Két hét múlva mind a négyen repülőn ültünk Ausztrália felé. Anna előző nap tudta meg, hogy babát vár. Dannyék családja is nőni fog... Az emiatti ünneplés miatt kissé álmosan utaztunk, de a fesztivál úgyis csak három nap múlva kezdődik.
Amyt és Sora-Sophiet rábíztuk anyáékra. Ők majd felvételről nézhetik meg az előadásunkat.
Amikor bejelentették, hogy leszállunk, kissé szorongva pillantottam Danielre és Leonra is. Dan arca kemény elszántságot sugárzott. Megértettem: még ha össze is találkozunk a nagyszüleinkkel, ő nem fog meghátrálni.
- Ne tarts tőlük! Én mindig melletted vagyok, és vigyázok rád! Különben is, ha akkor elüldöztek, most sem fognak tudomást venni rólad. - találta ki gondolatomat Leon.
- Nem magamat féltem. Itt vagy te. Meg aztán Danny... mégis csak ők nevelték majdnem tizenöt évig.
- Danny sem, és én sem vagyunk gyerekek. Neki is hamarosan teljes családja lesz.
- Akiknek árthatnak.
- Nem fognak. Sztárok vagyunk. Ennyi előnye legalább van az ismertségnek.
- Hmm... te valamit titkolsz, Leon!
- Nem titkolok. Csak tettem bizonyos óvintézkedéseket. - állt fel az ülésből, mert le kellett szállni a gépről.

Kilépve az odatolt lépcsőre szinte mellbe vágott a forróság. A leszállópálya betonja fölött vibrált a levegő, fura víziókat varázsolva elénk. Legalább ötven fok lehetett. Hogy lehet ezt elviselni?! Igaz, Cape Mary sem egy olyan városka, ami a hűvös időjárásáról híres, de ez...
A reptéri, légkondicionált váróban egy zavart, vékonydongájú fiatalember fogadott bennünket.
- John Malcolm. - mutatkozott be röviden, majd mentegetőzni kezdett:
- Elnézést, hogy nem a Hilton Hotelbe viszem Önöket. De a fő szponzor a cirkuszművészeket valamiért nem kedveli, ezért máshol van a szállásuk. Egy kis panziót béreltek ki erre a célra.
- Nem hiszem, hogy gondot okozna. Nekünk viszont edzőteremre is szükségünk lenne. - válaszolta Leon szfinx-arccal.
- A panzió mellett van egy tornaterem... - válaszolt tétovázva John.
- De nincsenek trapézok. - fejtette meg a tekintetét Danny.
- Így van, Mister.
- Daniel Legrand. Ő a feleségem, Anna. A másik hölgy a húgom, Sora Oswald.
- Én pedig Leon Oswald vagyok. És a nehézségeket majd megoldjuk. Hozzá vagyunk szokva. - vetette oda flegmán a párom, miközben birtoklón magához ölelt.
Nem tetszett neki- és ikremnek sem - ahogy a fickó zavart alázattal, viszont sunyi tekintettel jó alaposan végigmérte Annát, de főleg engem...
- Akkor elindulnánk a szállásra?! - nézett szúrósan rá mindkét fiú.
- Ja, igen. Csak meg kell várnunk a most leszálló gépet, amivel a másik csapat artista érkezik. - készségeskedett észbe kapva John.

Amíg kissé arrébb figyelte az érkezési oldalt, addig Dan odamorogta sógorának:
- Valami bűzlik. Ez a fickó elég alattomosnak tűnik.
- Nekem sem tetszik a helyzet, Danny. Minden szavunkat és lépésünket meg kell fontolni. Még szerencse, hogy van pár emberem a szervezőgárdában.
- Úgy érted...
- Pontosan. A biztonságunkra ügyelnek, láthatatlanul.
- Értem. Így nyugodtabb vagyok a lányok miatt.
Közben leszállt a várt repülő. Londonból érkezett három férfi és két nő. Egy illuzionista... két férfi és egy nő az egyik híres francia ugrócsoport tagjai, az utolsó pedig egy műlovarnő volt.
A műlovarnőt John felettébb éhes pillantásai hasonlóra sarkallták. Csak épp örök partneremet szemelte ki magának.
- Pff! Annyira bámul, hogy az már sértő. - mordult fel párom, majd a lehető legridegebb gúnnyal mérte végig, mint annak idején mindenkit.
Ez használt. A nő idegesen kapta félre a fejét, és még rátett egy lapáttal az, ahogy észrevette Leon rám vetett szerelmes olvadtezüst-tekintetét.

Csomagjainkat elhelyeztük a minket váró kisbusz rakterében, majd helyet foglaltunk. Johnnak - bánatára - nem jutott hely hátul, így a sofőr mellé kellett bemásznia. Kissé megkönnyebbültem, mert már kezdett nagyon zavarni a társasága. Viszont a lovaglós kollegina bosszantóan közel ült, de párom rideg közönye, és az, hogy elnézett mellette, nagyon zavarba hozta, így nem mert felénk sem pillantani. Hát még, amikor meghallotta Leon fojtott hangú zsörtölődését!
- Francba, már itt sem lehet nyugtunk?! - sziszegte.
Kedvesem a minket követő médiacápákra célzott, de a hölgyike teljesen magára vette, és elvörösödve rántotta félre a fejét.
Annával összekacsintottunk, és halkan kuncogni kezdtünk. Danny és Leon értetlenül néztek ránk. Őrangyalom felvonta ívelt szemöldökét. Még jobban belebújtam ölelő karjába, és nyakába susogtam:
- Majd később elmondom.
- Rendben! - lehelt egy puha csókot a számra, miután ránéztem.
Közben John megszólalt elöl:
- Hölgyek, urak, ez a sportcsarnok lesz az előadás színhelye. - intett a hatalmas építmény felé.
A kisbusz továbbhaladt a városközpontból. A zsurnalisztákat időközben sikerrel lerázta sofőrünk, aki úgy jó óra múlva egy korántsem előkelő környéken fékezett egy szürke, jellegtelen, egyemeletes épület előtt.
- Íme a panzió. Az épületben más nem lesz elszállásolva, csak önök. Helyezkedjenek el kényelmesen! A recepciós majd megmutatja, merre találják az edzőtermet. A holnap reggeli viszontlátásra! - nyájaskodott kísérőnk.

Az egyik férfi az ugrócsoportból franciául szólalt meg. Amikor észrevette, hogy John "barátunk" nem érti, bűbájosan mosolyogva küldte a pokolba. Nekik sem nyerte el a tetszésüket a modora...
Leon révén már valamennyit én is beszéltem franciául. Az ugrócsoport tagjaival cinkosan összevigyorogtunk, a többiek meg nem értették az egészet. De csak addig, amíg kísérőnk a kisbusszal el nem tűnt. Utána az artista angolra fordította nekik, ami egyetértő vidámságot keltett.
- Nos, lássuk akkor a luxusszállásunkat! - indítványozta bátyám, kissé csípős hangon.
Hát, meg kell hagyni, a Cape Maryben lévő artistaszálló kacsalábon forgó kastély volt hozzá viszonyítva.
- Nem éppen egy luxushotel! A szállónk sokkal különb ennél. - jegyeztem meg.
- Most mit vagytok úgy oda?! A vándorcirkuszban ennél rosszabb szállás is akadt... - vigasztalt minket Dan.
Az emeleti folyosón helyezkedtek el a tulajdonképpeni szobák. A folyosón volt még egy közös fürdő és mosdó, a szobákban viszont egy csap sem... Ráadásul nem különítették el a női és férfi részleget. Még jó, hogy a bejárati ajtót be lehetett zárni, és nem nyitott ránk senki zuhanyozás közben.
A földszinten a recepció, egy füstszagú társalgó, ebédlő és a konyha voltak.
Amint elrendezkedtünk, kiderült, hogy van személyzet is. Egy kancsal londiner jelent meg, és borízű hangján hozta tudomásunkra, hogy elkészült a vacsora.
Meglepetésünkre az étel jóízű volt. Miután elfogyasztottuk, a recepciós egy kulcsot adott, és a panzióval szemközti épületre mutatott:
- Az ott a tornaterem, ha edzeni akarnak.
Mindannyian kíváncsiak voltunk, tehát mind a kilencen átmentünk megszemlélni.
A bűvész talált magának egy kisebb helyiséget benne, azt rögtön átengedtük neki. A nagytermet pedig az ugrócsoportnak.
- Akkor ti hol fogtok gyakorolni? - csodálkozott a francia nő.
- Megoldjuk. - mosolyodott el talányosan Leon, miközben ránk nézett.
- És én?! A lovaim nélkül nem edzhetek... - nyafogott a műlovarnő.
- Dehogynem, szívem! Csak találékonynak kell lenni. Mondjuk, lovagolj a lépcsőkorláton! - hangzott Anna kissé gúnyos válasza.
A hölgyemény erre nem talált szavakat. Döbbent tekintetét harsány derültség fogadta.
Mint kiderült, egyik társunk szívébe sem lopta be magát. A repülőn ugyanis Lanának, az ugróartistanőnek egyik  partnerére és egyben barátjára akaszkodott volna, és a levakarási kísérletek ellenére nem is tágított addig, míg örök partneremet meg nem látta.
Leon viszont vele szemben felhúzta rég ledobott jégpáncélját. A társaságból senki mással nem viselkedett úgy, mint ezzel a kis piócával.
Úgy látszik, a stratégia eredményre vezetett, mert a lóidomárnő nagy ívben kerülni kezdte.

Négyesünk otthagyta a társaságot, majd kedvesem telefonálni kezdett. Pár perc után elégedetten szusszantott:
- Phű... baj az, hogy csak tengerparti, szabadtéri helyünk lesz gyakorolni?
- Ne viccelj! Hiszen otthon is szoktunk ilyen edzést tartani. Nem vagyunk kényeskedő műlovarnők... - felelt gyorsan ikrem.
- Csak bámészkodók ne zavarjanak! - sóhajtottam.
- Attól ne tarts, cherie! - vigyorodott el angyali démonom.
Kérdőn pillantottunk rá, mire elmagyarázta:
- Sikerült Kalossal beszélnem. Egy tengerparti villát bérelt ki a Kaleido a számunkra erre a néhány napra. Még az induláskor elintézte, csak nem volt ideje velünk tudatni. Zárt partrész tartozik a házhoz. Reggelre pedig itt a szükséges felszerelés, Ken és Mia kíséretében. Ja, és ott jön az autónk. - mutatott a panzió elé éppen beparkoló trélerre, aminek a hátán fekete sportautója hasalt.
- Nyomás, költözködünk! - kurjantotta el magát örömében Anna, maga után húzva Danielt.
- Cherie, meg szeretném nézni, minden rendben van-e vele. - célzott Leon az autóra.
- Nézd csak! - bólintottam mosolyogva.
- Kérlek, te addig maradj mellettem! Az ördög és a nagyszüleitek nem alszanak. - ölelt féltőn magához.
Szerencsére semmi különös nem történt azon kívül, hogy artistatársainkat is elköltöztette a saját társulatuk. Nem messze a miénktől kaptak szállást.
Reggel John Malcolm kapkodhatja a fejét... mint az imént a recepciós, amikor bejelentettük távozásunkat.