AJÁNLOM AZ OLDALT
- ÁLLJ!
Odabent minden olyan nyugodt volt. A hercegnő még mindig zilálva tartotta magát a két szárnyú ajtón, mely most nagyobb segítséget nyújtott neki, mint bármi más. Könnyektől csillogó szemekkel figyelte a neki háttal ülő férfit és az ablakon kívülre merengő nőt, kik most szoborként fagytak helyükre. Semmit sem mondtak, semmit sem tettek. Egyetlen apró mozdulat vagy rezzenés sem jelzett felé semmit. Elkésett? Vagy még pont jókor érkezett? Teste remegni kezdett, és ha nincs ott Leonard, valószínűleg a földre rogyott volna. Gyengesége hirtelen feloldotta a kötött csendet és ijedten figyelt fel rá anyja és szerelme, de a tekintetük furcsa volt. Leon csillogó, ezüst tekintete szinte semmit sem változott, talán kissé hűvösebb is volt, mint eddig, édesanyja sajnálkozó szemeiben pedig még némi haragot és felsőbbrangúságot is fel lehetett fedezni, ami megrémisztette őt, mégis reményt adott neki. Hát időben érkezett volna…? Mosolyogva tekintett fel lovagjára, aki készségesen állította talpra a törékeny angyalt, majd a kanapéhoz vezette és visszasietett a vendégekhez, hogy orvost keressen a számára. Sora egyedül maradt anyjával és Leon-nal. Mindketten ott álltak felette, de egyikük sem mozdult. Aztán a férfi sóhajtott egyet, szemeit egy pillanatra lehunyta, majd meghajolt, kezet csókolt a királynénak és Sora felé vette az irányt. Arca rögtön kipirosodott a rátörő érzéstől, mely elvarázsolta érzékeit újra és újra. Vékony karját felé nyújtotta, Leon gyengéden hideg ujjaiba zárta a finom kézfejet és hosszú csókot lehelt rá. Milyen régen érezte ezt a fajta gyengédséget?! A lány hirtelen elfordította a tekintetét, ha a szobájában történtekre gondolt és szívére szorította bal kezét, csillapítani vágyva szíve hevességét. Aztán Leon felegyenesedett, megigazgatta méregdrága ruháit és kimérten szólította meg.
- Minden jót… hercegnő! – súgta szinte metsző fagyossággal, mely szíven találta a lányt.
Megdermedve figyelte, ahogy anyja kikíséri őt az ajtóig, és ott valamit a férfi fülébe súg.
- Kitartást, fiam. – hallatszott a néma suttogás, mit a királynő a férfinek ejtett el titkosan.
A diófa ajtó halkan illeszkedett félfájába, a két férfi távozása után, magára hagyva Lady Sarah-t és leányát. A kettejüket övező csend már cseppet sem volt kínos, mégis mindent elárult. Nem ugyanaz volt a céljuk… Sora felpillantott rá a kényelmes kanapéról, de tekintetük nem találkozott. A nő valamiért csak meredt a semmibe és nem felelt. Haragszik rá? Megbántotta valamivel? Vagy…? Bűntudata van? A hercegnő tudatáig csak most jutott el, hogy valójában semmit sem tud arról, mi történt itt addig, míg ide nem ért. Épp szólásra nyitotta volna ajkait, mikor halk, ütemes kopogást vert vissza az ajtó.
- Királyné! A király várja Önt a szalonban! – hajolt meg előtte egy inas.
- Máris megyek! – felelt remegő hangon a nő.
- Anyám! – állt fel hirtelen Sora, hisz marasztalni kívánta, hogy megbeszéljék a dolgokat.
- Később, Sora! – tette fel parancsolóan maga elé kezét és leintette az izgatott lányt.
Ha valami, hát a bizonytalanság a leggyarlóbb érzés. Sora tökéletes zavarban próbálta megtisztítani elméjét az ártó gondolatoktól, de azok úgy ostromolták, mintha gondolatai a szoba falairól visszahangoznának felé egyre erősebben. Szemét erősen összeszorította, fejét pedig tenyere közé fogta és egyre csak győzködte magát, hogy így volt helyes, hogy pontosan úgy cselekedett, ahogy azt a helyzet megkívánta. Akkor mégis miért fáj neki ez a fokú ridegség és érzelemmentes megnyilvánulás Leon részéről? Hát mi kell még ahhoz, hogy a szívemből kivesse őt, ha az sem elég, hogy gyermeket fogan másvalakitől? Hogy nem tud, nem képes, nemhogy a szíve, még ez a vakon is folyton csak őreá sóvárgó teste se szabadulni tőle!
A férfi, ahogy visszatért a szalonba, azonnal összeakadt tekintete May-ével, aki aggódva igyekezett hozzá és egy csendesebb helyre vonszolta vőlegényét, hogy tisztázzanak egy-két dolgot. Egész kisétáltak a kertbe, ahol a férfit újabb hullám tortúra érte a liliomok kertjében, de most erősebb volt mindenféle fájdalomnál.
- Grégory-t elkapták! – kezdte komoran.
- Hallottam. – felelte, tekintetét pedig a növényeken nyugtatta. – A királyné elmesélte…
- És… Mit mesélt még neked? – faggatózott.
- A részleteket nem tudom, de a bátyám többször is vétett Anglia és a királyi család ellen, ezért fogták el. – felelte, mégis May látta, hogy ennél több van a háttérben. Ha valóban nem tudta volna, akkor mégis miért remegett a benne tomboló méregtől és fékezhetetlen indulattól?
- Értem. És akkor mi? Megyünk haza? – sóhajtott és karját a férfiéra fűzte.
- Azt hiszem… Igen, jobb lenne. – bólintott és az istálló felé meneteltek, hogy megkeressék kocsisukat.
Odabent a party még mindig tartott, ellent állva minden apró incidensnek és pletykaforrásnak. A vendégek minimum egy hónapra elegendő információval tértek haza vagy foglaltak el egy-egy vendégszobát a kastélyban. Sora vontatott léptekkel indult vissza a szobájába, ahol a nyitva maradt erkélyajtó miatt dermesztő hideg volt. Hátát az ajtónak támasztva elevenedett meg előtte egy emlékkép, mikor nem is olyan rég, még egymás karjaiban tartották a másikat és szerelmes csókot centek egymástól. Halvány mosoly rajzolódott arcán a gondolattól, ami azonnal le is hervadt, ha belegondolt, valószínűleg már messze járhat May-jel és talán többé vissza sem fog jönni ide. Remegő ujjaival kibontotta ruhája fűzőjét és a szoba fürdőjében megmártózott, majd hálóruhára cserélte a nehéz anyagot. Érzékeit csalfán bizsergette a hűs esti szellő, gyorsan bezárta az üvegajtót, és mikor a sötétítő anyagot vonta volna elé, szeme megakadt az udvaron bolyongó Leon-on. Egyenes járás… ragadozó mozdulatok és sugárzó elegancia. Emlékezett erre a Leon-ra még akkoriban, mikor Layla-éknál szolgált. De lassan minden megváltozott és sosem hitte, hogy valaha is azt kívánja majd, hogy térjen vissza ehhez a magabiztossághoz, melyhez nem lehet felkapaszkodni vagy felérni egyáltalán. Szomorú tekintettel intett néma búcsút a férfinak, aki, mintha megérezte volna a fürkésző szemeket, megtorpant és fejét az ablakba szegezte. Sora alakja káprázatos volt, ahogy a kristályüveg mögül visszatükröződik hold sütötte mivolta és szemében cinkos csillogás ragyogott szebben, mint bármelyik csillag magasan felettük. Ismerős volt a helyzet… közel… mégis elérhetetlen. A lány nem bírta tovább, félt, hogy olyan fogságba esik a férfi által, amiből már csak a halál hozhat megváltást. Megmarkolta a sötét függönyt, hamis mosolyt küldött a férfi felé és szabad kezével kecsesen felé intett. Odalent Leon egy kósza lépést tett előre, arcán pedig kétségbeesés és mély szomorúság vegyült. Ahogy tanúja volt annak az éveknek tűnő pillanatnyi mozdulatnak, ahogy a lány testét ellepi a szoba sötétje, és a függöny elrejti őt a szeme elől, valami kegyetlen érzés vágott keresztül a szívén. Szorította, fojtogatta, nem eresztette. A fájdalom súlya alatt félő volt, összerogy és egyedül marad a sötétben. Szenvedéséről May érkezése vonta el figyelmét és késztette talpra állásra. Szótlanul vonultak vissza, foglalták el helyüket a hintóban és utaztak vissza a kikötőbe, ahol hajóra szálltak és a túlpartról újabb kocsival tértek vissza az Oswald birtokra.
Gyönyörű nyári reggel köszöntött be egész Európára. A nap végre megmutatta igazi erejét és annak teljességében tündökölt odafent az égen. Anglia partjait langyos hullámok nyaldosták, a vízi madarak a reggelt üdvözölve jártak szebbnél szebb táncot a szellővel. Minden olyan békés volt. A királyi kastély egyik hátsó szobájának ablakát áttörte a napfény és ébredésre késztette a mögötte megbújó lányt. Durcásan húzta fejére a takarót, csakhogy még egy kicsit tovább maradhasson az ágyban és szenderedhessen vissza édes álmaiba. Tervét azonban az ajtón hevesen kopogó szobalány hiúsította meg. Nyűgösen rántotta le magáról a takarót és csapta maga mellé két karját.
- Bejöhetsz! – húzta el álmosan.
- Jó reggelt, kisasszony! Bocsánat a zavarásért, de egy sürgős távirat érkezett ma reggel! – mosolygott a lány.
- Mégis honnan?
- Odaátról, a Killien birtokról! – nyújtotta oda neki gyorsan a borítékot.
- Csak nem…? – kerekedett ki a lány szeme és vonult végig arcán széles mosoly.
Sebesen elkapta tőle a borítékot és a pecsét valóban a birtok jelét rejtette magában, de nem gyönyörködött benne sokáig, szinte azonnal feltépte és rángatta ki a gondosan összehajtott lapot zárkájából. Ujjai közé veszítette az üzenetet és sebesen olvasta a kurta sorokat, majd hangos hahotázásba és ujjongásba kezdett, mire az egész ház felkapta a fejét. Sora-t, mintha teljesen kicserélték volna. Az utóbbi hónapokban csak árnyéka volt önmagának, aki olykor saját magát húzta fel a földről, ha süllyedni kezdett a kétségbeesésben. Minden, amiért képes volt tartani magát, az a baba volt, ami hamarosan a világra jön. És ha most nem lett volna állapotos, valóban ugrált volna örömében egész az égig. Margaret, a szolgálólány együtt örült a lánnyal, amint megosztotta vele annak forrását.
- Segíts nekem összepakolni egy pár ruhát, Margaret! – tapsolt a lány és kitornászta magát az ágyából.
- Mire készül, hercegnő? – kacagott a lány.
- Elutazom! Meglátogatom Layla-ékat! – jelentette ki határozottan.
A királyi család hihetetlen izgalomba jött a levél érkeztével. Ugyanis az üzenetben meghívják Sora-t, hogy látogassa meg leendő keresztlányát, aki tegnap örvendeztette meg szülei szívét érkezésével. Indulása előtt édesanyja különböző régi praktikákat sorolt lányának, hogy adja át tapasztalatait Layla-nak, apja pedig egy pár hasznos tanácsot üzent Yuri-nak. Sora elkerekedett szemekkel hallgatta az ötletáradatot és elmosolyodott, ha belegondolt, hogy ha már most ilyen lelkesek, mi lesz akkor, amikor a saját unokájuk fog megszületni. Hirtelen félbeszakította az eszmecserét, szülei karjaiba vetette magát és szorosan ölelte őket magához. Gyors szeretettel teli puszi váltás és már el is tűnt a hintóval. A szíve repesett a boldogságtól és ez a fajta bűvölet teljesen elfeledtette vele, hogy Layla bizony nem csak az ő barátnője…
A tengeren töltött kicsit több, mint egy óra nagyon megviselte áldott állapotát és lépten nyomon összecsuklott. A személyzet már szinte egy székbe kényszerítette és marasztalta ott, nehogy egy nagyobb hullámot követően elveszítse az egyensúlyát és nekizuhanjon valaminek, veszélyeztetve a saját és gyermeke egészségét. Sora amint meglátta az emberektől nyüzsgő tengerpartot, azonnal jobb színben pompázott. Ő volt az első, aki elhagyta a hajótestet, bár ez érthető volt. Ahogy lábai érintették a francia földet, finom bizsergés futott át egész testén és eszébe jutott az a nap, mikor szolgálóival megérkeztek ide. Szíve azonnal nagyot dobbantott, amint felismerte helyzetét, találkozni fog drága barátnőivel, akik bár őt szolgálták, sosem tartotta őket kisebbre, mint saját magát. Egy magas cilinderes, idős férfi állította hintóját elé és invitálta kabinjába. Sora halvány pukedlivel de annál nagyobb mosollyal fogadta a gesztust és már robogott is a Killien birtok felé. Kissé elszomorodott, mikor a kocsis megkérdezte az úti célját és ő ösztönösen Oswald-dal válaszolt volna. A fák itt sokkal magasabbra nőttek, a szél sokkal színesebb illattal varázsolta el érzékeit, az erdei állatok sokszorta több példányban jelentek meg a kocsi mellett, amíg utazott. Az út ringatózása ellazította őt és hagyta, hogy szemhéjai elnehezedve illeszkedjenek össze és nyomja el könnyű álom, amely kissé messzebb repítette őt, mint ahová most tart. A kocsi lassított, végül megállt. A lány zavartan törölte ki szeméből előre bukó hajtincseit, megigazította toalettjét és várta, hogy az idős úr ajtót nyisson neki. A férfi elegánsan kezdett bele rutinos mozdulataiba, mikor is Sora megpillantotta Yuri-t az ajtóban és minden illemet félretéve rontott ki a kabinból, aminek következtében az épp segíteni próbáló urat először az ajtóval sikerült eltalálnia, majd hevessége taszította a földre korosodó testét. A lány oda sem figyelt, csupán maga mögött hallott egy dörmögő „No de kérem!”-et, de ez sem szegte kedvét. Szorosan ölelte magához Yuri-t, aki épp egy méregdrága szivart tartott ajkai között, és amint felismerte a lányt, ajkai elváltak, szivarja pedig a földön landolt döbbenetében, miközben magában egyre csak azt hajtogatta: „Ebből baj lesz…”
- De jó újra látni téged! – lelkesedett Sora.
- Hiányoztál, ugye tudod?! Layla-nak még inkább! Teljesen megőrült, amióta ágynyugalomra intette őt az orvos és meg sem látogathatott téged.
- Szegénykém! Bocsánatot kell tőle kérnem, amiért én sem kerestem őt! – kulcsolta össze ujjait álla alatt.
- Ugyan már! Most ne ezzel törődj! Igyekezz! Már várnak rád! – nyitott neki ajtót.
Sora terhessége ellenére olyan gyorsan eltűnt a fiú tekintete elől, mintha semmi különöset sem hordozna magával. Örült a szíve, hogy így láthatja barátjukat, minden fájdalmat és keserűséget kivetve magából, vagy legalábbis jól leplezve szíve mélyén. Lassú, hosszú lépésekkel indult ő is felesége szobájába, aminek ajtaja tárva nyitva állt előtte. A pillanatnyi meglepettség után tökéletesen el tudta képzelni, mi történhetett is: Sora olyan hévvel rontott be az ajtón, hogy valószínűleg kopogni is elfelejtett, nem még becsukni maga után az ajtót. Bolondosan rázta meg a fejét és lesett be a szobába, ahol Layla, a kislánya és Sora tartózkodtak. Megnyerő volt, ahogy olyan imádattal érinti anyja a gyermekét és Yuri képes volt újra és újra beleszeretni ebbe a nőbe. Szerelmes sóhaj hagyta el ajkait és csatlakozott hozzájuk.
- És hogy fogják hívni? – cirógatta a pici aranyhajú arcocskáját Sora.
- Ha fiú lett volna, Wayne-nek hívnánk. – csatlakozott a beszélgetésbe apró csalódottsággal hangjában Yuri.
- De mivel kislány lett, így Anabel-nek kereszteljük. – egészítette ki letargikus férjét Layla, felderítve Sora-t.
- Akkor szia, Anabel Killien! Én leszek a te keresztanyukád! – simogatta álmos arcát a lány.
- Szeretnéd felvenni?
- Lehet? – csillant fel Layla-ra a tekintete.
- Hát persze! Egy kis gyakorlás a saját előtt jól jön, nem? – kacsintott rá az aranyhajú lány.
Sora úgy tartotta karjaiban a babát, mint egy törékeny angyalkát, akit minden gonosztól megpróbál megvédeni. A puha pamuttakaró úgy ölelte körbe apró testét, mintha csak egy ki nem nyíló virág lenne. Elragadóan szép haja és tengerkék szemei egyszerűen megbabonázták őt, és akaratlanul is elgondolkodott, vajon az ő gyermeke is hasonlóan elbűvölő lesz majd, ha megszületik? Yuri-ék kissé meghatódva figyelték a jelenetet és összeölelkeztek az ágyon ülve. A férfi arca hirtelen elkomorodott és vészjóslóan nézett kimerült feleségére.
- Sora! – szólította meg őt kissé erőteljesen a férfi.
- Mi a baj? – ölelte magához a kicsit és a kezdődő nyűgössége ellen ringatni kezdte.
- Nem szeretnél találkozni Ana-val vagy Mia-val? – váltotta szelíd hangon őt Layla.
- Köszönöm, hogy szóltatok! – mosolygott zavartan a lány. – Anabel teljesen elvette az eszem! – nyújtotta vissza a lányt édesanyjának, majd az ajtóhoz igyekezett. – Készüljetek fel, hogy úgy elkényeztetem, ahogy csak bírom!
- Siess már te lány! – nevetett Layla, majd Sora távozásakor Yuri-hoz fordult. – Miért akartál kettesben maradni?
- A lányunk születésének hírét elküldted Sora-nak.
- Igen…
- Én viszont Leon-éknak szóltam! – nézett együttérzőn kedvese felismeréstől elkerekedett szemeibe.
- Jézusom! – sóhajtott. – De mégis, hogy küldhetném el Sora-t? Hiszen annyi mindent meg szerettem volna beszélni vele azokról az időkről, amiket egymástól távol töltöttünk. – fakadt sírva a lány és anyja gondját érezve a kis újszülött is pityeregni kezdett.
Yuri segítő karokat nyújtott és átvette a kicsit. Fel s alá sétált a szobában elringatva Anabel-t, aki láthatóan nagyon ragaszkodik édesapjához, hiszen már csak szavaitól is nyugodtabb lett. Ahogy a férfi az ablakhoz sétált, különös porfelhőt fedezett fel kavarogni kicsit messzebb a birtok határánál. Bízott benne, hogy csak egy egyszerű átkelő lesz, de a hatalmas, fekete hintó csillogó ezüst stukkókkal minden reményét szertefoszlatta. Kissé magához szorította gyermekét, szemét összeszűkítette, és halkan súgta bele a csendes szobába…
- Itt van…
