|
Casino
chatterbox 2009.07.18. 22:07
43.fejezet-Ebben a jelenben...
A távolt úgy homályosította el a hintó vágtájától gomolygó por, mintha hatalmas vihar kerekedett volna a nap alatt. Yuri lassan visszaadta leányát az édesanyjának és sietős léptekkel igyekezett a bejárathoz, hogy miután fogadta az érkezőt, mindent úgy rendezzen, hogy ne találkozzanak. A lépcsőről hallotta, hogy a lányok Sora-val a konyhában vannak, és csacsogásuk, kacajuk egészen kihallatszik onnan. Felszisszent a lebukás teljes valószínűségét felismerve és csalódottan csapott homlokára. Kétségbeesni azonban nem volt ideje, mert a hintó megérkezett a kastély elé. Sebesen kitépte az ajtót és be is rántotta maga mögött, hogy még egy kicsit elterelje barátja gondolatait arról, amiért valójában idejött. Leon most sem hazudtolta meg régi önmagát. Elegáns, kimért, hűvös, mégis baráti vonásai messziről árulkodtak kedélyéről, és ahogy Yuri látta, most nincs valami jó kedvében. Kiverte a víz és egy láthatatlan, nehéz gombócot próbált letuszkolni a torkán, hiába.
- Leon! Drága barátom! Örülök, hogy máris el tudtál jönni! – ölelte barátját keblére.
- Amint megkaptam a leveledet, jöttem is! – mosolygott rá erőltetve, mentőövet dobva a fuldokló aranyhajúnak.
- Valami baj van? – érdeklődött, és a kert felé irányította őt.
- De én Lay…
- Layla és a baba most alszanak! Majd a rövid kitérő után megnézzük őket, rendben? – szakította őt félbe, mire Leon csak egy suta bólintással felelt. – Akkor?! Mesélj! Mi újság van May-jel és a babával?
- Nem kell szimpátiát színlelned! – hunyta le a szemeit és hirtelen megállt. – Mindent tudok…
***
Sora szívét régen érzett boldogság járta át, ahogy barátnőivel beszélgetett, mégis fájdalmas súly telepedett lelkére. Mia és Ken már jegyesek voltak és ő még csak nem is tudott róla. Régen mindent megosztottak egymással, ha máshogy nem, legalább levélben. Ám most kiderül, hogy egyikük jegyes, a másikuk pedig tanulásra adta a fejét, tanára pedig maga Layla lett. Képtelen volt leplezni szomorúságát, amit halvány, hamis mosolyokkal próbált palástolni. Ahogy csak ült ott, az asztalnál és elhallgatta a két szeleburdi lányt, megremegett kissé. Már itt sincs szükség rá többé. Csendbe burkolózott és csak figyelt. A két lánynak semmi sem tűnt fel régi gazdájuk félelmeiből, melyek nyomasztották. Mert Sora rettegett. Sosem hitte, hogy az, amit olyan gondosan eltervezett, ennyire félelmetes és fájdalmas lesz a számára. Egyedül felnevelni egy gyermeket? Tényleg képes lesz rá? Igazából, hálás volt a sorsnak, hogy Layla már túl van a szülésen, mert úgy hitte, ha eljön az ő ideje, akkor ellesheti mozdulatait, tanácsokat kérhet majd barátnőjétől. Önző módon csak magára gondolt és nem hitte, hogy a kis Anabel ennyi törődést fog igényelni az édesanyjától. Jézus, hát milyen anya lesz így belőle?! Azt sem tudja, mire van szüksége egy gyermeknek, és mindjárt a világra jön. Már a legelején elbukott, mint anya… hisz minden családhoz tartozik egy apa is… és ezt a babát ő és a Sors félárvaságra ítélte. Kezét ökölbe szorította, felpattant a székből és a főzőpulthoz tipegett. Gyorsan összedarabolta a teafüvet és közben a folyamatos élménybeszámolót hallgatta maga mögött, ami azóta sem szakadt meg, amióta ideérkezett.
***
- Nem kell szimpátiát színlelned! – hunyta le a szemeit és hirtelen megállt. – Mindent tudok…
- Hogy érted azt, hogy mindent? – hagyott fel ostobaságaival Yuri és hangjára komolyságot sulykolt.
- Az angol királyné… mindent elmondott… - remegett meg a hatalmas férfi lába és a földre rogyott szíve súlya alatt.
- Leon! Leon az Istenért! Jól vagy?
- Hogy tudsz egyáltalán hozzámérni? Hogy vagy képes hozzám szólni? Hogy vagy képes beengedni a házadba azok után, amit tettem? – tört apró darabokra büszkesége… hite… szíve.
- Te nem tehetsz semmiről! A baleset… az emlékeid elvesztése… ezek mind feletted döntettek el! – térdelt le hozzá Yuri is és próbált lelket önteni barátjába.
- Egy undorító féreg vagyok! – görbítette lassan ujjait a földön és görcsösen markolt bele a puha földbe.
- Ebből elég legyen! – csattant fel az aranyhajú és egy szolid jobbegyenessel jutalmazta Leon-t, ostobaságai miatt.
Milyen furcsa érzés volt. Kiterült a földön és az eget bámulta, mely különös felhőket űzött szeme elé, folyamatosan formálva alakjukat. Arca sajgott az előbbi ütéstől, de legalább elvonta figyelmét a lelkében tomboló őrületről. A virágok illata és a kellemes szellő megnyugtatta őt és előtérbe kerültek saját értékei, romlottsága mellett. Tudta, azzal, hogy sajnáltatja magát, még semmi sem lesz jobb. De az, amiért a leginkább undorodott magától az a tény volt, hogy az igazság kiderülése után sem volt képes emlékezni kiesett múltjára. Egyszerűen üresség maradt minden, ami a környezete szerint a legszebb időket jelentette. Összeszorította szemeit és ülésbe tolta magát, hogy leolvassa barátja arcáról érzéseit. Megdöbbent. Yuri szemében megvetés és harag tombolt, arcán pedig egy szomorú, csalódott mosoly villant meg. Mintha az üzenné, hogy ezzel a viselkedéssel csak csalódást okoz mindenkinek. Hideg kézfejét arcára illesztette és érezte, hogy ajka sarkából halvány vércsík fut végig állán. Megérdemelte. Sóhajtott, majd talpra állt. Már nem az a Leon Oswald állt ott, aki keseregni és részegedni jött ide, hogy mindent elfelejtsen. Most egy elszánt és tudásra szomjas férfi emelkedett fel a földről, maga mögött hagyva gyengeségét. Megigazgatta ruháját és ércelődni kezdett barátjával, amiért csúnyán elbánt méregdrága öltönyével. Végre egy őszinte kacaj szakadt fel mindkét férfiból és újra öleléssel üdvözölték egymást, majd visszalépkedtek a bejárathoz és végre indultak meglátogatni Layla-ékat. Amint felnyílt a hatalmas ajtó, az előcsarnokban halkan tipegő nő megdermedt. Kezében a tálca megremegett. Csak egy csésze tea és egy kis édesség sorakozott fel, amit itt helyben ütött össze kimerült barátnőjének. Ahogy a lassan lenyugvó nap megvilágította az érkezők testét, teljesen elvesztette érzékeit. Nem hallott… nem lélegzett… csak nézett… Nézett mereven maga elé és próbálta hitegetni magát, hogy csak hallucinál. Maga Leon is ledermedt a felismeréstől… Anglia hercegnője… az elvetett hercegnő… a kivetett örökös… a… szerelme és gyermeke anyja. Ahogy Leon egy lépést tett előre, ugyanakkor a lány hátrált egy lépést. Sora kezéből lassan kihullott a tálca és éles hanggal érkezett a földre, levetve magáról a finom porcelántányért a teával és édességgel. A lány lassan lehajolt értük, hogy összetakarítsa, addig is kikerülve a férfi bűverejéből, de ezzel is csak magára vonta a figyelmet. Leon és Yuri sietősen indultak meg felé és segítettek neki összeszedni a szilánkokat. Azonban az ezüsthajú hangosan felnyögött és a fejéhez kapott. Sora szeme könnyesen remegtek meg a kedvese szenvedését látva, de nem tehetett semmit. Leon elméje erősen tiltakozott tettei ellen… vagy pont hogy fel szeretné valamire hívni a figyelmét. Összeszorította hasogató fejét és elfordult tőlük, majd támolyogva vetette magát a földre. Egy halvány emlék ostromozta gyenge és sokat próbált tűrőképességét. Látott egy üvegházat… látta Yuri.t magával szemben… beszélgettek… aztán jött ez a lány… cseléd volt… ugyanígy egy tálcát tartott a kezével… leborította… segített neki… tekintetük egybe forrt… és már akkor tudta, hogy menthetetlenül beleszeretett. Szemei kipattantak a felismeréstől és felordított a fájdalomtól, megremegtetve minden élőt és élettelent. Sora összerezzent.
- Mond meg Layla-nak, hogy vigyázzon magára és Anabel-re… és hogy sajnálom, de sietősen távoznom kellett! – hadarta, sebesen magához ölelte Yuri-t és elrohant, ki a bejáraton, beleveszve a naplementébe, beszállt a hintójába és már csak az a porfelhő maradt utána, ami Leon-t is iderepítette.
A pillanatnyi döbbenetből barátja újabb fájdalmas felnyögése rángatta vissza a valóságba és késztette cselekvésre. Kapkodva verekedte magát mellé és segítette talpra az ezüsthajút, akinek láthatóan enyhültek a fájdalmai a lány távozásával.
- Jól vagy? – kérdezte feleslegesen, hiszen látta, hogy Leon alig áll a lábán.
- Ezt… nem értem… - lihegte. – Ha szeretem… miért fáj ilyen észveszejtően? – markolt görcsösen ingjébe szíve fölött.
- Pont ezért… drága barátom! – sóhajtott Yuri. – Mert szereted… és még csak nem is tudsz róla…
Az aranyhajú felvezette őt Layla-ékhoz, ahol már egészen természetesen tudott viselkedni. Őt is ugyanúgy elvarázsolta ez a kis csöppség a karjaiban, aki folyton magáénak akarta leendő keresztapja művészi ujjait. Lebilincselő látvány volt, ahogy azok a tengerkék szemek rácsodálkoznak a világra és Leon hosszú haját vizslatja apró szemecskéivel. Anabel egy hatalmas ásítással jelezte szüleinek, hogy bizony nagyon álmos és szeretne már egy jó nagyot aludni. Leon visszaadta a kicsit a szüleinek, majd Layla gondosan betakargatta és szinte kiutasította a fiúkat a szobából mondván, úgyis felébresztenék beszélgetésükkel.
A nappali hűvös falai között elnyúlva egy finom kanapén és konyakot kortyolgatva igazán kellemesen telt a kora estéjük. Ostoba témákról beszélgettek és igyekeztek nem kínos csendbe merülni és hagyni, hogy a másik elvesszen a gondolataiban… főként Leon.
- Láttam, mennyire tetszett neked Anabel. Ne aggódj, hamarosan te is megízlelheted az apaág csodáit és… nehézségeit. – egészítette ki magát és gyors kortyot vett magához, megnevettetve barátját.
- Mégis mi rosszat jelenthet neked egy ilyen csöppség?
- Amíg Layla-t nyaggatja, addig semmit. De abban a pillanatban, mikor rájön, mekkora hatalma van felettünk, biztosan ki fogja használni… hiszen Killien! – emelte magasba poharát és lehúzta annak tartalmát.
- Ej ha! Te aztán szépen búcsúztatod a legényéletet! – nevetett Leon és elképedve látta, ahogy Yuri egymás után dönti magába az italokat.
- Imádom a családom és kész! Ez van! Én sosem lennék olyan gerinctelen, hogy elfelejtsem őket! – csuklott el hangja az ital hatása miatt, Leon pedig ledermedve hallgatta őt. – Mégis hogy vagy képes elfelejteni egy mindent elsöprő szerelmet, hm? – küzdötte volna fel magát kanapéjáról a szőke, de az ital erősebb volt.
- Te részeg vagy. – köpte oda kedvtelenül.
- Az vagyok! És kétszeresen is! Mert nekem nem csak az ital veszi el az eszem, hanem két nő is! – mutatta ujjaival is. – Az Isten verjen meg téged! – kiabálta. – Bármiben fogadni mernék veled… hogy te valójában sosem szeretted Sora-t!
- Tessék?
- Hiszen te folyton csak kihasználtad a nőket! Erre tudom, hogy emlékszel! Ha engem kérdezel, akkor a lelkiismereted töröltette az agyad, mert az már nem volt képes elviselni azt a sok szenvedést és hazugságot, amit Sora Naegino-nak adtál! – nevetett kajánul.
- Hagyd abba! Ha szerinted is így van, akkor mégis minek akartad annyira, hogy találkozzunk, mi? Minek hívtál ide engem is, mikor…
- Ez egy véletlen volt. Layla őt hívta ide, én bolond meg téged. De már látom, hogy hiba volt. Te nem tudsz szeretni! Sosem tudtál!
- Ezt nem hallgatom tovább! – csapta poharát az asztalra és tombolva sietett ki a teremből.
- Leon! – dörögte utána, megállásra kényszerítve a vihart. – Csak nézz magadba és kész! Nem nagy dolog… egy nő látványa is képes érzelmeket kiváltani belőlünk, férfiakból. Csak nézz magadba és felelj, nem keresve a kifogásokat… Tényleg szereted vagy valaha is szeretted őt?
Leon megrökönyödött. Tudhatná ez a féleszű, hogy semmire sem emlékszik. Méghogy ne keresse a kifogásokat, mikor csak azok vannak. Semmi sem létezik indok nélkül… hát ez az… ez a furcsa fájdalom se létezne, valahányszor meglátja a hercegnőt, ha nem kötné a szíve össze az érzéseit a lányéval. Felemelte a tekintetét és visszafordult Yuri-hoz. Szemei azonnal elkerekedtek, amint egy tökéletes kiállású férfival találta szembe magát, mintha… nem is lenne részeg.
- Teee! – hörögte az ezüsthajú és mosolyogva indult meg felé.
- Bocs haver, de csak így tudtam elmondani neked! Tudtam, hogy ha részegséget színlelek, úgyis végighallgatsz, és nem intesz le, mint hogy úgy sem értem a helyzeted. Igazából, jól esett egy kicsit helyretenni téged! – vigyorgott rá esztelenül.
- Köszönöm.
- Tessék?
- Azt hiszem, végre kinyílt a szemem. Nem mondom, hogy nem fog el az undor vagy a hányinger valahányszor visszatükröződik az arcom valahol… de azt hiszem, a segítségeddel egy kérdésre már választ is adtam magamban… a legfontosabb kérdésre.
- Szóval? – faggatta tovább.
- Csak a jelenről tudok neked nyilatkozni. Nem tudom, hogy abban a jelenben mit éreztem Sora iránt… de ebben a jelenben… biztosan szerelmes vagyok belé. – jelentette ki nagy nehezen és egy pillanat alatt eltűntek a tüskék a szívéből, felszabadítva fájdalmai alól.
- Ez a beszéd, öregem! Ez az a Leon Oswald, aki sosem szűnt meg létezni!
- Most viszont mennem kell! – nézett ki az ablakon és a sötétség már jócskán rátelepedett a tájra.
- Hívom a kocsist! – segített neki Yuri is és Leon már indult is vissza, az álvilágába.
A hintó zötykölődése álomba ringatta feszült tagjait. Érezte az ablakon beszökő finom szellő lágyságát és a magával hozott virágok kellemes illatát. A lovak patáinak ütemes csattogása, monoton zörgése már nem tartotta ébren. Álmában messze járt a valóságtól. Egy olyan álmot látott, amilyet mostanában szinte minden nap. Ugyanaz az álom, amit akkor látott, miután magához tért.
A város forgataga, Sora várandós alakja a tömegben, aztán egy levél és a lány könnyes arca… megjelenik Grégory és a lány könnyezve hagyja, hogy elvezesse őt a bátyja… de az álom most folytatódik… Grégory eltűnik és Sora egyedül marad… teljesen egyedül… a gyermek mostanra a karján fekszik és csendben szuszog… Leon értük menne, de a lány nem látja, nem hallja őt… teljesen magába fordult… Aztán egy tőr suhan el mellette és egyenesen a lány testébe vágott, aki hangtalanul zuhant a földre és mogyoró tekintetével a férfire néz és úgy tűnik… mintha ő maga tette volna…
Ekkor a kocsis hangosan szólította a lovát és fékezte menetelését. Leon unottan és kissé morcosan kelt fel görnyedt tartásából és hajolt ki az ablakon.
- Mi történt, Jean? – kérdezte dühösen, de álmos hangja nem tette valami hitelessé dühöngését.
- Egy hintó vesztegel az út szélén. – mutatott maguk elé és mikor Leon szemügyre vette a kocsit, egy női sikoly törte meg az erdő nyomasztó csendjét.
Mind a kocsis, mind Leon azonnal elhagyták a helyüket és a másik hintó felé rohantak, hogy megnézzék, mi történt. A kocsi egy egyszerű fuvarozó hintó volt, semmit sem árult el az utasáról vagy annak hovatartozásáról. Amint azonban meglátták a kocsist, amint egy véres ruhaanyaggal és egy viharlámpával a kezében próbál úrrá lenni rémületén, Leon-ban megmozdult valami. Pár lépés után ellökte a férfit az ajtóból és fellépett az utastérbe, ahol borzasztó látvány tárult a szeme elé, mely megingatta eddigi magabiztosságát is…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
