Az éjjeli szél alattomosan vonult végig a vidéken, beférkőzve minden apró odúba. Ahogy elvágtatott a díszes kastély udvarán, láthatatlan keringőre hívta a hátsó kertben némán álldogáló férfi ruházatát, ezüst üstökét. Tekintete a csillagok fényének ragyogásával vetekedett, ahogy Sora bájos arcát és ragyogó mosolyát vizslatta. Egyszerűen nem tudott betelni a látvánnyal. A lány a szívére szorította bal kézfejét és így próbálta csillapítani szíve hevességét, ám hiába. Úgy tűnt, egész emberöltőket végighallgattak ott, egymással szemben, mikor Sora alakja megremegett kissé a hűvös szellő csalfa trükkjétől. Leon egy lépést tett felé, felhívva magára a figyelmet és a csendes varázslatnak így vége szakadt.

- Jó estét, hölgyem! – hajolt meg illedelmesen, elegánsan.
- Önnek is, mylord. De mondja csak, minden rendben? – utalt előbbi fájdalmas kiáltására.
- Sajnálom, hogy ilyen kellemetlen helyzetben látott engem. Kérem, felejtse el ezt a cseppet sem önhöz méltó jelenetet! – udvariaskodott.
- Kérem, mellőzzük ezt a nyakatekert monológot. Igazán nincs rá szükség. – nevetett kissé.
- Ahogy óhajtja! – tárta szét karjait a férfi, majd lazított nyakkötőjén és kissé kötetlenebben beszélgettek tovább.
- Akkor tényleg minden rendben? – könyökölt erkélye korlátjára Sora.
- Tényleg. Csak egy kis fejfájás. Megesik. – mosolygott fel rá Leon megbabonázva.
- És mi oka lehet annak, hogy egy ilyen elegáns férfi egyedül kószáljon a királyi kertben?
- Tudja a rajongók igazán ragaszkodóak és szinte megfojtottak az imádatukkal. – túrt bele hajába csöppnyi fellengzéssel hangjában és mozdulataiban.
- Óh, szegény férfi. – nevetett a lány.
- És mi az oka annak, hogy Ön nincs az ünneplők között?
- Csak feljöttem egy kicsit. – hazudta.
- Ugye nem akar engem becsapni? – nevetett. – Maga úgy gondolja, hogy nem vettem volna észre egy ilyen szépséget a bálteremben magam körül? Kizárt dolog…
- Hát, pedig el kell, hogy keserítsem, mylord. – fordult körbe egyszer maga körül játékosan.
- Leon… - szögezte neki a szavakat. – A nevem, Leon Oswald! – dübörgött veszett tempóban a férfi szíve és csak arra várt, hogy ez a nő a nevén szólítsa őt.

Mintha nem tudná nagyon jól, hogy hívják. Mintha nem ő tartotta volna annyi éven át a karjaiban gyengéden. Mintha elfelejthetné, hogy is találkoztak, hogyan éltek és szerettek együtt… Az emlékek adta érzésektől a lány szemei ezüst könnycseppekkel teltek meg és folytak végig bársonyos, kissé kipirosodott arcán. Leon, amint észrevette a csillogó cseppeket, kissé felhőkölt és odasietett a lány erkélye alá. Sora szemei lehunyva vészelték át az érzelmek viharát testében, szívében. Remegett, de már nem a hideg reszkette tagjait… A fájdalom és emlékek maguk váltották ki ezt a széttépő érzést. Szemei azonnal kipattantak, ahogy a kastély falára felfutó elfásuló borostyán felzörgött a súly alatt. Ijedten kapta karjait a korlátnak és kereste a szeme elől eltűnő férfit, aki eközben az erkélyen felkapaszkodva a lány háta mögé lopózott.

- Óh, hát ennyire hiányzom önnek? – vetette hátát az elsötétített ablaküvegnek és karjait keresztbe fonta maga előtt.

Istenem, milyen elegáns és észveszejtő volt. A ruha, mely körülölelte és kiemelte szépen kidolgozott testét azonnal kipirosította Sora arcát, aki ijedten fordult hátra a hangot hallva. Szorosan feszült neki a korlátnak, hogy minél nagyobb távolság maradjon köztük, de láthatóan Leon hamar le akarta küzdeni a kettejük közötti távolságot. Lassan ellökte magát támaszától és vontatott, ragadozó mozgásával vette célba a valamiért félő lányt. Igenis félt. Saját magától és ettől az ismeretlen ismerőstől. Úgy hiszi, ismeri őt, most mégis két idegenként álltak egymás előtt. Leon egész közel állt meg hozzá és elsötétült, viharos tekintettel nézett a lány remegő és kissé könnyes szemeibe. Fogalma sem volt, miért, de hihetetlen, szúró fájdalmat érzett a szívében, ahogy ezt a gyötrő tekintetet látta. Karját lassan emelte fel és érintette meg Sora selymes arcát, majd letörölte megújult könnyeit. Miért? Miért történik ez vele? Ez a nő teljesen ismeretlen a számára, ráadásul gyermeket vár valakitől. Bigott angolok. Bizonyára férjes asszony, mégis magának akarta őt. Sosem hitte, hogy valaha ilyet fog érezni. Milyen furcsa, hogy elfelejthetett valami ilyesmit. Sora már kétszer vette el az eszét és rabolta el a szívét a nélkül, hogy tudna róla. A karjaiban tartott lány lehunyta a szemeit, mélyet sóhajtott és mikor újra feltekintett lovagjára, már nem rettegett semmitől. Nem félt Grégory haragjától… Nem félt apja szigorától sem… De mégis megrettentette a tudat, hogy Leon talán csak egy olcsó tervet követ, amiről ő maga azt sem tudja, mennyire fájdalmas is valójában. Az arca egyre közeledett az övéhez és béklyót kötött rá, mely teljesen lebénította. Érezte a szantálfa illatát, ami újabb könnyáradatot indított el benne, mégsem fogja bánni, ami ezután következik majd. Leon megsimította a lány ajkait majd lassú, érzéki csókot lehelt rájuk. Olyan puha és fenséges ajkakat úgy hitte, sosem érintett még sajátjaival. Nyelvével könnyedén simított végig Sora ajkain, aki vonakodva, de bebocsátást engedett neki és szorosan magához húzta az izmos férfitestet, melyet igazán sosem akart elveszteni. Leon teljesen elvesztette maga felett az irányítást. Hallotta, ahogy testvére intően magyarázza ideérkezésük célját, vagy ahogy összesúgtak a háta mögött a nagy múltú, rideg angolok. Mégis semminek tűnt ebben a pillanatban minden, ami az érzései ellen sorakoztak fel. Az őrül és heves pillanatnak Sora szobájának ajtaját zörgető kopogások tépték szét. A lány erősen eltolta magától a férfit és besietett a szobába, és csak résnyire nyitotta ki az ajtót.

- Igen? – szedte össze magát és rendezte ziláltságát.
- Kisasszony, az édesapja várja önt odalent!
- Na de Margaret, tudod jól, hogy nem mehetek le oda! – pislogott értetlenül a lány.
- Mégis arra kért, hogy szóljak Önnek.
- Értem… akkor nemsokára csatlakozom. – vágta rá, majd betolta az ajtót.

Leon mindvégig a függöny mögött feszült és várta, hogy végre megint ketten maradjanak, egyedül. Szemeit újra Sora-ra vetette, aki már nagyon jól ismerte ezt a nézést, ezért, még mielőtt bármi történt volna, gőgösen csípőre tette a kezét és ajkain ravasz mosoly húzódott.

- Attól tartok, Mr Oswald, hogy távoznia kell!
- Találkozunk a bálteremben? – szegezte neki a kérdést, miközben még nem hagyott fel a lány közelítését illetően.
- Ha odaér, mire én is, akkor igen! – fordított neki hátat. – Ugyanis nem vetne rám jó fényt, ha egy elegáns férfi távozna a szobámból. Ezért kérem, arra távozzon, amerről jött! – csettintett egyet és kacagva sietett az ajtóhoz.
- Tessék? Úgy érti, hogy…?
- Pontosan! – kacsintott. – Odalent találkozunk! – tárta ki az ajtót és csapta be maga mögött gyorsan az ajtót.

Hátát nekivetette a hideg fának és remegő lábaiba bátorságot erőltetve indult el a társaságba annak ellenére, hogy tudta, tökéletes prédája lehet a pletykára éhes matrónáknak. Mégis megkönnyebbült kissé, hogy tudta, Leon is ott lesz… Már ha odaér addigra. Halk kuncogásban tört ki és így jelent meg a felső tízezer előtt, akik megrökönyödve fogadták a láthatóan felhőtlen örömű nő érkezését.

Leon sóvárogva figyelte, ahogy elnyeli a titokzatos lány alakját a sötét. Mivel nem akart sem magára, sem pedig a lányra bajt hozni, visszaindult az erkélyhez, de tekintetét megragadta egy, a kisasztalon felejtett levél. Semmi köze sem volt hozzá, mégis valamiért mágnesként vonzotta érzékeit a gondosan összehajtott papírlap. Az esze már rég cserbenhagyta és csakis vágyának engedelmeskedett, amely most mindennél jobban tudni akarta, mit rejtenek a sorok. Óvatosan emelte el az asztallapról a levelet és kilépett vele a holdfényre. Vontatott mozdulatokkal hajtotta szét és szeme megfagyott a felismeréstől. A levélpapír fejlécén az ő családjának címere díszelgett, és még mielőtt beleolvasott volna, tekintetét gyorsan vándoroltatta az üzenet végére. Jól sejtette. Az aláíró Sophie volt, a kishúga. De honnan ismerheti Sophie ezt a nőt? És mégis milyen kapcsolatban állhatnak? Mi folyik itt? Gyorsan olvasni kezdte a sorokat…

„Drága Sora! (Hát így hívják… - gondolta magában egyre feszültebben.)
Bocsáss meg nekem, hogy annyit késtem a levelemmel, de ebben az iskolában szigorú szabályok uralkodnak, és alig tudtam elintézni, hogy valaki felpostázza számomra. Remélem jól vagy és a baba is, szépen fejlődik a pocakodban. Meglásd, Grégory aljasságára egyszer fény derül, és akkor minden megint olyan lesz, mint régen. Együtt leszünk, mi négyen, és nem engedjük többé senkinek sem, hogy elválasszanak minket. Remélem, hamar kitisztul drága bátyám elméje téged illetően… Most mennem kell! Vigyázzatok magatokra és ne veszítsd el a reményt! Üdvözlöm a szüleidet és Dante-t!
Sophie”

- Mégis… Mit jelentsen ez? – remegett meg a papír az ujjai között. – Honnan…? És mikor? – nézett fel a holdra, melyet gyanús viharfelhők próbáltak eltakarni vastag páncéljukkal. – Dante? Talán a férje lehet… a gyermek apja… Az Istenit! – csapta vissza a lapot az asztalra és artistákat meghazudtoló ügyességgel vetette le magát az erkélyről és érkezett a földre puhán.

Lábai sebesen haladtak a földön és majdnem futásba fordultak igyekvő mozdulatai. Bevágta maga előtt a főbejárat ajtaját és meg sem állt a szalonig, ahol a zene hirtelen abbamarat. Már azt hitte egy pillanatra, hogy az ő érkezése váltott ki ilyen reakciót, de megkönnyebbülésére, most tévedett. Szemeit végigvezette a díszes vendégek között és összeszűkítette, ahogy köztük elhaladva mind egyvalakiről diskurált. Egy szerelmese által elhagyott hercegnő, aki egy örök emléket hordoz a férfiból, amiért akár ki is tagadhatják az udvarból. Kíváncsisága egyre beljebb húzta a tömegbe és furakodva próbált a célszemély közelébe kerülni. Egy idős házaspár állt mellette és őket hallgatta…

- Szegény hercegnő. Mérhetetlen bátorságra vall, hogy lemerészkedett közénk. – sóhajtott egy grófné.
- Remélem, nem roppan össze a fájdalomtól, amit az a férfi okozott neki. – helyeselt a gróf is.
- Én is ebben bízom. Olyan gyönyörű és fiatal. Szegény Sora hercegnő… Nem ezt érdemelte…

Leon szemei elkerekedtek, amint meghallotta a nő nevét. Sora? Lehetséges lenne? Ez a Sora megegyezne azzal a nővel, aki egyetlen pillantásával elcsavarta a fejét? Ő lenne a kivetett hercegnő? Ő lenne az… AKIT GRÉGORY A MAGÁÉNAK AKAR TUDNI? A férfi üvöltött magában és teste zilálni kezdett. Nem hitte el. Újra beevickélt a tömegbe és próbált a királyi pár közelébe férkőzni, akik a szalon végében elhelyezett trónokon ültek mosolyogva. Valahogy ismerősnek tűnt neki Anglia királya. Ez a karakán jellem, a tekintély és szigor, ami olykor felrajzolódik arcára és halványul el a királyné gyengédségétől. Törekvése következtében valakinek sikeresen nekirontott hátulról. Tüzetes bocsánatkérése közepette egy szolgáló igyekezett a gazdag nemes segítségére egy fehér szalvétával.

- Had segítsek, Dante úrfi! – zörögte az idős inas, amit a férfi csak lelegyintett és visszaküldte a konyhába.
- Dan…te… - súgta szaggatottan Leon és újra hasogatni kezdett a feje.

A levélben említett férfi ő lenne? Akkor ő a hercegnő férje? Vagyis ő bántotta meg Sorat-t valamivel? Miatta lett kivetett ez a gyönyörű lány? És ő meg gondtalanul bájcseveg a vendégekkel, akik viszont lelkesednek a férfi társaságának? Mégis milyen egy nyomorék, sebzett társadalom ez, amiben az angolok élnek? A Dante-nek nevezett férfi lassan hátrafordult, ahogy Leon kiejtette a nevét, és a kezdeti lelkesedés egy pillanat alatt leolvadt az arcáról. Szemöldökét veszélyesen összehúzta és szikrákat vetett az ezüsthajú felé, aki még mindig csak maga elé bámulva próbálta összerakni a hiányos kirakós darabjait.

- Ön… lord Dante? – nézett rá.
- Az vagyok! – dörögte.
- Ön miatt viseltetik mindenki ilyen undorral a hercegnő iránt? – sziszegte Leon Dante elé.
- Mégis, honnan veszi ezt, Mr Oswald? – vágott vissza fenyegető hangszínben a férfi.
- Csupán egy egyszerű kérdést tettem fel önnek, sir. – köpte oda erőltetetten.
- Hm. – húzta fel az orrát Dante. – Elébb tegye tisztába az emlékeit, aztán visszajöhet és vádaskodhat. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha eljön ez a pillanat, a szemében nem gyűlöletet és megvetést fogok tapasztalni…
- Hanem? – fogta meg a távozni kívánó férfi alkarját Leon.
- Undort… saját magától… - súgta Leon-hoz Dante, aki megdermedve állt egy helyben, így a herceg könnyedén kitérhetett előle.

Gondolkodásra és a rébuszok értelmezésére viszont már nem volt ideje, mivel egy vékony kar fonódott a hanyagul maga mellett lógó karjára, majd dermedt ajkain egy nő csókját érezte, mely felébresztette tompult érzékeit. May talált rá a tömegben és jelezte mindenki felé, hogy ők együtt vannak. Leon kényelmetlenül érezte magát azon rengeteg információ súlya alatt, amit ezen az estén szedett össze. Kissé hálás volt a lánynak, hogy itt áll mellette, mert szinte biztos volt benne, hogy ha egyedül állna itt, biztosan összeesik a tehertől. Először ez a titokzatos és varázslatos nő, akinek valamilyen kapcsolata van a családjával, Sophie-val és Grégory-val, majd kiderül, hogy ez a nő maga Anglia hercegnője, akit Grégory magának akar. Aztán itt ez a Dante, aki titokzatosságával és magába fojtott dühével szinte megrémisztette őt. Mégis mit akart azzal, hogy egyszer még undorodni fog saját magától? Teljes káosz uralkodott a szívében és tudatában, mely újabb és újabb fájdalmas rúgást jelentett fejébe. A végső kiütést számára az a jelenet jelentette, melyben tisztán látta, ahogy a bátyja odaállít a hercegnő elé és kezet csókolva neki visszavonulnak. Tenyerét jobb szemére illesztette és szorosan tartotta lüktető fejét, másik karjával pedig feszítő szívét próbálta nyugalomra inteni, hiába. Mit akar üzenni neki a teste, a szíve, amit az esze nem tud? Miért zavarja annyira, ha mással látja Sora-t? Csupán vékony hajszál választotta el attól, hogy aléltan essen a földre, mikor is újra megjelent a bátyja és Sora, de a nő láthatóan dühös és sértett volt, míg Grégory egy elismerő mosollyal méregette őt hátulról sötét szemeivel. Leon kirántotta karját May tartásából és szilárd mozdulatokkal indult neki testvérének.

- Beszélnünk kell! – zilálta.
- Mi ütött beléd, öcsém? – nézett rajta végig aggódva.
- Tudom, hogy valamit titkolsz előlem! És tudni akarom, mi az! Érted? – szorongatta a férfi nyaksálját a torka előtt.
- Ejnye-ejnye, hát így kell viselkedni egy nyilvános party-n? – próbálta nevetve leállítani egyre veszélyesebbé vált öccsét, aki láthatóan már nem ismert józanságot az elméjét elöntő dühtől.
- Ne beszélj félre! – vágta neki a falnak, mire mindenki odakapta a tekintetét.
- Ne rendezz jelenetet! – sziszegte Grégory, miközben próbálta kibontani magát Leon szorításából.
- Ne mond meg nekem, hogy mit csináljak!
- Minden rendben, uraim? – lépett oda hozzájuk Sir Kalos és Lady Sarah, nyomukban Sora-val.
- Elnézést kérek az öcsém viselkedéséért! – hajolt meg ördögi vigyorral arcán Grégory, miközben folyamatosan Sora-n felejtette tekintetét, nem kissé felbőszítve Leon-t, aki észrevette a lány szemében tomboló dühöt és undort.
- Leon úrfi? – kezdte Sarah kellemes hangon, mely megnyugtatta bőszült idegeit. – Meginna velem egy teát, kérem?

Mindenki erősen pislogva fogadta a nő felajánlását. Grégory próbálta elrángatni onnan testvérét, de az nem hajlott a szóra. Ahogy a vele szemben álló nő tekintetét nézte úgy érezte, tőle megkaphatja azokat a válaszokat, amelyeket mindenkitől várt volna. Sora mögötte izgatottan nézte a reakcióját, ezért egy kellemes mosolyt küldött felé, nem kissé zavarba hozva a várandós hercegnőt. Örömmel hajlott a kérésre, felajánlotta karját a királynénak és lassan kivonultak a szalonból.

- Mit jelentsen ez? – rivallt a királyra Grégory. – Ugye tudjátok, mi történik akkor, ha kiderül, mi történt vele a múltban?!
- Tudjuk. – felelte higgadtan Kalos. – Mégis úgy éreztük, hogy nincs jogunk mások felett ítélkezni és másokat úgy irányítani, ahogy akarunk. – nézett rá metsző szemekkel, mire két zsoldos állt meg Grégory mögött és gyorsan lefogták őt, mielőtt szökni próbált volna.
- Szóval… elmondjátok neki, mi? – nevetett tébolyultan.
- Ne! Apám, ne tegyétek! – esedezett Sora. – Semmi jó sem származhat abból, ha ráerőltetjük az igazságot!
- Hát nem érted, hogy csak téged akarlak tisztázni, gyermekem? Nem érted, hogy érted teszem?
- Mindezt úgy, hogy tönkreteszed az ő, az én és a gyerekünk életét? – szegte a földnek tekintetét, majd válasz híján édesanyja után rohant, hogy megállítsa.
Leon és Sarah a dolgozószobában foglaltak helyet, és míg a férfi egy karosszékben ült, a királynő a holdat fürkészte tekintetével az ablakból. A párosra feszült csend telepedett, amit természetesen Leon tört meg.

- Ön ismeri a családom titkát, nem igaz? – kérdezte komoran.
- Igen.
- És hajlandó megosztani velem?
- Ha úgy érzed, hogy készen állsz rá, akkor természetesen, igen. – nézett rá meleg tekintettel. – Nos, Leon Oswald! Felkészültél arra, hogy megtudd, mi történt veled az elmúlt majdnem teljes egy évben? Készen állsz arra, hogy betöltsem az űrt, mely a szívedet és tudatodat egyszerre ostromolja? Kész vagy megtudni az igazságot?
- Igen! – sóhajtott és felet határozottan annak tudtában is, hogy ezek a percek nem lesznek kellemesek, és hogy a királyné bizony semmit sem fog elfinomítani vagy megkönnyíteni a számára, hanem a zord és keserű valóságot fogja a szemébe köpni még akkor is, ha azzal kiszakítja belőle a lelkét is…