Elborult az ég. A hold egyetlen sugara sem volt a segítségükre. A vastag törzsű fák között vérfagyasztóan süvített keresztül a szél és riogatott mindenkit, aki az útjában állt. Az erdő szélén elhúzódó hosszú földutat két kocsi veszteglése zárta el. Ahogy az erős szél nekicsapódott az elhagyott hintó kitárva felejtett ajtajának, az szinte kiszakadt a helyéről a természet erejétől. A lovak idegesen kaparták patájuk alatt a kemény földet, mely minden egyes dobbantásukkor hatalmas porfelhőt kavart maguk körül. Egy idősödő kocsis próbálta nyugtatni rémült, ideges hátasait, de ők éreztek valamit. Baljós árnyakat és egy különös szagot… a vér szagát. Az állatok már nem sokáig voltak képesek elviselni ezt a jellegzetes, rettenetes jelentést magával hordozó illatot. Az egyik csődör megbokrosodva ágaskodott fel helyén és szelte át a csendet éles nyerítésével. A másik kocsiból gyorsan odaszaladt egy ugyancsak kocsis kinézetű alak és segített az idős férfinek kordában tartani az indulatokat. Amint a párák kissé lecsillapodtak, éles női sikoly rázta meg az erdő csendjét. A nő a hintó kétoldali padja között feküdt a hátán és erősen markolta a padok finom kárpitját ujjaival, melyek elfehéredtek a szorítástól és kihűltek a késő esti hidegtől. Egy férfi emelkedett be hozzá az utastérbe, meglepve a szenvedő nőt.

- Mit keres maga itt? – kérdezte kínjai közepette.
- Csak szerettem volna hazamenni, de valami elállta az utamat! – vonta fel a szemöldökét a kérdést hallva.
- Sajnálom… - súgta és újabb fájdalmak törtek rá.

A nő elengedte támaszát és hasára csúsztatta remegő kezét. Orgona haja izzadtságtól tapadt arcára és terült szét maga alatt. Állapotos volt… egészen eddig az estéig. Kiáltása már szinte felfűtötte az érkező ezüsthajú híres hidegvérét, mely lassan kezdi elönteni a fejét. De nem. Most nem eshet kétségbe. Ismerte a lányt, hát persze, hogy ismerte. Maga Sora Naegino szorul az ő segítségére… pont az övére. A lány, szenvedéssel és könnyel teli arca újabb emlékeket ébresztett benne és hasogatni kezdett a feje, amit már alig állhatott. Összeszorította szemeit és fejét két tenyere közé fogva hátrált ki a kabinból, mert félő volt, fájdalmában még ráesne az amúgy is szenvedő nőre, aki most kétségbeesetten és féltve figyelte őt. Mégis miért aggódik érte? Érte, aki csak szenvedést és borzalmakat okozott neki régen is és most is. Most talán a legnagyobbat. Addig hátrált, míg hátát egy fatörzsnek nem vethette és nem érezte biztosnak saját tartását. A pokolba is! Hiszen akárhányszor közeledik hozzá, mindig ez történik! Egy újabb fájdalmas kiáltás felébresztette őt pillanatnyi révetegségéből és visszaigyekezett a lányhoz.

- Minden… rendben? – lihegte Sora.
- Hihetetlen. Még ilyen állapotban is csak mással törődik. – gondolta Leon és szótlanul biccentett.
- Azt hiszem, hamarosan megszületik a baba. – szorította össze tagjait görcsösen és mosolyogni próbált.
- Majd én segítek világra hozni. – jelentette ki felelőtlenül.
- Micsoda? – fakadt ki a lány, de vitára már nem volt idő.
- Kérem, próbáljon összpontosítani a saját állapotára! – nyugtatta a lányt és megfogta a kezét. – Azt nem mondhatom, hogy értek az efféle helyzetek kezeléséhez, de abban biztos lehet, hogy ön mellett maradok. – nézett egyenesen a lány csillogó szemeibe. – Ez sem lehet nehezebb egy vállalat válságból való kiemelésénél! – viccelődött és úgy tűnik, Sora-t is sikerült kissé megnyugtatnia.
- Férfiak… - legyintett felé és a pillanatnyi jókedvnek újabb fájdalom vetett véget.
- Figyeljen! A legfontosabb, amit ilyenkor egy profi vezető tesz az, hogy megnyugszik. Legyen bármekkora is a riadalom, ő megpróbál higgadt maradni, mélyeket lélegezni és maga előtt elképzelni, hogy fogja kezelni a helyzetet. – és Sora engedelmesen próbálta rendezni légzését. – Most pedig koncentrálj. Ha érzed, hogy egyre fojtogatóbb a helyzet…
- Fojtogatóbb? – nevetett a lány az ostoba kijelentésen.
- Rendben-rendben! Az ön helyzetében… amikor fájdalmat érez, akkor ne próbáljon ellenállni, vagy halogatni a késleltethetetlent! Vágjon elébe! – lelkesedett fel a férfi.
- Tessék? – viaskodott magával Sora.
- Nyomjon! – helyesbítette előbbi mondatait és furcsa mód, Sora engedelmesen követte a tanácsokat.

Hosszas és fájdalmas perceken vannak túl. Mindketten fáradtan, pihegve figyeltek egy, a férfi kabátjába bugyolált angyalkát. Haja hófehér volt, tekintete melegséget árasztott és ugyanolyan barna volt, mint az édesanyjáé. Sora fáradtan tartotta karján a gyermekét, de érezte, valami baj van vele. Egyre nehezebbnek érezte a csöppséget és alig tudta nyitva tartani a szemét. Fájdalmasan tekintett a mellette megbabonázva ülő Leon-ra, aki viszont le sem vette tekintetét a leányról.

- Igazán csodálatos lánya született, hölgyem! – dicsérte a kicsit és édesanyját a férfi.

Sora mosolyt erőltetett az arcára és odanyújtotta Leon-nak a kicsit, aki bátortalanul vette őt el az anyai karok közül. Milyen szívmelengető látvány volt ez a lánynak. Sora helyzetéből nézve, az ezüsthajú nem is tudja, hogy a saját gyermekét tartja a karjaiban. Pedig mennyire tisztában volt vele. Ezért sem tudott betelni a látvánnyal és folyton érezni akarta a kicsi melegségét és puha bőrét. Emlékeztette őt a húgára, Sophie-ra, csupán a tekintetük különbözött. Ez a csöppség bilincset zárt a férfi szíve és akarata köré, melyből sosem lesz képes szabadulni. Leon visszatekintett Sora-ra és összeszorult a szíve. Tekintetével végigkövette a lány lassú haláltáncát. Karja hihetetlen lassúsággal ereszkedett teste mellé és robajszerű puffanással ért talajt a hintó talapzatán. Teste lassan feszült neki a padlózatnak, nyaka ívesen hanyatlott hátra és omlott bele ametiszt zuhatagába, mintha egy virágmezőn terült volna el. Ám az arca egyáltalán nem arról tett bizonyítást, hogy élvezné a helyzetet. Az arca sápadtabb volt, mint a viharfelhők mögött megbúvó hold. Szemei lazán omlottak le és pillái remegve fedték áttetsző tekintetét. Ajkai, mint valami érett szilva, kissé elkékülve rebegtek angyali imát. Hátborzongató látvány volt, hogy ilyen állapotban is képes volt elbűvölő maradni. Leon lefektette a kicsit a padra és a karjaiba vette a lány kihűlt testét. Minden tagja könnyű és jeges volt, mégis őrizte a selyem érintését. Azonnal mellkasára szorította tündérarcát, mintha így próbálná felmelegíteni, életet lehelni belé. Ahogy végigtekintett rajta, különös borzongás futott végig bizsergő tagjain. A lány ruhája vértől ázott és izzadtságtól nedvesen ölelte körbe megvékonyodott alakját. Hát persze… vérveszteség. A felismeréstől indulatosan kiáltott ki a kocsinak, hogy azonnal forduljanak vissza és vágtassanak a Killian birtokra. Riadtan tekintett a békésen figyelő babára és szinte biztos volt benne, hogy az előbbi felindulását követően sírásba kezd majd… de tévedett. A kicsi különös módon, békésen tűrte, hogy felforduljon a világ körülötte, mégsem tiltakozott a hirtelen változás ellen. Csak lehunyta a szemeit és tűrte a megpróbáltatásokat. Nem sokkal később a kocsi irdatlan tempóban robogott a barátaik birtoka felé ami már messziről előbukkant a dombtetőn. A szerencse is melléjük szegődött, mikor a kastély egyik ablakából még fény tört elő az éjszakában. Yuri és Layla csak most voltak képesek elszakadni a gyermekük ágya mellől és aludni térni. Amikor az aranyhajú férfi el akarta húzni a nehéz drapériát az ablak előtt, akkor pillantotta meg a feléjük igyekvő hintót. Ijedten rohant le a földszintre, választ sem adva kedvese aggódó kérdéseire, majd utasította a szolgálókat, hogy álljanak készen egy hintó fogadására. Leon, egyik kezében a gyermekkel, másik kezében Sora hideg kézfejével próbálta mormolt folyamatosan imákat az Úrhoz. A kocsi hirtelen fékezett, az ezüsthajú kirúgta az ajtót és segítségért kiáltott.

- Mi történt? – kapta magára kabátját Yuri és feléjük rohant.
- A hercegnő megszülte a gyermekét és elvesztette az eszméletét! – ecsetelte gyorsan.
- Értem! – bólintott az aranyhajú és óvatosan kiemelte a kocsiból Sora-t. – Jerry! Hívd Dr Kate-et!
- Jerry? – pislogott értetlenül Leon. – Ő meg mit keres itt?
- Én hívtam át, mert képtelen voltam ennyi nővel elbírni még a személyzeti felügyeletet is. – hadarta és berohantak az épületbe.

Sora-t az egyik emeleti szobába vitték és felkeltették hozzá Ana-t és Mia-t is, akik amint megtudták a hírt, azonnal talpra álltak és igyekeztek a lehető legjobban segíteni nekik. Ana forró vizet és takarókat készített elő és tisztogatta meg egykori úrnőjét. Mia a picivel foglalkozott. Gondosan megfürdette, rendes ágyba fektette és gondosan betakargatta. A baba láthatóan nem érezte jól magát, de mind pontosan tudták, mi baja van. Hiányzott neki az édesanyja közelsége és valószínűleg hamar meg is fog éhezni. Mielőbb rendbe kell tenniük Sora-t, különben a baba is veszélybe kerülhet.

A doktornő gondosan ellátta a lányt és valóban sok vért vesztett. A baj viszont még az volt, hogy a baba megszületése után, a kicsit tápláló méhlepény még nem került ki a szervezetéből. A természetes eltávolításához szükség lenne az anyára, de így, hogy eszméletlen, kissé nehezebb lesz a dolga. Azzal a mondatával, hogy mindenkit azonnal kint szeretne látni a szobán kívül, kissé megrémisztette a ház népét. Ott álltak sorban a szoba előtt, saját magukkal és az érzelmeikkel küszködve. Yuri visszament a feleségéhez és beszámolt neki mindenről, továbbá kénytelen volt a lány mellett maradni, mert az azonnal ki akart jönni a szobájából és látni akarta barátnőjét. A szolgálók ide-oda szaladgáltak az épületben és igyekeztek mindig szolgálatra készek lenni. Egyedül Leon maradt veszted. Pontosabban teljes sokkban gubbasztott a szoba előtt. Összegörnyedve ült, mint egy kisgyerek, aki rosszat tett és legszívesebben bevallott volna minden gaztettet, csak végre együtt legyen a szeretteivel. A mahagóni ajtó úgy tornyosult előtte, mint egy fal, amit a mesebeli királyfinak meg kell másznia azért, hogy találkozhasson a hercegnőjével. De ebben a mesében ez a fal valahogy… legyűrhetetlennek tűnt. Hosszú karjaival szorosan ölelte magát és próbált magába tuszkolni egy kis magabiztosságot, de a hintóban történtek egyszerűen nem hagyták nyugodni. Az a látvány, ahogy Sora előtte feküdt… hátborzongató. Hirtelen megint a fejéhez kapott és görcsösen szorította térdének, hogy csillapítsa fájdalmát, ám hiába. A kín szinte az őrületbe kergette, tébolyulttá tette és félő volt, elveszti a józan eszét. Attól félt, lassan már nem lesz képes megkülönböztetni az álmot a valóságtól, a képzeletet a múlttól. Talpra erőszakolta magát és sétálni készült, mikor lassan megadta magát a legyűrhetetlen fal és kilépett mögüle a doktornő.

- Mr. Oswald?
- Igen! – lépett egyet felé. – Hogy van a hölgy?
- Most már minden rendben lesz. De pihennie kell és semmiképpen sem kelhet ki az ágyból legalább négy napig.
- Négy napig? – nevetett megkönnyebbülten. – Az ő esetében kissé képtelenül hangzik! Eléggé nyughatatlan!
- Meglehet. – helyeselt a nő is.
- És ő… - tekintett körbe kicsit. – Be lehet menni hozzá? – súgta halkan, mintha lebukástól félne.
- Persze, jöjjön velem! – nyitotta ki az ajtót az ezüsthajú előtt és halkan beléptek a szobába.

A sötétségnek ellenállva világította át a szobát rengeteg apró mécses és egy nagyobb petróleumlámpa a lány ágya melletti éjjeli szekrényen. Az aranyfény elbűvölő bájt kölcsönzött a kissé megkínzott arcnak, aminek látványa mardosó fájdalmat keltett Leon szívében. Óvatosan lépdelt az ágy mellé és leült annak szélére, figyelve, nehogy felkeltse a lányt. A doktornő még egyszer megvizsgálta az életjeleket és megnyugodva bólintott a kérdő tekintetek felé.

- Milyen ostoba a Sors. – simított végig a lány takaró alól kilógó kézfején.
- Ezt hogy érti? – pislogott nagyokat a doktornő.
- Rengeteg munkát okozott magának azzal, hogy minket egy útra terelt. – lágyult el a tekintete a lányt nézve. – Azon a napon, mikor először találkoztunk, csupán a szépsége ragadta meg a figyelmem. Szánalmas lehettem, de tetszett, milyen esetlenül bánt mindazzal, amit elméletileg egy képzett cselédnek csukott szemmel kellene elvégeznie. – nevetett kissé, de a szívében gomolygó fájdalom nem múlt el. – Ostoba és értelmetlen próbáknak vetettem alá, hogy megtörjem, de az angol vér talán a legbüszkébb és legakaratosabb. Sosem adta fel. Aztán egy este részegen flangáltam a kastélyomban és mit ad Isten, pont belé botlottam. Talán az volt az első alkalom, hogy bevallottam magamnak az érzéseimet. Azóta cipelem ezt az érzést, mely egyszerre pokoli és mennybéli. Érthetetlen beszélek, ugye? Nem hibáztatom, de kérem, ön se tegye ezt felém. Hisz milyen megmagyarázhatatlan egy bolond szerelmes szíve, ha… - mondta, majd újabb fájdalom feszítette szét fejét és képtelen volt egyetlen hangot is kiadni magából.

Csupán ordított volna a fájdalomtól, de ahogy Sora-ra nézett, visszafojtotta minden észvesztő gondolatát, szavait és magába rekesztette hangjait. A doktornő azonnal a segítségére sietett és kivezette őt a szobából, ahol végre fellélegezhettek. Leon fájdalmai eltompultak és végre kiegyenesedhetett.

- Szóval így állunk. Mióta vannak ezek a rohamok?
- Rohamok? Ez nem csak annak a jele, hogy az elmém nem akar visszaemlékezni? – igazgatta magát.
- Már elnézést, de ismerem a történetüket és az előbb nekem nem úgy tűnt odabent, mintha mindazokat a megismerkedésükről csak hallomásból tudná. – tette mindentudóan csípőjére a kezeit.
- Valóban… - hüledezett saját tettein.
- Szóval? Mióta vannak? – terelte vissza a témát.
- Már nem emlékszem. Talán mikor először láttam Lady Sora-t. Vagy hát… mikor először láttam újra.
- Értem. Megengedi, hogy elvégezzek egy pár vizsgálatot? – igazította meg szemüvegét a nő.
- Erre semmi szükség! Elég beteg van ebben a házban, nincs szükség még egyre! – mosolygott.
- Ez orvosi kötelességem! – erősködött és meg sem várva a választ kezdte húzni magával egy másik vendégszobába Leon-t.
- Kérem, erre tényleg nincs szükség! – tiltakozott finoman.
- Maradjon csendben, különben adok egy nyugtató injekciót! – kotorászott veszetten fekete táskájában és sikeresen elhallgattatta új páciensét.

Hosszas vizsgálat és különböző tesztek után a doktornő tekintete összeszűkült és csalódottan csillant meg. Leon azt hitte, csak a sikertelen tesztek miatt viselkedik ilyen furcsán, de be kellett látnia, tévedett.

- Minden rendben? – zökkentette vissza a valóságba a nőt.
- Velem igen. Magával azonban nincs! – nézett rá komoly tekintettel, megfagyasztva benne a vért. – Mr Oswald, úgy tűnik, önt a napokban egy különleges gyógyszerrel próbálnak manipulálni!
- Félreérti! Azokat a gyógyszereket a javulásom érdekében kell szednem.
- Akkor úgy mondom, hogy ön is felfogja végre. – jött indulatba a nő. – Önt folyamatosan mérgezik.
- Tessék? – pattant fel helyéről az ezüsthajú.
- Ne értse félre, nem a halálát akarják… csupán azt, hogy továbbra se emlékezzen azokra a bizonyos időkre…