AJÁNLOM AZ OLDALT
Az Oswald rezidencia. A gyász és sötétség cinkos kapcsolata töltötte meg a házat. Sophie egész nap nem jött elő a szobájából, nem kereste bátyját, mert pontosan tudta, tökéletesen ismerte őt és biztos volt benne, hogyha közeledne hozzá, vagy csak sugallná, neki, hogy itt van mellette, parázs vitába keverednének és olyan dolgot vágnának a másik fejéhez, amit később biztosan megbánnának. Így elbújt előle és a világ elől, pedig vágyott a szabadba. Olyan volt, mint egy kalitkába zárt madár... de ez a madár önként választotta a rabságot. Leon egy hatalmas karosszékben ült. Az érzékei eltompultak és szíve minden lüktetését érezte legapróbb sejtjeiben is. Nem érzett mást, csak ezt az ütemes lüktetést, ami az életet jelentette. Már órák óta itt ül, mozdulatlanul... Teste lecsúszott kissé a székről és meggörnyedve feszült neki támaszának. A háta már belefájdult a kényelmetlen tartásba, de szinte meg sem érezte... inkább fel sem fogta ennek értelmét. Végtagjai úgy lógtak maga mellett, mintha sosem tartoztak volna hozzá. Lapos pislantásaival még láthatta az odakint uralkodó holdat és az előtte elvágtató felhők különös formáit, melyek most furcsa színekben táncolnak előtte. Már épp érdeklődve emelte volna meg fejét, ha az nem kezdett volna éles fájdalmakat diktálni belé. Borzasztó kínban volt... de csakis magának köszönhette. Ahogy próbálta felküzdeni magát a helyes tartásba, lábai engedetlenül maradtak elernyedtek és mozdulatlanok. Háta meggörnyedt és kissé billegni kezdett. Lassú és értelmetlen mozdulatokat tett a levegőben, ahol most kirajzolódott valami. Egy női alak jelent meg előtte egyre világosabban egy gyermekkel a karján. Nem... Ez nem May volt... Hanem Sora. Sora és a kislánya... a kislányuk. Boldog mosoly játszott ajkain, amire Leon is hasonlóan válaszolt. Felemelte karjait és feléjük nyújtotta, mintha el akarná érni őket. Ehelyett viszont teste elvesztette egyensúlyát a székben és hatalmas zörgéssel zuhant a földre, nem kis fájdalmat előidézve testében. Felszisszent a lassan terjedő fájdalomra és ahogy próbálta kitolni magát kezével, tekintete állapotának okozójával, okozóival találkozott. A finom szőnyeg négy öt üres üveget rejtett magán, melyekben a legdrágább hazai és import szeszek választéka megtalálható volt. Leon Oswald... részeg volt. Hiába gyűlölte May-t és hiába hitegette magát azzal, hogy végül is így alakulhattak a legjobban számára a történtek, mégis szörnyen érezte magát a gyermek elvesztése miatt. Azt sem tagadhatta tovább, hogy nagyon megrázta az a folyamatos, elkeseredett és fájdalmas kiáltás, amit May-től hallott. Mintha már tudta volna, hogy értelmetlen küzdenie. Haragosan szorította össze szemeit és lökte el messzire magától a palackokat. Szégyellte magát, amiért egyáltalán idáig lealacsonyodott. Pont ő. Ülésbe emelkedett és megfürdette arcát a hold ezüst fényében. Nem érzett melegséget, mintha a napba nézne. Ez az érzés sokkal inkább volt nyugtató és gyógyító. De ez sem maradhatott így örökké. Szívére mázsás súlyként ereszkedett a félelem. A félelem valamitől, valami ismeretlentől és ettől ez csak még ijesztőbbé vált a számára. Idegesen törölgette az arcát józanságot erőltetve magára, de minden hiábavalónak bizonyult. Úgy érezte, menten megfullad, ha nem tesz valamit. De mégis mit tehetne, ha nem ismeri az érzés okát? Lassan sikerült felállnia és támaszokkal kilépkedni a szobájából. A folyosó falának vetve gyönge testét sétált el May szobájáig, ahová kopogtatás nélkül nyitott be. A szoba... üres volt. Erősen dörzsölte a szemeit többször is, mire belátta, ez nem egy alkohol okozta illúzió. May tényleg nincs a szobájában. Ahogy tekintetét végigvezette a padlón, ő is felfedezte a sötét foltokat, melyek az ajtóhoz vezetnek és csak most vette észre, hogy a folyosón innen már folytatódnak is egész a lépcsőig. Ingatag mozgással de viszonylag gyorsan eljutott a folyosó végéig, megkapaszkodott a lépcső korlátján és elindult lefelé, de nem bírta tovább. Megadta magát miden őt övező erőnek és hanyagul zuhant végig a fokokon, egész a földszint márványpadlójáig. Ott feküdt a nagy Leon Oswald elterülve a saját kastélya birtokán, mint egy elhagyott játék. Tekintete beleveszett a magas mennyezetű előcsarnok sötétjébe és fejére újabb lüktetés mért fájdalmat. De ezt nem az alkohol okozta... Egy emlék tört rá, mikor épp ugyanígy, ugyanezen a helyen feküdt... de akkor... nem volt egyedül... Emlékezett rá, hogy volt itt vele valaki, aki tartotta, vigasztalta, megnyugtatta. Hát persze... Sora volt az, mikor idekerült hozzá. Ez az emlék most olyan elevenen élt benne, mintha sosem feledte volna. Kellemes melegség járta át mindenét, de lelke terhe még mindig nem könnyebbedett. A zajra, miszerint végigzuhant a lépcsőn Sophie is felriadt és most sebesen szaladt lefelé hozzá.
- Jézusom, Leon! Mi történt?
- Én... Én csak... - próbált beszélni, de áradt belőle az alkohol szaga és így már érthető volt bódultsága a számára.
- Részeg vagy! - döfte neki olyan fagyosan és szemrehányással, ami szokatlan volt tőle.
- M... May... elment... May...
- Ostobaságokat beszélsz! - próbálta talpra állítani.
- Nem... higgy... Elment... - habogta és egyszerre megváltozott a hangja és félelem vette át helyét. - Sora... Sora...
- Leon! - csapta arcon a teljesen félrebeszélő fiút. - Szedd össze magad! - rángatta el őt a konyhába és jeges vízzel törölgette végig bátyja arcát, tarkóját és végtagjait, aki minduntalan Sora nevét ismételgette.
Sora odalent volt a konyhában, mikor meghallotta az éjszaka közepén érkező hintó zúgását. Magasra emelte szemöldökét, gyorsan ürítette poharát és igyekezett az előcsarnokba, hogy fogadhassa a váratlan vendéget. A hintó újra elindult, de az ajtó kilincsét mégis megragadta valaki. Valaki itt maradt. A lány szívére szorította kézfejét és csak várt egyre hevesebben lüktető szívvel mellkasában. Az ajtó nyikorogva mozdult ki helyéről és jelent meg mögötte egy láthatóan rossz állapotban lévő nő. Az első megérzése alapján odasietett volna, hogy segítsen neki, de szerencséjére a nő megmutatta arcát. Hófehér bőrét csak még inkább sápasztotta a mögötte ragyogó hold. Ingatag mozdulatokkal indult meg a lány felé, miközben olykor felszisszent az ágyékába szúródó fájdalom miatt.
- May... - súgta Sora maga elé. - Mit keresel itt? - erősítette hangját. - Hisz most szültél! Nem lehetsz ennyire felelőtlen! - szólalt meg benne az anya. - Otthagytad a gyerekedet?
- Elhallgass! - kiabált vissza. - Ne játszd a tudatlant, csillagom! - nevetett vérfagyasztó mosollyal.
- Azonnal szólok a kocsisnak és visszavitetlek Leon-hoz... - indult volna.
- Nem mész innen sehová! - marasztalta szavaival és lassan húzott elő köntöse alól egy pisztolyt. - Csak a pokolba...
Eközben Yuri is felriadt odafent a lovak dobogására és egy hintó kocsisának hajtására. Kissé tompultan szállt ki a hitvesi ágyból és pillantott ki az ablakon, ahol meglepődve látta a távolodó kocsit. Megdörzsölte a szemeit és épp távozott volna a szobából, mikor felesége hangja meglepte őt.
- Te is hallottad? - kérdezte mozdulatlanul, csukott szemmel feküdve tovább.
- Biztos valami félreértés lehetett, mert a hintó már elment... - ecsetelte. - Feküdj vissza, rendben?
- Már úgysem tudok, hogy nem vagy itt. Inkább lekísérlek.
- Rendben. - bólintott és bevárta az aranyhajút az ajtóban.
Összekarolva lépkedtek a folyosón, ahol egyre erősebb zajok szűrődtek fel a földszintről. Összehúzták szemöldöküket és kissé szaporábban indultak meg a lépcsőhöz, ahonnan már tökéletesen felismerhették a helyzetet. Sora kitárt karokkal állt a megzavarodott May előtt, aki egy fegyverrel hadonászott felé. Szörnyű látvány volt. Layla azonnal le akart rohanni barátnőjéhez, de férje visszatartotta őt és egyedül csatlakozott a lányokhoz.
- Mi folyik itt? - dörögte fentről.
- Yuri! - ijedt meg Sora. - Menj innen! - kiabálta sírástól remegő hanggal.
- Jól mondja! - helyeselt May. - Fogadd meg a tanácsát és nem esik bajod! Nekem csak ő kell!
- Csak a holttestemen keresztül kaparintod meg a lányomat! - sziszegte haragosan.
- Sophie? - hüledezett rejtekében Layla és besietett barátnője szobájába, ahol megnyugodva fedezte fel a kissé mocorgó csöppséget a hatalmas ágyon.
Óvatosan emelte és fektette vállára, átvitte a saját szobájába és Anabel mellé fektette. A két kisasszony tökéletesen megértették egymást és már most testvérekként viselkedtek. Egy-egy kezüket összekulcsolták, megnyugtatva a másikat is, hogy nincsenek egyedül. Layla betakargatta őket és visszasietett a lépcsősor tetejéhez, hogy tovább szemlélődjön. Mire visszatért azonban már teljesen más volt a helyzet. May keze remegett a dühtől és valószínűleg a vérveszteségtől is, de nem hátrált meg. Yuri leért Sora mellé, de hiába akart pajzsként a lány elé állni, ő nem engedte, hogy belekeveredjen. Minduntalan lökdöste el a fegyvercső útjából Yuri-t, aki képtelen volt elfogadni ezt a helyzetet. Kiabálni, ordítani kívánt, de tudta jól, hogy ezzel csak maguknak árt, a férjének és a családjának, ezért tehetetlenül, zokogástól rázkódva csúszott le a földre és zokogott hangtalanul, miközben ujjait imára kulcsolta.
- Te ölted meg, nem igaz? - indult meg May. - Amint megszültem a kölyköt, fogtad magad és megölted! Gyilkos!
- Teljesen elment az eszed! Hogy tennék ilyet? - esett kétségbe Sora. - Nekem már nincs szükségem Leon-ra! Itt van a lányom! Nekem ennyi elég! - hitegette a sötét hajú lányt. - Kérlek... Erre semmi szükség...
- Elmondom, mi a tervem! - egyenesedett ki megint. - Eredetileg a kölyködet akartam elintézni... de jobbat találtam ki! Téged öllek meg, elviszem a gyerekedet és Leon-nak majd azt mondom, hogy félreértés történt. Hogy valójában a te gyereked halt meg, csak te... elcserélted őket!
- Hogy hihetné ezt el Leon? Hisz ő segített a világra hozni a lányunkat!
- Micsoda? - lepődött meg a lány és a szemeiben cikázó veszett tűz most orkánná vadult.
- Sora, az Istenit! - szidta halkan a lányt Yuri.
- Szóval így állunk. - biztosította ki a fegyvert. - Mindent értek...
- Nem értesz te semmit... - erősködött Sora és teljesen figyelmen kívül hagyta a figyelmeztetést. - A te hibád az egész!
- Sora! - dörögte mögötte Yuri. - Mire készülsz? Meg akarsz halni? Teljesen magára akarod hagyni a lányodat?
- Nézz csak rá! - nevetett könnyei alatt. - Leon már biztosan elhagyja őt és felneveli a lányát!
- Mi? - riadt meg May.
- Csak gondolj bele! - lépkedett egyre közelebb hozzá. - Elvesztetted a babádat... de nem csak te! Hisz Leon ugyanúgy elvesztette, ahogyan te! Magányos lehet és elhagyatott. Azt is megkockáztatom, hogy részegen hever a dolgozószobája padlóján és holnap reggelig fel sem kel! Gondolj bele, May! Kell neki valaki, aki mellette áll és megvigasztalja. Eddig úgy hihette, hogy te lehetsz az... mert ugyanazt érzitek. Ti tudjátok a legjobban megérteni egymást ebben a helyzetben! Add fel! Menj haza és légy a társa, a felesége! - zokogott.
Mert mindaz, amit a lány fejéhez vágott egyre jobban ostromolta a szívét. Mit nem adott volna érte, ha ő lehetett volna az a valaki, aki öleli, vigasztalja és szárítja fel ólomsúlyú könnyeit. Beleremegett a tudatba, hogy minden esélyét elszállni látta egy tökéletes család idilljével kapcsolatban. Lábai már képtelenek voltak tartani lelke terhét és összecsuklott a hideg padlóra. Úgy érezte, meg tudta érinteni May-t. Úgy érezte, talán belátja, hogy ez a kétségbeesett tett semmit sem old meg. De tévedett. May lehajtott fejjel állt előttük és megrázkódott a teste, de nem a sírástól... sokkal inkább... sátáni kacajától.
- Te sznob liba... - hahotázta. - Ezt kicsit eltaktikáztad, édesem! - feszítette a lánynak a fegyvert.
- Mi? - kérdezte Sora, Yuri és a megbúvó Layla helyett is.
- Ez a történet mind szép és jó lenne... de így, a halálod előtt elmondom neked... az a gyerek... nem Leon-tól volt.
Sora szeme elkerekedett és könnyei egy pillanat alatt apadtak el. Nem az övé volt? Akkor mégis kié? A falak messze visszhangozták a lány tébolyult hahotázását, mikor az ajtóban megjelent két alak. Nem látták tökéletesen őket a mögöttük ragyogó hold miatt, ami sötétbe borította arcukat. De Sora tudta. Hogyne tudta volna, hiszen jobban ismerte őket bárkinél. Ujjait ajkaira érintette és halk sóhaj hagyta el. Mindenki megfagyottan, mozdulatlanul várta a fejleményeket. Hűvös lett, csontig hatoló fagyott hozott magával az érkező, kinek szeme vetekedett a leghatalmasabb hurrikán vadságával és erejével. Már semmi sem látszott nem régi bizonytalanságából. Visszaszerezte teste felett saját hatalmát és most olyan düh munkálkodott izmai között, mellyel könnyedén olthatná ki bárki életét. May érezte magán a késként cirógató tekintetet és lassan fordult feléjük. Sötét szemeiben abban a pillanatban pattant el minden kötelék a valósághoz, a tiszta gondolkodáshoz. A lány felsikított... és lőtt... A kastély, a birtok, a világ messze visszhangozta a dörrenést, mely megrázta a Földet. Egyikőjük sem mozdult... senki sem tudta igazán, mi történt, megsérült-e valaki. Egyedül azt látták, hogy May a lövés után zokogva omlik a földre, összekuporodik, és lassan öleli őt körbe saját vére...
