AJÁNLOM AZ OLDALT
Szobája ajtaja felől apró kopogtatás zavarta meg révülését, de nem bánta. Félt, hogyha tovább sóvárog, megkeseredik és akkor sosem tudná véghez vinni tervét. Az ablakon megcsillanó fényt továbberesztette a szobájában, elhúzva útjából a sötét drapériát és ezzel a lendülettel engedte be vendégét is. Szemeiben ürességgel tekintett az előtte szemében didergő lányra, aki szótlanul emelte meg állát és kérte némán hogy fogadja őt. A férfi egy kissé kihajolt a folyosóra és óvatosan pásztázta az üres homályt, majd kitárta az ajtót és elnyelte alakjukat. Mintha egy teljesen új világba érkeztek volna. A kislány kieresztette magából beszorított lélegzetét és mosolyogva ugrott az ágyra, ami lassú ringatózásba kezdett vele.
- Örülök, hogy észhez tértél, bátyám! - higgadt le kissé.
- Hát még én... De hogy végleg békében éljünk, segítened kell nekem! - fordult felé.
- Tudod, hogy rám mindenben számíthatsz! - kacsintott felé, mire Leon sóhajtott egyet és kegyetlen pengeként hasított végig tekintetével húga arcán.
- A pokolba is lemennél, ha kérnélek? - dörögte baritonján, megdermesztve mindent maga körül.
- Megijesztesz... - súgta Sophie.
- Pedig jobb, ha hozzászoksz. Az, ami nemrég a kezdetét vette ebben a házban, már régen túlhalad erkölcsön vagy igazságon. Kegyetlenség és árulás uralkodik rajtunk, de rajtad nem kell, hogy megtelepedjen.
- Ostoba beszéd! Nincs itt semmi gonoszság! - legyintett a kicsi.
- Úgy gondolod? - vonta meg szemöldökét. - Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, a tervem célja, hogy May-t örökre eltegyem láb alól.
- Úgy érted...?
- Pontosan. - döfte le szavaival. - Így is velem tartanál, Sophie Oswald? - lépett egyre közelebb hozzá, teljesen megrémítve a kislányt, aki remegve húzta össze magát olyan kicsire, amennyire csak tudta...
Nem is olyan messze tőlük két gyermek vidám kacaja töltötte meg örömmel két anya szívét, akik tanúi voltak az apróságok suta játékának egymással. Büszkék voltak rájuk, a családjukra. Az aranyfürtökkel megáldott nő fáradtan huppant le hatalmas ágyára és döntötte hátát a puha ágyneműbe. Karjait lomhán nyújtotta maga mellé két oldalt és úgy tűnt, képes lenne messze szárnyalni innen. Barátnője kuncogva lépdelt mellé és ült le annak lábához.
- Jól vagy? - kérdezte csengő hangon Layla.
- Igen. Azt hiszem, már képes vagyok huzamosabb ideig is talpon maradni és ennek már csak a lányom miatt is örülök! - mosolygott és újra a gyermekek felé pillantott.
- Mikor nevezed már el? - kérdezte Layla, de hangjában már nem volt kedvesség vagy báj.
- Ha itt lesz velünk az apja is... - hunyta le a szemeit.
Érezte már az első pillanattól fogva, mikor a lányát a kezeibe vette, hogy nem ő volt az első, aki szorosan ölelte magához. Érezte rajta Leon szantálfa illatát, minden apró érintését, mintha őt magát tartotta volna kezeiben. Abban a pillanatban, mikor a lányuk szemébe nézett tudta, hogy már látta őt, mert a kicsi olyan nyugalommal és vigasszal a szemében nézett rá, amit még sosem kapott meg senkitől, talán még Leon-tól sem. Megérzését csak megerősítette a tény, hogy hallotta barátait arról beszélni, ahogy Leon fel és alá járkált vele és apró ígéreteket suttogott neki. Vajon mi lehetett az? Mi okozhatott ekkora örömöt és békességet egy a világból keveset tudó gyermeknek? Nem tűnt fontosnak... abban a pillanatban nem... De ahogy teltek a napok, Anabel egyre türelmetlenebb és játékosabb lett, míg az ő csöppsége nem sírt, csak folyton mosolygott és várt... Akkor még nem tudta mire, de most már biztos benne. Ahogy Layla tudomást szerzett arról, hogy a gyermeknek még nem adott nevet, érthetően felháborodott. Hiszen akkor meg sem keresztelhetik, márpedig páros keresztelőt szán a lányoknak. Barátnője azonban nem ismerte azt az apró titkot, amit lefekvés előtt suttog imaként a leány füleibe. A nevet, melyre minden egyes alkalommal felragyognak csokoládé szemei és megmutatták ugyanazt az angyali lelket, amit a név hordozóiban is fellelhet bármikor.
- Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy visszajön hozzád! - tornászta ülésbe magát Layla és karjára ültette Anabel-t, egyedül hagyva a másik lányt, aki viszont csak mosolyogva figyelte őt. - Micsoda őrület. Ugyanolyan, mint te... - enyhült meg ismét. - Tudod jól, hogy veszély és szomorúság vár rád, ha így folytatod, de te akkor is csak mosolyogsz és ezzel mindenkit megnyugtatsz... - simított végig barátnője gyermekének arcán, majd halkan távozott.
Sora képtelen volt tovább egyedül hagyni őt és sietve telepedett oda mellé és hagyta, hogy lánya rákulcsolja apró ujjait az övére és elszenderítse az álom.
- Így is velem tartanál, Sophie Oswald?
- Azt kéred tőlem, hogy legyek társad egy ember életének kioltásában? - nyüszögte.
- Nem kértem. Csupán megkérdeztem. - emelte magasba tekintetét.
- Sajnálom... - súgta Sophie összegörnyedve az ágyon. - Sajnálom...
- Nemmel felelsz? - nézett titkon a húgára.
- Sajnálom... - ismételte gyöngykönnyei alatt.
- Hála Istennek... - enyhült meg Leon és amilyen gyorsan csak lehetett, odasietett hozzá és szorosan magához szorította őt.
Sosem akarta ilyenekre kényszeríteni Sophie-t... Hogy is tehetett volna ilyet. Egyszerűen csak kíváncsi volt rá, hogy mennyit változott azon önmagától, amit az emlékeiben elzárva hagyott és amit most lát. Mert ugyan sok lepel lehullott már a múltról elméjében, de a tényeken kívül az emberi mivoltok még mindig fedve voltak. Talán sosem tudta volna elviselni, ha az ő imádott, egyszem húga is olyan kegyetlen és érzéketlen lenne, mint ő maga. Fogalma sem volt, mit kezdett volna akkor. Eszébe jutott, hogy kezet emelne rá, de akkor csak jobban szította volna a benne tomboló tüzet... a pokol tüzét. De nem. Minek is rágódjon rajta tovább, ha a mennyország nem engedte földi angyalát az alvilág csábításának. Mikor végre Sophie is megnyugodott, gyengéden emelte meg könnyes arcát kezével és finom kendőjével törölte le bánatát. A megható pillanatot újabb kopogás zavarta meg, melyre válaszul egyszerre keményítették meg vonásaikat és Leon könnyed eleganciával és felsőbbrendűséggel nyitott ajtót. Az egyik szobalány hajolt meg előtte és informálta, hogy egy vendég érkezett a kastélyba és mindenképp beszélni kíván vele. A férfi kissé értetlenül tekinthetett a lányra, mert az zavartan hajolt meg újra és sietett el egyre szaporább léptekkel.
Leon hátrafordult és magával invitálta húgát is, hogy illedelmesen fogadják a vendéget. Fenségesen festettek egymás mellett haladva az Oswald testvérek. Míg Sophie maga volt a megtestesült tisztaság és ártatlanság, szemében pajkossággal és hófehér ruhájával, addig mellette Leon tetőtől talpig feketében vonult és szinte sütött róla a feszültség és a határtalan fenyegetettség, melybe ha véletlenül belebotlasz, soha többé nem menekülhetsz. A lépcső tetején a férfi felajánlotta jobbját a lánynak, aki büszkén karolt bátyjába és lépdeltek együtt lefelé. Abban a pillanatban mikor leértek a hatalmas hallba, kitárult előttük az impozáns kastély bejárata és egy magas, kidolgozott testű férfi érkezett meg hozzájuk egy lovag társaságában. Sophie szemei elkerekedtek, arca kipirosodott és kissé megszorította Leon karját. Ahogy bátyja megpillantotta az érkezőt, újra feszítő fájdalom lüktetett elméjében és már ismerte a férfit Angliából arról a party-ról. Ő is a királyi család tagja...
- Üdv nektek! - hajolt meg a férfi és kezet csókolt Sophie-nak, nem kissé csábító mozdulatokkal.
Leon-nak cseppet sem tetszett ez az ostoba játék kettejük között és mérgét csak tetézte a látható tény, hogy húga igenis élvezi a férfi kényeztetését és kitüntető figyelmét. Felmordult és közéjük lépett, karját maga elé emelte, hogy kezet fogjanak, de az angol csak ellökte a feléje nyújtott kezet, majd kikerülve őket jártasan indult meg a nappali felé, nyomában az ismeretlen lovaggal. Amikor Sophie utánuk akart sietni, Leon elállta az útját és tekintetével visszaparancsolta a szobájába. Ez az incidens egyáltalán nem illett a képbe és minél előbb le akarta zárni. Ütemes lépésekkel ment vendégei után és erőszakosan zárta magukra az ajtót.
- Mégis mi jogon jár úgy a kastélyban, mintha egy barát lenne, uram? - sziszegte elé.
- Mondjuk azon a jogon, hogy a húgom lányának apja vagy... - töltött ki magának Dante egy pohár italt és felhajtotta annak tartalmát.
Leon végre képes volt összeilleszteni az apró foszlányokat emlékében és megenyhülve nézett végig a hercegen. Újra elindult felé, de már jobb szándékkal, mint ahogy tervezte és újra kezet nyújtott neki, de Dante még mindig figyelmen kívül hagyta a gesztust.
- Hallottam az ostoba ígéretedről. - csapta a poharát az asztalra. - Szánalmas...
- Csak tisztán akarok látni végre és rendbe akarom tenni az életem.
- Nem gondoltál még arra, hogy az élet azért taszít el annyiszor Sora mellől, mert Isten nem akar titeket együtt látni? - heveskedett.
- Ne beszélj nekem olyan Istenről, aki érzelmeket hallgattat el bennem, ha úgy tartja kedve és uszít a saját családom ellen csatlósaival.
- Tévedsz... Te az ördöggel szövetkeztél és ezt nem teheted jóvá! - hajtott fel mégegy pohárral és törölte meg kiszáradt ajkait.
- Miért jöttél? - tért a tárgyra.
- Csak azért, amiért az utóbbi időkben is mindig idejártam... bár erre te persze nem emlékszel... - jegyezte meg gúnyosan és hozzátette. - Hogy lemondj Sora-ról...
- Istenem, milyen ostoba... - állt Layla a hálószobájuk ablaka előtt.
- Nem. Sora nem ostoba. - felelt Yuri az ágyról, aki épp gyermekével játszott. - Csupán naív. Hisz még abban a földöntúli boldogságban, amit Leon mellett érzett régen...
- Te is úgy hiszed, hogy...
- Képtelenség... - legyintett a nő felé. - Csak annyit tehetünk, hogy mellette leszünk, amikor szüksége lesz ránk. - emelte magasba Anabelt.
- Már nem tudom...
- Micsoda? - figyelt fel kedvese elgyengült hangjára.
- Én már... teljesen belefáradtam. Valahol igaza van Dante-nak is.
- Mikor beszéltél te Dante-val?
- Tegnap este járt nálunk. Épp csak meglátogatott minket, és már tovább is állt... Leon-hoz tartott...
- És te elengedted? - ugrott ki az ágyból. - Ha ezek újra egymásra találnak, ott kő kövön nem marad. - ölelte magához Layla-t.
- Mit mondtatok? - nyílt az ajtó hirtelen és mögötte Sora jelent meg izgatottan. - Hol van a bátyám?
- Ne izgasd fel magad, kedves. - sietett támaszául Yuri és leültette egy finom karosszékbe.
- Jézusom. - hüledezett a lány. - Tiszta fejjel is ki nem állhatták egymást az utóbbi időkben, de így, hogy Leon szinte semmire sem emlékszik velük kapcsolatban... képtelenség, hogy higgadtan beszélgessenek. Oda kell mennem...
- Ezt verd ki a fejedből! - rivallt rá Layla. - Ne őrülj meg! Alig tudsz pár lépést megtenni pihenés nélkül, akkor mégis hogy kívánsz egy egész birtokon keresztülgázolni?
- Na de...
- Akkor majd megyek én! - állt fel határozottan Sora mellől Yuri.
- Micsoda? - lepődött meg mindkét lány.
- Vigyázzatok magatokra, amíg én távol leszek! - csókolta homlokon a gyermekét és ajkain a feleségét, aki értetlenül figyelte az eseményeket és feleszmélni is késő volt.
Mozdulatlan és csendes maradt a szoba, mikor az aranyhajú távozott. Sora megrémült a tudattól, hogy az egyik legjobb barátját beleüldözte egy ilyen veszett helyzetbe. Lassan, kissé remegve nézett fel az előtte megkövült Layla-ra, akinek apró könnyek gördültek végig selymes arcbőrén, csillogó ösvényt hagyva maguk mögött. Összetört... és mindezt miatta. A lány rápillantott az ágyon boldogan kacagó lányára, a karjaiba vette és a kicsi is megérezte anyja gondterheltségét, nyüszögni és sírdogálni kezdett.
- Miért? - súgta maga elé. - Miért van az, hogy akárhányszor gondod támad, az egész világ rohan, hogy segítsen neked? - kiabálta Sora-nak, magához szorítva Anabel-t.
- Layla...
- Elég! Takarodj innen a kölyköddel együtt! Nem érdekel, mit kezdesz magaddal, de semmi közöd sincs hozzánk! Elvetted tőlem Yuri figyelmét! Az Istenért, én is anya vagyok, akinek ugyanúgy törődésre és segítségre van szüksége! De amíg te itt vagy, én teljesen a háttérbe kerülök és egyedül kell boldogulnom! - zokogott fel. - Igen, féltékeny vagyok... De a legszebb és legcinikusabb az egészben... hogy a saját férjem szeretetére... - lépdelt el Sora mellett és az ajtóban még visszaszólt neki. - Miért akarod ennyire, hogy a te nyomorúságod másra is ráragadjon?
- Miről beszélsz? - fordult hozzá összetörve.
- Attól, hogy a te gyereked kénytelen apa nélkül felnőni, az enyémnek nem muszáj félárvaként élnie! - döfte neki szavait és berántotta maguk mögött az ajtót.
Sora teljesen összetört. Lábai remegtek a székben és szíve olyan mértékben lüktetett mellkasában, mintha többé nem kívánna odabent életének ritmusát lüktetni. Ilyen szemszögből még sosem nézett magára és a helyzetére. Egy kellemes zongoradallam hallatszott mélyen a szívéből és tettekre kényszerítette őt. Mivel lánya született, a trónöröklés problémája már nem volt olyan nagy súlyú. Talán visszafogadják őt a lordok, vagy legalább megtűrik őt a palotában. Egy mosoly kerekedett az arcára, amikor elképzelte magában, hogy apja milyen arccal veszi majd karjaiba elsőszülött unokáját. Tudhatta volna az elejétől fogva, hogy nem tartozik ide. Kellett neki szembeszegülni az atyai szigorral és elmenekülni otthonról Ana-val és Mia-val. Tényleg... hiszen ők itt meglelték a boldogságot. Már ők is boldogok. Hát tényleg ennyire önző lenne a környezetével, az igaz barátaival, hogy nyomorúságát rájuk vetíti. Összeszorult a gyomra, ha felidézte magában Layla szavait. Ismerte már annyira az aranyfőnixet, hogy tudja, pár nap múlva szégyenlősen fognak egymás előtt állni és keresni a szavakat egymás felé... de akkor tudni fogja, hogy nem haragudnia kell, sokkal inkább hálásnak lennie. Óvatosan tornászta magát állásba és indult meg gyermekéért a szomszédos szobába. Eldöntötte... elmegy innen... de előtte még el kell intéznie pár dolgot ebben az országban is és bizony bocsánatot kell kérnie pár embertől azokért a tettekért, amikkel a tudta nélkül ártott nekik. Már csomagolni kezdett... de még várt. Gyermekét óvatosan a karjaiba emelte és együtt feküdtek le a puha, baldachinos ágyba, mely együtt ringott velük álmaik felé. Sora végigsimított a hófehér hajon... a kipirosodott, puha arcon és az apró ujjakon. A leány már közel járt álmai kapujához, melyen egy anyjától minden alvás előtt elhangzó névvel lép át születése óta szép álmokat kívánva.
- Jó éjt, kincsem... Jó éjt... Sophie...
