AJÁNLOM AZ OLDALT
- Ha nem tévedek, Mousier Oswald... - dörögte mellőle Dante. - Önnek kötelességei vannak és ezeket mindenek előtt teljesítenie kell. Ráeszmélt végre, hol a helye? - sóhajtotta szigorú szemekkel, majd lassú, hosszú léptekkel hagyta el a termet... a kastélyt... a birtokot...
Kicsit azért csalódott. Nem gondolta volna, hogy ilyen könnyen megadja magát az életnek az a Leon Oswald, aki annyi mindenen átment már a boldogságuk érdekében. Hintójában ülve szomorú mosolyt rajzolt ajkaira... hisz nem is emlékszik arra, ami akkor régen történt. Mit is képzelt valójában. Ahogy a birtok határát elérte, csillogó tekintete egybeolvadt egy hatalmas, fűzfákkal övezett tó könyű hullámaival, amik a lemenő nap minden színében táncoltak és emlékeztették őt drága húgára, aki immár egyedül kénytelen szembenézni a brit lordok szigorával és érzéketlenségével. Fáradtan feszült neki háttámaszának, karjait összefonta maga előtt és lehunyt szemei mögött próbált álmot erőltetni magára. Mert el akart... el kellett szakadnia a valóságtól ahhoz, hogy folytatni tudja a minden oldalú támogatást Sora felé.
Leon felnyögött a mozdulatlanságtól és tehetetlenségtől. Látta maga mellett az aggodalmas szemeket, melyek szobalánya sajátjai voltak. Mintha ez a lány nem tudná, milyen iszonyatos perszónáért is aggódik ennyire. Vagy talán a gyermek miatt kulcsolja imára ujjait és sürgeti egyre inkább a férfit? Ahogy a szobaajtóhoz értek, az ezüsthajú megtorpant. Hallotta odabent, hogy May ereje felett küzd a fájdalmai ellen és szór ezer szitkot a felmenőire és ócsárolja a teremtőt. Mélyet sóhajtott, hogy lenyugtassa szívét és lelkét, majd határozott, jégálarca mögé rejtőzve indult az ágyhoz, ahol May-t borogatták.
- Végre méltóztattál megjelenni... - nyögte neki.
- Hallgass! - dörögte fölötte. - Engem nem érdekel, min mész keresztül... csak a gyerek legyen egészséges! - fordult el tőle és az ablakhoz lépett, hogy minél előbb felfedezze az orvos hintóját feléjük robogni.
May olykor-olykor felkiáltott és szemében már könnyek gyöngyöződtek, de Leon-on semmi sem mutatkozott, hogy meghatná a nő szenvedése. Csak állt a lemenő nappal szemben, mint egy kőből faragott szobor, akit nem ér el az éltető sugár minden forrósága. Pedig legbelül remgett. Szinte félt saját magától és attól, aki most az ablakból tükröződik vissza rá. Mielőtt teljesen elmélyült volna a magából áradó sötétségben, porfelhőt sejtett egy domb mögött kerekedni. Kissé közelebb hajolt az üveghez és ismerte fel a feléjük száguldó kocsit, ezért szótlanul fordult ki a szobából és sietett az orvos fogadására.
- Dr... Kate? - pislogott meglepetten a férfi. - Ön itt?
- Amikor hallottam, hogy May-ről van szó, azonnal önként jelentkeztem. Végül is a család barátja lennék! - mosolygott rá biztatóan, de a társalgásnak újabb sikoly vetett véget. - Azt hiszem hív a kötelesség! - tette kezét Leon vállára, aki gyorsan felkísérte őt a szobához.
- Mire van szüksége?
- Egyenlőre semmire. Úgy látom a lányok mindent gondosan előkészítettek. - mosolygott feléjük. - Az lenne a legjobb, ha most kimennél.
- Mégis miért?
- Leon! - szólította hegyesen, ellentmondást nem tűrve, és a férfi kénytelen volt az ajtó előtt megvárni a szülés végét.
Úgy tartják, a türelem erény, hogy aki vár, elnyeri méltó jutalmát. Persze azt is mondják, hogy aki sokat hezitál, veszíthet. Sajnos van úgy, hogy ami a felszínen türelemnek tűnik, az valójában a lélek mélyén rejtőző félelem maga.Néha úgy érzi az ember, hogy túl gyorsan peregnek a dolgok körülötte. Annyira el vagyunk foglalva azzal, hogy előre tekintsünk, hogy meg sem állunk élvezni a pillanatot. Egyik nap suhan el a másik után. Az egész élet egy masszává mosódik össze. És gyakran valami nagy sorscsapás kell ahhoz, hogy a jelenre figyeljünk. Akkor aztán fölébredünk, és rájövünk, milyen marhaságokat csináltunk. De már késő, a kocka el van vetve. Hmm. Milyen igaz is. A széthullott világ fájdalommá és félhomállyá állt össze. Aztán egyszerre iszonyatos, gyomorba vágó fájdalomüvöltés hatolt a fülébe, olyan borzalmas szenvedés kifejezése, amit a legpokolibb tűz, a legrémesebb átok sem tud okozni. Ijedt görcsbe állt gyomra és várt... mert nem tehetett mást. Évtizedeknek tűnő másodpercek teltek el addig a pillanatig, míg doktor Kate megjelent az ajtóban. Lassan dörgölte finom ujjait és tekintetét nem emelte ezüst íriszébe... Valami baj van... Mire épp szólni szeretett volna, a nő fújtatott egyet és erőt sugározva magából szegte neki az igazságot...
- May nagyon kimerült... Rengeteg vért vesztett és...
- A baba... - vágott közbe. - Nem sír...
- Leon, épp May állapotáról...
- Mi van a babával? - lépett egyet a nő felé, megrémisztve ezzel.
- Sajnálom... a baba nem él...
- Micsoda?
- Már eleve halott volt... és halva is született... semmit sem lehetett érte tenni...
Nem sokkal a doktornő érkezése után újra kitárult az Oswald kastély ódon ajtaja és mögötte Yuri jelent meg csendesen. Furcsának találta az egyébként May-től vagy a szorgos szobalányoktól hangos épület kopárságát. Tanácstalanul fordította a fejét balra, majd jobbra, ahol a hallban megpillantott egy takarító szobalányt.
- Elnézést! - szólította meg, mire a lány kissé összerezzenve vágta vigyázzba magát. - Nem akartam megijeszteni! - vakarta zavarában fejét a szőke.
- Mr. Killian! Miben segíthetek? - mosolygott végre a lány is.
- Mond csak! Nem járt itt egy vendég? - nézett körbe a teremben.
- De, Mr. Naegino itt volt, de már egy ideje továbbállt!
- Értem. És mindenki épségben maradt?
- Hogy mondja?
- Felejtsd el... - mosolygott és legyintett felé. - Most hol van Leon?
- Valószínűleg a lady szobája környékén.
- A szobája környékén? - pislogott értetlenül, felvont szemöldökkel.
- A kisasszonynál beindult a szülés.
- Értem... Akkor viszont én sem zavarok. Megmondaná Mr. Oswald-nak, hogy beszédem van vele? Köszönöm! - hallatszott szava a bősz bólogatás után és ő is távozott onnan.
Mire újra hazaért, Layla könnyes szemeivel és könnyeitől nedves arcával találta szembe magát, aki a gyermeküket szorongatta a karjaiban. A kocsi még meg sem állt, ő azonnal kipattant a kabinból és őrült módjára rohant feléjük és ölelte a mindjárt összeeső nőt erősen. Layla szinte azonnal felzokogott és olyan erővel kapaszkodott férje ruhájába, mint aki sosem akarja többé elengedni azt.
- Mi történt, amíg nem voltam itthon? - simogatta nyugtatólag a lány hátát.
- Szörnyen éreztem magam! Hogy rohanhattál így el, egy szó nélkül? Miért nem érted meg az érzéseimet?
- Most... azért haragszol, mert Leon-hoz mentem?
- Nem azért... hanem mert Sora-ért mindenre képes vagy. - szipogta. - Hátra hagytál minket. Ő előrébb áll a szívedben, mint a családod?
- Elég legyen ebből az őrültségből! Mégis hogy jut ilyesmi az eszedbe?
- Sajnálom... annyira sajnálom... - zokogott fel megint, de Yuri már semmit sem értett az egészből.
- Miért van azaz érzésem, hogy a bocsánatkérésed nem engem szólít meg igazán? - mosolygott rá és apró csókot lehelt kedvese homlokára, melyet lányuk arca követett.
Az aranypáros egymást és Anabelt ölelve indultak vissza az épületbe és szavak nélkül is tudták, hogy Sora-hoz kell menniük, ahol majd együtt megbeszélik ezt az ostoba helyzetet. Ahogy bekopogtak és beléptek a szobába. mindketten meglepetten dermedtek meg egy pillanatra. A lány bőröndjei sorban álltak a fal mellett indulásra készen, Sora az erkélyen ült egy hintaszékben és az arany horizont felé fordulva ringatta magát és az ölében alvó lányát álomba. Layla kisétált hozzá és igazán meghatódottan figyelte a lehunyt szemű, mosolygó lányt és ezüsthajú gyermekét. Boldognak látszanak így... ketten... Yuri is kedvese mellé lépett és könnyű mosolyt csalt arcára az idilli pillanat, amit a hintaszék hirtelen megállása tört szét. Sora érezte, hogy nincs egyedül és lassan kinyitotta a szemeit. Örömmel látta, hogy a barátai itt vannak körülötte... itt vannak neki. Layla szeméből pontosan kiolvashatta, hogy mélységesen sajnálja az előbbi összeszólalkozást.
- Nem haragszom rád, Layla. - súgta lágyan, kissé álmosan.
- Köszönöm... - szorította meg a lány kézfejét. - Akkor visszacsomagolsz?
- Nem...
- De... - lepődött meg Yuri is. - Miért? Hisz itt ellehetsz még egy darabig!
- Így van! - erősködött Layla is. - Angliába készülsz? Ahol meg akarják keseríteni a te és a lányod életét? - esett majdnem kétségbe.
- Értékelem az aggodalmatokat... De nem menekülhetek örökké a gondjaim elől!
- Na de...
- Nem... Layla. Eldöntöttem. De csak holnap indulok, valamikor este, hogy legalább egy nyugodt éjszakát eltöltsek a lányommal otthon. Maradhatok még egy napot?
- Ostoba kérdés! - legyintett Yuri.
- Hát persze, hogy maradhatsz! - simított végig mocorgó lánya arcán Layla. - Elnézést, de Anabel-nek tökéletes érzéke van hozzá, hogy mikor szakítson félbe egy boldog pillanatot az éhségével. - intett feléjük és besietett a lány szobájába, hogy ellássa gyermekét.
- Mi volt Leon-nál? Láttad a bátyámat? - kérdezte lágyan Sora.
- Úgy tűnt, későn érkeztem, mert már nem volt ott. Sajnálom.
- Semmi gond. Inkább én tartozom hálával... És mellesleg... Hogy vannak?
- Nem hazudok neked, Sora...
- Mi a baj?
- May épp szült, mikor eljöttem...
Ha vége szakad valaminek, akár rossz volt az, akár jó, mindenképpen űr marad a helyén. Ha rossz volt, az űr magától is megtelik. Ha jó, akkor csak úgy lehet megszüntetni, ha a helyébe az ember valami jobbat talál. De képes lesz egyáltalán ilyen áldozat után valaha megtölteni bármivel is? Vagy azaz apró lyuk mindig is ott marad a szívében... a lelkében... és sosem lesz képes igazán elfeledtetni a létezését magával?
Egy nő fekszik teljes gyengeségben ágyában egyedül a sötétben. Tekintete tompa fénnyel meredt a plafonra, mely a sötétségtől már elérhetetlennek hatott. Vesztett. Megtört. Mozdult volna, de a teste és lelke nem engedelmeskedett neki. Mintha nem is saját magát érezné az ágyban feküdni. Egyedül van... mindig is egyedül volt... és ezek után már biztos, hogy egyedül is marad... Ez lenne a Sors? Ezt hívják Végzetnek? Erre utalnak mikor azt mondják, már születésünkkor el van rendelve életünk legapróbb mozzanata is? Nem. Ezt ő nem fogadhatja el. Erőt szított magában és mozdulásra kényszerítette testét. Ágyékába éles, feszítő fájdalom nyilallt, de hangtalanul tűrte a kínt. Lassan ült fel és emelkedésével egyidejűleg tűnt elő tekintetében a pokol veszett lángja, mely talán még sosem tombolt benne ennyire. Nem hagyja ennyiben. Tudja, mit kell tennie. Lábait a földre lógatta és egyenesedett állásba. Azonnal érezte, hogy combja belső falán forró nedv indul bokája irányába, de nem törődött vele... a sötétben amúgy se látná. Egyik lábát indította a másik után és hálóingben, megtörve indult bele a homályba, maga mögött hagyva múltat... jelent... következményt.
Egy nő elébe ment a Sorsnak. Egy nő mindent elveszett és már nem ismert józanságot vagy vigaszt. Egy nő elborult elmével robog célja felé és lüktetett benne egyre inkább az ő igaza. Egy nő lesz az, aki valaki életére kíván törni és mindent feltenni egyetlen lapra... mert már nincs veszteni valója. Mert már nincs semmi... amiért élhetne...
