Amikor visszatértünk Cape Marybe, a repülőtéren várt a családunk: a nevelőszüleink, Yume, Amy és a kicsi lányunk, Sora-Sophie. Meglepetésünkre azonban az épületen kívül hatalmas tömeg is fogadott bennünket. Az emberek látni akartak
bennünket. A sok műsor, amit előadtunk a szórakoztatásukra, és a velünk történtek a szívükig hatoltak.
Fantom elégedetten üldögélt a vállamon, mások számára észrevehetetlenül. Persze ezalatt négyünket nem értve...
Találkoztunk sok kisgyermekkel, akik boldogan integetve köszöntöttek, és a gyermekek szüleivel. Várt ránk jó néhány idős ember, akik nem értették, vajon nagyszüleink miért tették ezt velünk. Arcukon az aggódás nyomait már kezdte eltörölni a megkönnyebbülés mosolya.
Az őszinte öröm sütött a szemekből. Büszkék voltak, hogy városukban élünk, közöttük, hiába más földön születtünk annak idején... hiszen a város és a cirkusz hírét elvittük mindenfelé a világban. Sztárok voltunk. Itthon is.

Fáradtan, de végre nyugodtan térhettünk otthonunkba.
- Újra itthon... - sóhajtottam, amikor beléptem szobánkba, és lerakva táskámat, hanyattdőltem az ágyon.
- Kalos ezt a hetet még kiadta szabadságnak - jegyezte meg Leon, miközben követve példámat, mellémvetődött. Majd némi aggodalommal sandított rám:
- Hogy érzed magad?
- Nem is tudom. Részben nagyon könnyűnek. Megszabadultam sok rémtől, amik bennem kísértettek. Részben viszont szomorú vagyok. Ha nem ilyenek lettek volna, sokkal másabban alakult volna az életünk.
- Igaz. És lehet, hogy mi nem is találkoztunk volna.
- Ez így van... ezért mégis örülök, hogy nem másképp történt. Nekem és Dannynek is le kellett zárni a múltat, ugyanúgy, ahogy neked már sikerült. Erre volt jó a japán utunk. Nagyon sokat jelentett nekem, hogy ott is velem voltál.
- Cherie, ez természetes. Mondtam már, hogy én mindig melletted leszek, bármi is történik - simogatta meg az arcomat gyengéden.
- Szeretlek, Leon Oswald! - Kedvesemhez bújtam, miközben egy csókot adtam a szájára.
- Én is benneteket, kicsim - lehelte két csók között.
Mielőtt azonban belemelegedtünk volna, ránk rontott három ördögfióka, Yume, Amy és Sora-Sophie képében. Őket bátyám követte, aki elől sikeresen megléptek. Addigra a lányok már rajtunk ugráltak. Most persze én sem maradtam ki a jóból...
Daniel harsány kacagására odasereglett még Anna és Magde. Miután sikeresen "leráztam a támadókat", nőtársaimmal derűsen figyelhettük, ahogy rárontanak Dannyre is. A két büszke férfi most vigyorogva fetrengett a szőnyegen, a kislányok pedig visongva "kínozták" őket.

Három évvel később már hat gyermek tette ugyanezt. Az immár nyolc éves Yume és Amy, a majdnem négy éves Sora-Sophie, a három esztendős Alex Legrand, és a másfél éves - ifjabb - Leon Oswald. Anna megint nagy pocakkal derült rajtuk. Alig egy hónapja volt hátra a testvérke érkezéség...
Nevelőszüleink mindenben segítettek, amiben csak tudtak.
Párommal és bátyámmal megint főszereplői voltunk Mia sokadik sikerdarabjának.
Kenneth úr igen korosan még változatlanul főrészvényese volt a színpadnak. Kaloséknál is zajlott az élet. Sarah minden előadáson énekelt, olyankor pedig főnökünkre bízta eleven fiacskájukat...
Layla és Yuri egy éve végre rászánta magát, és hivatalosan is összekötötte életét. Azóta már ők is első gyermekük születését várták.

Anyunk viszont ágynak esett. Sokáig titkolta előlünk, hogy mennyire beteg. Amikor rákérdeztünk, hogy jól érzi-e magát - mert szemmel látható volt egyre gyengébb állapota - csak annyit felelt:
- Igen, gyermekeim, jól vagyok. Boldog vagyok, mert látom a ti boldogságotokat.
Amikor anyu egyszer a gyerekekkel időzött, és csak mi, négyen ültünk a nappaliban, akkor jött be apánk, és árulta el, amit mindannyian sejtettünk, csak lelkünk legmélyebb zugába száműztünk...
- Anyátok, a drága Midorink nagybeteg. Nem tudtam már magamban tartani, úgy gondolom, nektek is tudnotok kell róla. Ő, szegény minden erejével titkolja, hogy nektek ne okozon fájdalmat. Jómagam azonban úgy vélem, jobb, ha előre felkészültök bizonyos dolgokra...
Döbbenten, szótlanul meredtünk apára. Arcaink viaszmaszkká váltak... A hirtelen jött bizonyosság fájdalma két könnycsepp formájában rezzent meg arcomon. Leon magához szorított. Csak én hallottam keserű sóhaját.
Danny Annát ölelte át. Arcát felesége sötét tincseibe rejtette. Némán, könny nélkül zokogott második anyjáért.
Apánk mozdulatlanul ült előttünk az egyik fotelbe süppedve. Csak most vettük észre, mennyire össze van törve. Eddig bírta fenntartani a látszatot, hogy minden rendben van...
- Mivel nem akar benneteket terhelni azzal, hogy gyógyíthatatlan, és csak néhány hónapja van hátra, úgy vélem, előtte a tudatlant kell adnotok. Haza szeretne utazni Japánba. Még utoljára.
- Gondolom, Ito-san elkíséri... - szólalt meg Leon, alig hangosabban a suttogásnál.
- Így van.
- És mikor... - kezdett bele a kérdésbe Anna tétován.
- Hogy mikor indulunk?
Sógornőm csak aprót bólintott. Bátyám még mindig az ő vállára hajtotta a fejét, és megtört tekintettel meredt előre.
- Néhány nap múlva. Azt hiszem, a hét végén indulunk. Kérlek, addig tegyetek úgy, mint ha nem történt volna semmi. Tudom, hogy iszonyatosan nehéz... de azt is, hogy erősek vagytok. Megteszitek.
Elhallgatott, majd felállt, és lassan kiment.

A nappalira rátelepedett a nyomasztó csend. Mind a négyünket lesújtotta nagynénénk állapota. Hirtelen Anna felnyögött, mire Dan rémülten kapta fel a fejét. Felesége arcából minden vér kifutott, majd a váratlan kíntól összegörnyedt. Bátyám tartotta a karjaival, így nem csúszott le a padlóra.
Leon azonnal kapcsolt, hogy valami baj van... felugrott, és telefonált Kate doktornőnek.
Eközben én odakuporodtam Anna másik oldalára, és onnan támasztottam.
Erős görcsei voltak. Beindult a szülés. Három héttel hamarabb.
Apánk aggódva sietett vissza hozzánk, amint meghallotta a ribilliót. Ráadásul anya is lejött az emeletről a gyerekekkel. Most nem kellett színlelnünk az aggódást. Anna állapota megoldotta a patthelyzetet...
Kate doktornő érkezett, majd a mentő... sógornőmet sietve tették be a kocsiba. Bátyám beült mellé, és idegesen szorongatta felesége kezét, aki már szinte kábult volt a hullámokban rátörő fájdalomtól.

Pár perc múlva kedvenc főnökünk érkezett, Sarahhal és a fiukkal együtt. Az összes gyerek felvigyázását vállalták. Magde segítségével, persze...
Mi pedig Leonnal és nevelőszüleinkkel a kórházba autóztunk. Ott Kate fogadott bennünket:
- Nem kell idegeskedni. Minden rendben. Habár a baba három héttel előbb érkezett, egészséges. Épp, hogy beértünk, már meg is született. Anna is jól van - kísért minket a szobájába.
Odabent egy fehér ágyon, feltámasztott háttal feküdt az örökvidám barátnőm. Eléggé kimerülten, de boldogan ölelt magához egy parányi csomagot. Danny pedig óvón fonta karjait köréjük.
- Kislány - mosolyodott el bátyám. Majd a picihez fordult:
- Bemutatom a családodat, Annabell!
Anyánk arcán örömteli, átszellemült ragyogás tűnt fel, ahogy kézbe vette legkisebb unokáját.
Annabell hatalmas szemei komolyan mélyedtek az övéibe. Mintha lelkeik beszélgettek volna...