták mondani, hogy nem jó, ha egy asszony az első gyermekét veszíti el, mert félő, hogy utána nem eshet többé teherbe.

Erre a kíméletlen kijelentésre többen felnyögtek, s felháborodtak. Még a király maga is felemelkedett a felesége mellől. Nem tudta elképzelni, hogyan vághat ilyet egy szívélyes, aggódó rokon egy nő arcába! Hiszen valóban csoda volt, hogy a hercegnő újra áldott állapotba került! Sora tüdejébe egy pillanatra bennakadt a levegő. A fájdalom és a keserűség úgy mart a lelkébe ennek a gonosz, alávaló kijelentésnek köszönhetően, hogy csaknem visszaroskadt a padra. Még mindig élénken élt az emlékezetében az a pillanat, amikor elveszítette első gyermekét… A szorító félelem… majd rázkódás… a zuhanás… az az elképesztő hideg, s az üresség érzése. Amikor mozdulatlanul feküdt a tenger felett alig néhány méterre, a szüntelenül kavargó hópelyhek tánca alatt. Mielőtt lehunyta volna a szemét, hogy egy hosszú álmatlan útra induljon, már tudta… tudta, hogy a gyermeke meghalt, s a méhe visszafordíthatatlanul üressé vált. Ha belegondolt, hogy a gyermek hamarosan megszületett volna… könnyek gyűltek a szemében. Azonban most már legalább van vigasza: itt van mellette a férje, aki minden erejével támogatja, és szívének minden szeretetével szereti. S most már itt volt neki a gyermeke… egy újabb kis csoda, aki a szíve alatt növekszik, kettejüknek. Ajkai észrevétlen mosolyra húzódtak. Olyan gyengéd mosolyra, melyet az ember csak a gyereke említésére tud ölteni. Még meg sem született a baba, máris legalább úgy szerette, mint az apját. Nem viccelt, amikor azt mondta Leonnak, hogy a gyermek fiú lesz… érezte. Ott érezte magában azt az erőt, amit csak Blackheath hercegében érzett eddig, s ami nem is létezhet másban. Azonban ez a magzat, sokkal erősebb volt, mint az első. És Sora biztos lehetett benne, hogy ő úgy fog küzdeni az életéért, mint egy igazi tigris… mint az apja. Ahogy belenézett Travis Carlen gúnyolódó szemeibe, már tudta, mit akart elérni ezzel a kijelentéssel a férfi. Azt akarta, hogy megijedjen! Rá akarta venni, hogy mondja azt, nem is terhes. Hát ezt most elhibázta, gondolta Sora elégedetten. Majd, hogy még inkább tüzet szítson a férfiban, büszkén megemelte a fejét, szemei olyan sötétek lettek, mint az éjszakai ében – fátyol, s a boldogság, és a diadal apró lángokként ragyogtak bennük, mint ezernyi csillag. Ajkai pedig lassú mosolyra húzódtak, elégedett, sötét mosolyra. Travis szinte azonnal hátrahőkölt az igazság felismerésétől: az asszony, aki előtte állt legalább olyan veszedelmes volt, mint a férje, azért, mert a szíve alatt hordta kettejük igaz szerelmének bizonyítékát.

Leon először megbotránkozott unokafivére kijelentésén, s már – már azon volt, hogy feladja jól megfontolt, alaposan kidolgozott stratégiáját, mely maga volt a hideg számítás, és azonnal beveri unokafivére képét. Olyan könnyedén hatalmába kerítette a jeges gyűlölet, és a bosszú utáni éhség, hogy még maga is meglepődött. Nem gondolta volna, hogy ez a gazember még ilyen hátrányos helyzetben is felveszi a kesztyűt vele szemben, ráadásul egy ilyen gonosz és számító megjegyzéssel. Hát persze, villantak meg a herceg szemei, ha rajta nem talál gyengepontot, azonnal ahhoz fordul, aki által a legkönnyebben meg tudja sebezni. Leon figyelte, ahogy a felesége szemeit ellepi a felismerés borús köde. Egy pillanatig azt hitte, hogy Sora keserűen könnyezni kezd, azonban a neje ismét meglepte. A herceg meglepve figyelte, ahogy a csokoládé szemekben megjelenik a diadal érzett, a büszkeség, a boldogság. Csodálkozva vonta fel a szemöldökét, amikor a lány büszkén megemelte az állát, tekintetében pedig olyan dac, és sötét akart villant fel, amilyet eddig még csak a sajátjában látott. Ha eddig nem is, most megbizonyosodott róla, hogy a felesége igazi örököst vár, aki az ő erejét örökölte. Sora ajkai olyan sötét mosolyra húzódtak, hogy még ő is meglepődött, azonban büszkeséggel töltötte el, ahogyan egyetlen pillantással képes volt a földhöz szögezni az ellenségét, mintha csak jeges ostor mart volna az illető bőrébe. Akárcsak a herceg szavai, mik úgy hasítottak keresztül húst, szívet, akaratot, mint egy élesre csiszolt kard; nem volt akadály számára. Leon a szeme sarkából elnézte, ahogy Sora önkéntelen mozdulattal gyengéden a hasára simítja a kezét. S bár még nem mutatkoztak rajta a terhesség jelei, szinte látta maga előtt, ahogy a gyermekük elégedetten bújik édesanyja szerető érintéséhez. A herceg tekintete ellágyult, gyöngyházfényűvé szelídült, amelyben kecsesen ingó lángok terjeszkedtek. Azonban, ahogy meglátta Travis arcát, ami megfeszült az indulattól, ahogy a hercegnőt figyelte, azonnal megkeményedett a pillantása, hideggé vált, s veszedelmes lángokat szórt. A beszélgetésük kezdete óta most először nézett újra Dantéra. Az csendben állt, szinte már majdnem lesütött szemekkel. Azonban mégis az ő feleségét figyelte, bűnbánó, és értő tekintettel. Bűnbánó? Leon lassan, gúnyosan felvonta a szemöldökét. Késő bánat, Dante, gondolta magában. Azonban ez még az előnyére is válhat! Szóval Travis azt hitte, hogy a felesége csak blöfföl azzal, hogy ismét várandós, minő szerencsétlenség! Lassan csúsztatta egyik kezét felesége csípőjére és közelebb vonta magához, majd maróan gúnyos hangon szólalt meg:

- Mi az, Travis, netán olyan hihetetlen, hogy a feleségem ismét teherbe essen azután a szörnyű baleset után?

- Bizony, Leon elég hihetetlen – jegyezte meg epésen a férfi, majd kiitta a kezében tartott konyakot. – Mert bizony azt mondják, hogy az első gyermek elvesztése után egy asszony csak egy csoda segítségével eshet újra teherbe.

- Ne ismételd magad, hallottuk az előbb is. És mondhatom ez nagyon durva és sértő kijelentés volt a feleségem felé – sötétült el viharosan a herceg tekintete. – Úrinő, és elvárom, hogy úgy beszélj vele!

- Nem hiszem, hogy megsértettem volna a hölgyet – remegett meg Travis keze, amikor újabb pohár italért nyúlt. – Különben is, Leon, előkerültök, mikor mind azt hittük, hogy meghaltatok, és csak így hívatlanul beállítotok ide, a király partijára. Ezt nevezik pofátlanságnak, kedves rokon.– majd egy hajtásra kiitta az erős italt, és újabbért nyúlt. – Rá sem jövök, hogyan élhettétek túl.

- Mit hogyan élhettünk túl? – izzította a tüzet Leon elégedetten, majd szemével Alexander tekintetét kereste, aki értőn elmosolyodott.

- Travis, úgy gondolom, ideje mennünk – szólalt meg első ízben Dante, és kivette társa kezéből a következő italt. – Túl sokat ittál, és még valami olyasmi is kicsúszhat a szádon, aminek nem kéne.

- Mi az, Dante, csak nem félsz? – húzta gúnyos mosolyra az ajkait Travis. – Ugyan már szerinted, mi történhetne? Itt egy zsúfolt parti kellős közepén? Nem fog tán párbajozni.

- Erre ne vegyél mérget, rokon – utánozta a férfi gúnyos hangszínét a herceg. – Eléggé kiszámíthatatlan vagyok, kérdezd csak meg a cimborádat – majd kicsit közelebb hajolt, és hangja hideg suttogásra váltott. – Csak nem gondoltad komolyan, hogy a gyenge, szerencsétlen terveddel akármilyen kárt ejtesz bennem? Ahhoz te túl szánalmas vagy. Egész életedben anyád és apád intézte el helyetted a piszkos munkát, később pedig ez a félnótás vállalta – bökött fejével Dante felé. – Gyáva és elkényeztetett kölyök vagy, Travis. Még rendesen vívni sem tudsz. És komolyan azt hitted, hogy valami kárt is tehetsz bennem? Nevetséges vagy – majd elhajolt és már jóval emeltebb hangon folytatta a társalgást, miközben megszorította felesége derekát. Tudni akarta Sora készen áll – e a folytatásra. Azonban ő elégedetten elmosolyodott. – Ó, igen. És csak közlöm, hiába jár anyád olyan sűrűn Henrik királyhoz, nem fogja megkapni mindazt, ami az enyém. Nem formálhatsz rá jogot, Travis. Ha pedig velem történne valami, kezeskedem róla, hogy a fiam mindent megkapjon. Fogadd el, vesztettél! Te engem nem fogsz legyőzni. Jobb, ha mielőbb beletörődsz. Még a sírból is visszajövök csak, hogy megfizessek neked. A világ végén sem menekülsz a bosszúm elől, hogyha valami kárt teszel a feleségemben és a fiamban – majd hidegen felnevetett, amikor észrevette, hogy mindenki őket nézi. Travis egyre jobban kezdte elveszíteni a türelmét. – Te soha nem győzhetsz ellenem. Visszajöttem a halálból, hogy megfizessek neked, és visszajövök újra, ha kell. Jobb, ha mielőbb beletörődsz: én boldog leszek a családommal, te pedig egy undorító csehóban fogsz megdögleni valahol a Temze partján, úgy, hogy senki nem fog megsiratni. Úgy fogsz eltávozni, ahogy az ilyen mocskos patkányok szoktak; egyedül, a szegénységben és a mocsokban tengődve. Én pedig vígan élni fogok.

- Lehet, hogy egyszer visszajöttél a halálból, azonban most kezeskedni fogom róla, hogy örökre a Pokol mélyén rohadj, ahova tartozol! – bődült fel Travis, majd egy hirtelen mozdulattal az egyik nemeshez lépett és kirántotta a kardját. – Most meghalsz, Leon. Ezúttal nem hibázok. Utána pedig jön a kölyköd és a feleséged. Nézd, Leon, milyen könnyen szét tudom zúzni a te tökéletes családodat – kezdett hadonászni a karddal, miközben sötéten nevetett. Annyira elvette az eszét a bosszúvágy, és a düh, hogy már nem érdekelte ki látja és ki nem, csak meg akarta ölni az unokafivérét.

Leon egyetlen mozdulattal ugrott a felesége elé, hogy véletlenül nehogy sérülést okozzon rajta Travis eszelős játéka a pengével. Hátrálni kezdett vele, miközben maga mögött tolta. Sora szíve egy pillanat alatt a torkába ugrott az ismerős jelenet láttán. Csakhogy ezúttal Travis sokkal őrültebbnek tűnt, mint legutóbb, s ez veszélyesebbé tette. De az ő esélyeik is mások voltak, emlékeztette magát. Szorosan férje hátához simult, s meglepve tapasztalta, hogy a herceg egyáltalán nem ideges. A szíve olyan egyenletesen, erősen vert, mintha csak éppen teázgatna. Sora pedig meg merte volna kockáztatni, hogy talán még élvezi is a helyzetet. Meg mert volna esküdni, hogy a férje szemeiben ott látta azokat a huncut, elégedett szikrákat, amelyeket már oly jól ismert. Mikor nekiütköztek egy barackfának, Leon hátrapillantott. Ajkain játékos mosoly ült, ami némiképp megnyugtatta neje idegeit, s csak megforgatta a szemeit. Nem tévedett, ez a bolond tényleg élvezi a helyzetet! Közelebb hajolt a férfi füléhez, majd évődő hangot megütve megkérdezte:

- Így tervezted ezt az egészet?

- Nem egészen, édesem, a kard nem volt számításban – majd könnyedén felvillantotta azt a vérlázítóan pimasz mosolyát. Amíg így tudott mosolyogni, addig nem volt gond. – Apró malőr, megoldom.

- Apró malőr? Megoldod? – háborodott fel a hercegnő, és csípőre vágta a kezét. – Leon Oswald, az ott, az őrült unokatestvéred kezében egy kard, nem pedig egy játék, amit nem vettél számításba. Mond egy kicsit sem vagy ideges?

- Te sem vagy ideges, szerelmem – mutatott rá a férfi, és elvigyorodott, mint egy éretlen kamasz. – Miért nem?

- Mert mások az esélyek – válaszolt Sora megadóan és megrázta a fejét.

- Pontosan. Kérdésedre válaszolva; cseppet sem vagyok ideges– majd szemei újra elsötétültek. – Amit én érzek az düh, és gyűlölet. Vágyom a bosszúra.

- Akkor menj, de nagyon vigyázz magadra, kérlek! – suttogta a férjének, miközben még egyszer átölelte. Szorosan, nagyon szorosan, hogy érezze minden szívdobbanását. – Ezúttal gyere vissza, mert a fiad felnevelésénél még szükségem lesz rád.

- Visszajövök – ígérte a herceg, majd megfordult, s levette magáról a fekete zakót, amelyet átadott a feleségének. – Csak még valami – suttogta átszellemülten, majd lendületesen lehajolt és éhesen birtokba vette felesége ajkait. Olyan szenvedéllyel csókolta, mintha ez lett volna az utolsó csók, amit válthatnak. Pont, mint akkor, két hónapja. Azonban ezt a csókot nem a beletörődés, a kétségbeesés és a féltés fűszerezte. Hanem a sötét tűzé, az erőé, és az újrakezdés öröméé. Ennek ellenére nyelvük és ajkuk minden már jól ismert részét felfedezte a másik szájának. Mindkettőjük ereiben forrón örvénylett a vér, akár a láva; kitörni készült. Leon felnyögött arra az ismerős érzésre, ami ismét elöntötte; hevesen, gyorsan, sürgetőn. Majd elfordította a fejét, s zihálva a felesége homlokának döntötte a sajátját. Közelről figyelte, hogy a lány is pont úgy kapkodta a levegőt, mint ő. Ajkai felduzzadtak a heves érintkezéstől, szemei pedig sötétültek. Micsoda látvány volt ez! És tökéletesen tudta, hogy soha nem fogja majd megunni, míg világ a világ. Gyengéden elmosolyodott, majd még egy leheletfinom csókot nyomott az oly kívánatos cseresznyepiros ajkakra. – Csokoládé íze van.

- Tudom – mosolyodott el Sora, miközben ujjait könnyedén temette férje hajába. Azonban ahogy átpillantott a válla fölött egy pillanatra megrémült. – Leon! – sikoltott fel kétségbeesve.

A herceg, ahogy hátrafordult szemei ismételten olyan kemények és hidegek lettek, mint az acél. Travis egyenesen feléjük rohant a karddal a kezében. Hát persze, már megint a hátbatámadás, gondolta gúnyosan. Ez a módszer a legkézenfekvőbb valaki olyannak, aki amúgy alulmaradna a csatákban. Azonban Leon aggódhatott, hiszen neki nem volt még fegyver a kezében. Fagyos pillantása mégsem rezdült meg egy pillanatra sem. Ajkaira olyan sötét mosoly kúszott fel, amelytől a pokol száz ördöge és meghátrált volna. Travissel sem volt másképp.

Ahogy végignézett unokatestvérén, aki olyan büszkén állt a felesége előtt, mint egy igazi párduc, egy pillanatra megijedt. Mindig is tudta, hogy Leon ördögien veszélyes volt, azonban az az ábrázat, amit abban a pillanatban látott, a vért is megfagyasztotta benne. Egyetlen lélegzetvételnyi időre állt meg, azonban ennyi is elég volt ahhoz, hogy riválisa fegyverhez jusson. Ahogy a király megértette a helyzet miértjét, felállt, majd kardját a herceg felé hajította. A nemes penge vakító fénnyel csillant meg, ahogy a nap arany sugara rávetült, majd Leon határozottan érte nyúlt, s egyetlen lendülettel megállította a veszélyesen suhanó fegyvert. Ahogyan újra ellenségére vetette kemény tekintetét, melyben lángok táncoltak, a két penge sírva felzengett… Travis dühös volt, mérhetetlenül dühös, és ez megsokszorozta erejét. Mindenképpen le akart számolni unokafivérével, s magáénak akart mindent tudni, ami valaha is az övé volt. Azonban Leon sem maradt le tőle. Ahogy egymásnak feszültek, a herceg hagyta, hogy elöntse a felgyülemlett düh, és gyűlölet. Hagyta, hogy a tudatába, de még inkább a szívébe furakodjon minden fájdalom, amit át kellett élnie, s amit a felesége érzett. Maga előtt látott mindent, amit ez az alávaló alak tett velük. Látta, hogyan zuhan a hintó a mélybe, amelyben felesége ült állapotosan. De Travist nem érdekelte! Megölte a fiát, s majdnem a feleségét is elvette tőle. Látta, ahogyan a kardja süvítve szelte át a levegőt, hogy aztán Garreth Reynolds mellkasában állapodjon meg. Majd szinte érezte a bordái közé hatoló penge hidegét, s a tenger fullasztó habjait maga körül. Nem kegyelmeztek! Látta maga előtt felesége összetört testét, mely úgy feküdt mozdulatlanul, élettelenül, mint egy porcelánbaba. Érezte azt a tébolyodott fájdalmat, amit ekkor élt át. Úr Isten, azt, amíg éli nem fogja elfelejteni! Majdnem elvették tőle azt a személyt, aki a legdrágább volt számára. Szinte még most is érezte lefolyni a szemében születő fájdalmas könnyeket, melyek özönétől majdnem megfulladt. A szíve majd’ kettéhasadt, s csak nehezen tudta újra összeszedni magát, hogy olyan legyen, mint annak előtte. De mindennél inkább elméjébe égett az a kép, ahogy Sora csokoládé szemeit ellepte a könny – fátyol, amikor közölték vele, hogy nem lehet többé gyermeke. Ezekért kellett megfizetnie ennek a gazembernek! Leon agyát teljesen elborította a düh, a gyűlölet, amit érzett. Vörös ködként telepedett elméjére ez a két érzés, melyek a legsötétebb fajtából származtak. Ezúttal azonban nem bánta. Sőt! Erre volt szüksége. Hogy minden emléket előszedjen a tudatából, mely kicsit is lendíthetett az erején. Szemei szinte izzottak a vad dühtől, s Travis valóban megijedt. A herceg olyan lendülettel, s erővel ostromolta, hogy már csak nehezen volt képes kivédeni. A két kard úgy szelte a levegőt, mint forró kés a vajat. A pengék pedig visítva zengtek fel ahányszor összeakadtak, s egymásnak feszültek. Leon kecsesen mozdult, hárított, akárcsak egy párduc. Azonban ez a párduc most életre – halálra szóló harcot vívott. Nem ismert fájdalmat, félelmet és fáradtságot. Hajtotta előre a tudat, hogy le kell győznie, s a bosszú. Igen, végre mindenért bosszút állhatott: a szüleiért, Sora édesanyjáért, az elvesztegetett időért, a fiáért, a feleségéért… Ugyan ebben a pillanatban a tekintete szénfeketévé változott, s egyetlen mozdulattal kiütötte a kardot ellenfele kezéből. Majd Travis torkának feszítette a sajátját. A férfi láthatóan nyelt egy nagyot. Meg volt rémülve. Ilyen fordulatra nem számított. Leon diadalmasan ízlelgette riválisa félelmét, majd büszke szemeit végighordozta az őket figyelő nemeseken, akik helyeseltek, a király elégedett ábrázatán, Laylán, Alexanderen, akik már ott álltak Sora mellett. Végül pillantása megállapodott felesége tekintetén. A lány zihálva szedte a levegőt, s görcsösen szorongatta férje zakóját. Mintha csak mentőkötelet biztosított volna neki. A herceg tekintete ellágyult, szemei kitisztultak, majd kérdőn nézett nejére. Sora megrázta a fejét, s egy másodpercre pillái lecsukódtak, halk fohászt mondott. Amikor ismét felnézett, játékos mosolyt vetett a férjére, aki azonnal megértette. Elégedetten a hercegnőre hunyorított, majd ismét visszanézett unokafivérére, aki már kapkodta a levegőt félelmében. Leon leengedte a kardot a torkától, majd elfordult. Tett egy lépést előre, amikor hallotta, hogy Travis megkönnyebbülten felsóhajt. Ugyan ebben a pillanatban lendületesen visszafordult, szem nem tudta követni a mozdulatát. Kecsesen, mégis erőteljesen meglendítette a kardját, tett egy fél fordulatot, s a penge könnyedén szelte keresztül az előtte álló férfi húsát.

Karmazsinvörös vér öntötte el az elegáns fegyvert, amikor a herceg könnyedén kirántotta ellenfeléből, az pedig térdre rogyott, s kétségbeesve kezdte szorongatni az erősen vérző sebet, mely a bordái között találta el… Leon úgy magasodott felé, diadalmasan, legyőzhetetlenül, mint egy igazi fejedelem, gúnyosan elmosolyodott.

- Látod, így kell rendes sebet ejteni – majd mosolyogva ölelte át a karjaiba rohanó feleségét. Amikor ajkaik lázas csókban találkozott, megremegett az egész világ. Sora kiejtette a kezei közül férje zakóját. Egyéb elfoglaltságot talált magának: kéjesen beletúrt a hosszú, ezüstszín hajzuhatagba, miközben elmerült az édes, szenvedélytől átitatott csókban. Könnyek szöktek a szemébe, amikor arra gondolt, hogy már vége. Olyan erősen ölelte magához párját, hogy még maga is meglepődött rajta. Mégiscsak valóra vált minden álmuk. Könnyei lassan csorogtak végig az arcán, hogy végül összeforrt ajkukon haljanak meg. A herceg erre kinyitotta a szemét, s gyengéden végigsimított neje bársonypuha arcán, amiken ezernyi harmatcseppként folytak végig örömének bizonyítékai. – Hé, ne sírj, kis butus. Minden rendben. Most már minden rendben lesz – ölelte magához, miközben lágyan felnevetett. Majd hálásan nézett a királyra és átnyújtotta neki a fegyverét.

- Nos, a kardra ráfér egy alapos tisztítás. Ne szennyezze az én fegyveremet egy ilyen alávaló ember vére – vágott egy fintort Henrik, majd az egyik szolgájának nyújtotta át a pengét. – Nos, lord Leon, mi legyen ennek a két gazembernek a büntetése?

- Felséged tisztában van vele, mi történt?

- Míg harcoltak, lord Alexander volt kedves közölni velem a tényeket – bólintott a király. – Alávaló gazemberek! Egy védtelen nőt bántani, s elvenni tőle a még meg sem született gyermekét… Semmit nem vetek meg ennél jobban. Nos, lord Leon?

- Azt hiszem, a börtön elég büntetés lesz nekik, felség. Hiszen, soha többé nem láthatják a napfényt – válaszolt Leon komolyan.

- Igaza van, herceg – majd intett az őreinek, akik megfogták a még most sem ellenkező Dantét, és a szitkozódó Travist. Majd egy újabb őr, Mayt hozta eléjük karjánál fogva. – És ön, kisasszony, mivel a bűnrészessége nyilvánvaló, de azt is figyelembe kell vennünk, hogy asszony, száműzzük önt Anglia területéről, amiért cinkosa volt két ilyen alávaló embernek.

- De felség… - kezdett rimánkodni May, azonban Henrik keményen félbeszakította.

- Semmi de! – majd az őrre nézett. – Vigye a kisasszonyt azonnal a kikötőbe, és nézze végig, ahogy az első útba eső hajóval elutazik! – majd amikor a három cinkost kiabálások és toporzékolások közepette elvitték, a király a hercegi párhoz fordult. – Azt hiszem, nekem már csak annyi a dolgom, hogy sok boldogságot kívánjak a fiuk születéséig. Majd hozzák el az udvarba, ha erre járnak. Szívesen látok magam körül még egy Oswaldot. Bár remélem, vele kevesebb baj lesz – közölte, s elfordult. Feleségét átkarolva indult befelé a kastélyba.

- Azt hiszem, nekünk pedig az lenne a legjobb, ha végre hazamennénk.– sóhajtott fel Leon. – Még rosszul leszel itt nekem az izgalmak között – pillantott aggódva a feleségére.

- Jól vagyok – simított végig gyengéden férje arcán a hercegnő, majd cinkosan Laylára mosolygott. – Most még jól vagyok, de később…

- Ajjaj, testvér, miket kell majd átélned – vigyorodott el Alexander, miközben egyik kezével kedvesét, másikkal Sorát ölelte át. – Törődjünk bele, nőuralom. De nem lehet őket nem szeretni.

- Őt szeretem a világon a legjobban – sóhajtott fel a herceg, majd mosolyogva figyelte, ahogy Sora csokoládé szemei diadalmasan megvillannak. Éppen olyan veszélyesen, mint az övé.

* * *

A nap sűrű aranyköddel hintette be a messzeséget. A tenger kristálytiszta habjai kéjesen mosták a partot, és sűrűn fodrozódó hullámai között elbűvölten táncoltak a mézszínű sugarak. Sora sötét szemeiben ezernyi gyertyaláng gyúlt, miközben ajkai lassú mosolyra húzódtak. Órákig tudta nézni a tengert úgy, hogy meg sem mozdult. Fejedelmi pompája, elemi ereje és zabolátlansága a férjére emlékeztette őt. Leon mostanában már nem csak éjjelente vált nyugodttá, de napközben is. S bár egyre többször feküdt el megadóan, szelíden a keze alatt, a hercegnő biztos lehetett benne, hogy még most is veszedelmes. És hamarosan egy másik veszedelmes herceg is érkezni fog közéjük! Gyengéden remegő szemei, amik eddig a tenger csodáit figyelték lejjebb pillantottak, majd kezeit gömbölyű pocakjára simította. A benne növekvő baba a hónapok elteltével egyre elevenebbé, egyre erősebbé vált. Egy igazi csoda volt! Egy csoda, akinek nem szabadott volna megfogannia. És mégis megtörtént… ő és az édesapja akarata erősebb volt, mint bármi más. Ezekre a gondolatokra Sorának mindig könnyek gyűltek a szemében. Nem tudott elégszer hálát adni az égnek, hogy ilyen csodálatos férje volt. S nem tudott elégszer köszönetet mondani Leonnak, amiért nem adta fel és létrehozta ezt az apró csodát, mely a szerelmük bizonyítéka volt. Így visszatekintve rengeteg időt elvesztegettek olyan emberek miatt, mint Travis Carlen és Dante Wexford. De ők már megkapták a méltó büntetésüket. Maga a király gondoskodott róla személyesen. S előbb nem fognak kikerülni a börtönből, minthogy eljönne a haláluk órája. Immár nem volt, miért aggódniuk. S a hercegnő biztosra vette, hogy a férje is ezért tudott így megnyugodni. Immár nem állt semmi a boldogságuk útjába. Hirtelen erős szél söpört végig a parton, néhány kristályos vízcseppet Sora arcába hordva, s könnyedén belekapott orgonalila hajába. Lehunyta boldogságtól derengő szemeit, és kéjesen felsóhajtott, majd hátradőlt. Hátra a biztonságba, erős karok rejtekébe, egy szerelmes ölelésbe. Még azelőtt megérezte párja ittlétét, mielőtt a hátához simult volna. A szél játékosan az arca elé sodorta a herceg ezüst haját, akárcsak egy holdsugarakból szőtt selyemfátylat. Sora pedig mosolyogva nézett fel a férfi szemeibe, s már meg sem lepte az, amit látott bennük. Férje tekintete a hét hónap alatt, bár nem sokat változott, most már mindig úgy kavargott, mint az égi ezüstfolyók, s állandó csillogás volt jellemző rájuk. Gyémántfénnyel szikráztak. Lassan lehajolt, és ajkait végigsimította szerelme halántékán, majd ajkain. Az kéjesen felsóhajtott, s hagyta, hogy ez a delejező bűbáj teljesen maga alá temesse, mint már oly sokszor. Azonban már nem is bánta. Leon kezei hamarosan neje pocakjára csúsztak, és lehunyta a szemét, amikor gyermekük abban a pillanatban rúgott egy nagyot. Még meg sem született, azonban a herceg máris úgy kötődött a babához, hogy az Sorát teljeséggel meghatotta. Ugyan ki mondta volna meg, hogy ez a veszedelmes férfi órák hosszat fog feküdni mellette, miközben a hasát simogatja és csókolgatja?! Talán ő volt a legbüszkébb, holott csakis magának köszönhette. Az ő akaraterejének, kitartásának. Mert veszedelmes volt…Sora arcáról hirtelen lefagyott a mosoly, s a teste megmerevedett. Férje azonnal érezte a változást, aggódva fordította maga felé, azonban a lány csak döbbenten pislogott, majd fellélegzett, s halványan elmosolyodott.

- Leon, azt hiszem, a baba most akar megszületni – közölte, majd felnyögött, ahogy az újabb, az előbbinél erősebb fájdalom rátört.

- Most?

- Mert meddig várjon még? – kérdezte a hercegnő félig nevetve, félig nyögve. – Kérlek…

A férfi pedig azonnal karjaiba kapta feleségét, s rohanni kezdett, amennyire csak tehette. Rohant élete legdrágább kincsével, hogy egy csodának lehessenek szemtanúi odabent, Thornsgate falai között.

Néhány órával később hangos babasírás verte fel a kastélyt, s a folyosón álló férfiak megkönnyebbülten mosolyodtak el. Leon nagyot nyögve túrt bele a hajába, és szinte lerogyott a mellette lévő székre. Brandon és Alexander nagyot nevetett rajta, de ezt ő most fel sem vette. A kezébe temette az arcát, hogy elrejtse meghatottságát, és megkönnyebbülését. Órákon keresztül hallgatta, ahogy a felesége vajúdik. S itt tehetetlenül várakozni rosszabb volt, mint egy kínzás. Igencsak megtépázták az idegeit. Már jócskán benne voltak a délutánban, amikor már nem hallotta Sora ordítását tovább. De azon minden esetre csodálkozott, hogy még nem taposott árkot a folyosó padlójába, tekintve, hogy mennyi ideje rója a köröket megállás nélkül. Nem egyszer akart betapasztott füllel elszaladni, azonban nem akarta egyedül hagyni a feleségét. Tudta, érezte, hogy szüksége van az erejére. Hát ezek után neki is szüksége lesz egy kis feltöltődésre, azonban mosolyra fakasztotta, ahogy hallotta gyermeke sírását. Egészséges… De az ördögbe is, mikor mehet be, hogy végre lássa a feleségét? Újult erővel pattant fel a székről, s veszélyesen közelítette meg az ajtót, ami abban a pillanatban kitárult. A három segédkező lépett ki rajta, akik végig bent lehettek a felesége mellett: Layla, Julieta és Sophie. Mind a három olyan széles mosollyal az arcán állt ott vele szemben, hogy a herceget akaratlanul is gyanú fogta el. Amikor beengedték, kissé tétovázott, majd belépett a szobába. Az első gondolat, ami eszébe jutott, hogy Sora végre abban a szobában van, ami hozzá illik. Csupa – csupa vörös… A szenvedély, az erő, a vágy és a szerelem színe… Sora ezt mind jelentette neki. Olyan boldogságot hozott az életébe, melyről álmodni sem mert soha, nem hogy még meg is kaphatja. Ő volt számára minden a világon, és nem tudta eléggé megköszönni, hogy az övé volt. Ahogy tétován az ágy felé lépett a felesége elmosolyodott. Még mindig annyira szép volt, és olyan erős… senki nem mondta volna meg, hogy most esett át egy nehéz szülésen. Gyönyörű volt… Hamarosan átadta a fehér takaróba csomagolt kisbabát a férjének, aki először félve, majd határozottan fogta a csöppséget. Sora pedig boldogan elmosolyodott. Leon lehunyta a szemét, ami alól egy könnycsepp csordult ki. Majd lehajolt, és szerelmesen megcsókolta a feleségét, köszönetet mondott az ajándékért, amit kapott. Ahogy férje az ablak elé sétált a kicsivel a karján, Sorának könnyek gyűltek a szemében; a férfi szeme olyan diadalittas volt, mint talán még soha. És ahogy figyelte, ahogyan életének két legfontosabb embere a naplementét nézte, elöntötte a legteljesebb boldogság: az övé volt mind a két herceg szíve. És tudta, hogy a Sors mindig valóra fogja váltani Blackheath ötödik hercegének kívánságait, a legfenségesebb Démon vágyait, akit úgy neveztek: a Veszedelmes…