Csöndes motoszkálás, gépek pittyegése, az orvosok halk susmotolása, az infúzió csepegése.

Leon bent ült az egyik sarokban, és figyelte, mit csinálnak az orvosok. Kötöztek, vizsgáltak, pulzust néztek... Nem törődtek sokat a sarokban ülővel, csak a nővérke próbálkozott egyszer – kétszer szemezni vele. Ám ő csak egyetlen személyre, egyetlen dologra tudott figyelni... Lelkét súlyos érzések nyomták, melyektől kénytelen volt hangosan felsóhajtani. Végigjártatta a frissen kötözött személyen tekintetét. Sora bepólyált fejét, lábát látva, és az infúziót elnézve bűntudatot érzett. Ha nem fekszik le... Ha nem csalja meg Sorát, most otthon tökéletesen ellennének. De nem... Ehelyett ő mindent elront. Mikor végre elsimultak a gondok... Újabb ráncok keletkeznek. Mélyebbek, súlyosabbak, nehezen lehet őket elviselni. Ezt a szabályt senki nem tudja kijátszani. Ez maga az élet törvénye. Tudta ezt Leon is, mégis nagy nehezen fogadta el. Tenyereibe temette az arcát, és görcsösen szorította a szürke tincseket, melyek lágyan folytak ki ujjai közül. Magába, a gondolataiba fordult, csak néha – néha kapott el szófoszlányokat...

Életben marad... Maradandó nyomot hagy... Át kell kötni... Injekciós kezelések... Sokk... Kóma... Ha egyszer felébred...

Ha egyszer felébred... - visszhangzott Leon fejébe. Rezegni kezdett a zsebében a telefon, mire komótosan felállt, és kisétált a folyosóra. Az emberek távoli beszédének zümmögése, a nővérek vidám csacsogása, és a fémkocsik műanyag kerekeinek nyikorgása törte csak meg a halotti csöndet. Előkapja zsebéből a kis készüléket. A képernyőn egy név villog; Mia.

- Mondjad! - szól bele. Végighallgatja a másik monológját, majd megnyugtatja, nincsen semmi baj. Közben szorosan lapult a krémszínű falhoz, és figyeli az előtte elhaladó sietős orvost, a mellette rohanó segédeket, kiknek utasításokat osztogat, és a két nővért a hordággyal. Egy férfi feküdt rajta, egy igazán szerencsétlen férfi. Nyakig betakarva, csak arca látszott ki a fehér, műszálas ágyneműből. Égési sebekkel, vágásokkal, odaszáradt vérfoltokkal volt csúfítva. Leon undorodva fordította el a fejét, miközben a másik aggódó hangját hallhatta a túloldalról. Kénytelen volt a legnyugtatóbb hangját elővenni, melyet három ember ismert igazán. Három... Három fontos nő.Sora, Sophie, és a rejtélyes harmadik...
- Szia Leon. Most mennem kell, Ken már ideges. Holnap bemegyek én is megnézni őt.. Amúgy... - ám ekkor az orvosok döbbent kiáltását lehet hallani. Egy nővérke rohan ki a többi orvosért. Leon szó nélkül kinyomja, majd zsebre vágva a telefont rohan a terembe, hogy a legutolsó ágyhoz siessen. Ott Sora emelgette lassan a pilláit, fel-felnyögve. Fáradtnak érezte magát, mintha a harminc éves háborúba vett volna részt. Mégis látni akarta a környezetében levő dolgokat, boldogan szívta magába az arcát melengető napsugarakat, a szobában tengődő port, mely leginkább az arany sávokban látszódott, a kórház tengerzöld csempéjének, fehér plafonjának, a körülötte munkálkodó emberek képét, a vaságy rozsdás, a kórház fertőtlenítőszagú, túlvilágot sejtető légkörét, és az újra előtörő érzelmeit. Leon elhűlten figyelte a csodát, majd inkább lezuttyant a sarokban álló székre, és onnan figyelte, hogy az orvosok is hogy ellenőrzik tátott szájjal, minden rendben van-e. Felkavart benne valami mélyet, melyet már rég a szívébe űzött, melyet teljesen el akart zárni, mégse sikerült. Az angyal életben tartja a démont, és nem hagyja, hogy elrejtse érzelmeit...

Fehérköpenyesek rohantak ki – be, Sora pedig kétségbeesetten jártatta szemét a folyamosan járó ajtó, és a körülötte serénykedő dokik között. Majd pillantása a sarokban levőre tévedt, és az őziketekintetekben levő fények meglágyultak Leon felállt, és a lányhoz sétálva tenyereibe temette a másik kézfejét. Óvatosan kulcsolta rá ujjait a másik puha bőrére, mintha attól félne, hogy a végtag összeroppanna a benne lakozó erőktől. Sora halovány mosolyt engedett meg magának, majd mindketten a torkát köszörülő orvos felé fordultak.Ő egy elégedett biccentéssel belekezdett szokásos mondókájába.

- Sora, jól van? - mire egy bólintás volt a válasz.Megnyugodva kezdte el magyarázni a diagnózisokat, és hogy minek mi a jelentése, majd elhangzott a mindkét fiatal által várt mondat.
- Két hét, és néhány alapos vizsgálat után kiengedjük innen – sóhajtotta fáradtan az orvos. Leon mosolyogva állt föl, majd egy férfias kézfogással köszönte meg. A doki otthagyta őket, mire a fiú visszafordult a fekvőhöz. Ujjait lágyan húzta végig arca vonalán, majd ajkain pihentek meg. A lány rekedt sóhajt hallatott, és szemét lehunyva próbált lazítani. A csönd lassanként ült el közöttük, szuszogásukat, és a gépeket hallgatva.
- Meddig feküdtem? - törte meg a hanghiányt Sora.
- Három hónap... és öt nap – válaszolta elmerengve a fiú, miközben letérdelt az ágy mellé.
- Meddig?! - akadt ki a lány. Ellenére volt ez a sok fekvés, főleg, hogy most már tudja, miért tűnt ilyen hosszúnak az álma. Félelemmel gondolt vissza... Sokszor látta kívülállóként a balesetet. Legszívesebben mindig felsikoltott volna, amikor nekicsapódott testének a kamion. Nézte a köré gyűlő embereket, hallotta a segélykiáltásokat, de ő mintha ott se lett volna. Nem tudott semmit sem tenni... Csak állni, és nézni, hogy hajtanak el összetört testével a rohammentők. Majd minden elsötétedett... És kezdődött az ördögi kör újra.
- Leon... Hozol vizet? - szólalt meg újból a lány.
- Persze – tápászkodott fel ideiglenes helyzetéből, majd elindult a büfébe. Vett két szénsavmentes ásványvizet, majd visszabattyogott a szobába. Megállt z ajtóba, az ajtófélfának támaszkodva, és mosolyogva hallgatta, ahogy Sora egyenletes légzése kitűnik a gépek furcsa ritmust játszó, ijesztő hangjai közül. Ellökte magát, majd a fehér vasszéket közelebb húzva leült. Figyelte a takaróval fedett, fel-le emelkedő mellkast, a kecses nyakat, a csukott szemeit, orrának, szájának vonalát. Lila tengerként elterülő haját... És rájött, halálosan beleszeretett ebbe a lányba. Magával ragadta tudatlanul, a szépségével, a kacajával, a szemeivel, a forrófejűségével.. Egyszerűen mindennel, ami hozzá tartozott. De nem bánta. Örült, hogy ez a tiszta lélek az övé lehetett, hogy egyáltalán ismerte.
Fáradtan emelgette a pilláit, hirtelen sújtott le rá a fáradtság. Lehajtotta a fejét az ágyra, majd ő is átlépett az álmok gyönyörű birodalmába.

- Leon... Leon... Leon, az istenért, kelj már fel! - ébresztgette finoman Mia az ezüsthajút. A fiú lassan emelte fel a fejét, és álomtól ködös szemeit végigjártatta a termen. Majd egyszeribe felpattant.
- Hogy van Sora? - suttogott a copfos, miközben a szuszogó alakot nézte.
- Jól. Ma... - előkapta a telefonját – vagyis tegnap ébredt fel.
- Örülök neki. Na, megyek megnyugtatom a többieket..
- Mia! - szólalt meg csöndesen az éppen ébredező lány.
- Mondjad Sora... - pillantott Leonról rá.
- Ugye, veletek minden oké? Nem akarom, hogy hazamegyek, és mindenki fúj a másikra...
- Persze, nincsen gáz. De most tényleg megyek, sziasztok! - integetett vissza még az ajtóból. A két fiatal összemosolygott a copfos szeleburdiságán, majd Sora egyre inkább a vizespalack felé pillantgatott. Szája kicserepesedett a vízhiány miatt, torkát marta a szomjúság.
- Segítsek? - nyúlt az üveg után, Leon, majd kibontva megpróbálta megitatni a fekvő lányt. Olykor – olykor véletlenül hozzáért a másik kezéhez, és érezte, ahogy elönti a forróság. Egy ismeretlen érzés, melyet mindenféleképpen el akart nyomni.
Miután Sora végzett, visszarakta az apró fehér-zöld éjjeliszekrényre az üveget.
- Ömm... - próbált a lány beszélgetést kezdeményezni, aztán elhallgattak.

Egy nővér jött leellenőrizni, minden rendben van-e. Miután végzett, egy biccentéssel elhagyta a termet. Újra csönd lett, csak a madárcsiripelést, a távoli emberek zsivaját, gépek sípolását, és a nővérke kopogó lépteit lehetett hallani. Leon Sora szemeit fürkészte, és próbált rájönni, mire gondol. Néma aggódással tekintett bele a barna szempárba. Hirtelen Sora felkuncogott.

- Mi ilyen vicces? - húzta össze szemöldökeit Leon.
- A szemeid... - próbálta visszatörni feltörő kacaját, ám végül mégis kibukott belőle egy aprócska hahota.
- Mi van a szemeimmel?! - játszotta a dühös embert a fiú.
- Semmi... - rázkódott meg még egyszer-kétszer a válla. Leon nem értett semmit, de örült, hogy meg tudta nevettetni. Ő is megengedett egy magának egy macsó-mosolyt, és vigyorogva nézte, hogy pirul el Sora.
- Tulajdonképpen... Mire emlékszel a baleset előtti néhány órából? - tette fel az őt foglalkoztató kérdést Leon.
- Mindenre – mire a másik nyelt egyet -, még azt is tudom, hogy egy néger, és egy kopasz hapsi jött ki hozzám. Hogy volt egy nyílt törésem – mozgatta meg begipszelt lábát -, hogy teli voltam horzsolásokkal – utalt a hegekre testén -, és azt is, hogy te jöttél velem a mentőbe. Minden tudok. Láttam. Többször is, amíg kómában voltam... - merengett el a lány, majd megborzongott.
- Ehh – nyögte meglepetten Leon. Annyira elmerült a lány mondanivalójának elemezésében, hogy észre sem vette, milyen lassan, de biztosan fonódnak össze ujjaik. Sora az ablakon, és a kint álló juharfán pihentette szemeit, azt találgatva, hogy az ágon daloló énekesmadár milyen fajta lehet. A férfi guggolva, állát fogva gondolkozott az életen, és a lány álmain.
- Te hogyhogy nem vagy suliban? - fordította kíváncsi tekintetét az ezüsthajúra Sora.
- Úgy, hogy kiírtak, mint vigyázód. És hogy ne kelljen egyedül diplomáznod... - válaszolta készségesen.Újra egymásba fonódott a tekintetük, elvesztek egymásban. Nem kellett beszéd, némán is megértették a másik érzelmeit. Sora lehunyta szemhéjait, majd felsóhajtott. Szerette volna magát a férfi karjai közé vetni... De ezek után nem merte.

Kopogás törte meg a varázst. Lassan nyílt ki az ajtó, mintha a belépő attól félne, kínok közepette fog meghalni, ha átlépi a küszöböt.
- Szia Sora! Hogy érzed magad? - bukaknt fel Christine a nyíló tárgy mögül.