Gyorsan telt el az a néhány nap, amit Párizsban és a birtokon töltöttünk. A kis település lakói igen barátságosak voltak, és néhány kivételtől eltekintve örömmel fogadták, hogy Leon megállapodott mellettem. Többen hangot is adtak véleményüknek, hogy mennyire megváltozott - előnyére. Valóban... de az igazi Leon Oswaldot még ők sem ismerhették. Annyival nem lett nyíltabb a birtokon élőkkel. Szűkszavú maradt velük szemben, és legtöbbször komoly, de már nem nézett át rajtuk, vagy nem nyársalta fel őket a tekintetével, mint rég. Azt is látták, hogy velem mennyire felszabadultan viselkedik. Mint említettem, akadt egy-két leányzó, aki savanyú képet vágott mindehhez. De a régi jégszív-Leon sem hederített rájuk. Akkor most miért tenné?
Egyszóval elérkezett a búcsú pillanata. Martha a szemeit törölgette. Megígértem, hogy a jövőben, a kicsi megszületése után sűrűbben hazalátogatunk, és erre kedvesem is rábólintott. A karácsonyt az idén viszont Cape Maryben akartuk tölteni, Dannyékkal és anyáékkal.
A reptérre még kijöttek elköszönni Layláék, de siettek vissza. Este előadás...

- Nem hiányzik a színpad? - simította meg arcomat gyengéden párom, amikor a felszállásra vártunk a gépen.
- Kicsit. De valahogy az kiegyenlíti, hogy itt vagy mellettem, és hogy a gyermekünket hordom a szívem alatt.
- Értelek. Valahogy én is így érzek. Alig várom már, hogy megszülessen.
- Ha hazaérünk, megint el kell mennem vizsgálatra.
- Elkísérlek. Utána pedig edzek egy keveset.
- Nem azt mondta Kate, hogy még várnod kellene?!
- Te is tudod, hogy nehezen viselem a tétlenséget. Teljesen elpuhulok.
- Megígéred, hogy óvatos leszel?
- Megígérem. - mosolyodott el azzal az észveszejtő mosolyával, amit kizárólag nekem tartogatott.
Aztán azonnal le is fagyott az arcáról, amikor egy vaku villant. Arra fordította a fejét, hogy a haja csak úgy repült utána. Szemeiben felvillant a hideg fény, ahogy farkasszemet nézett a lesifotóssal. A fiatal nő nem állta a tekintetét. Rémülten kapta félre a tekintetét.
- Már sehol sem lehet magánéletünk?! - morogta férjem haragosan úgy, hogy a kezdő paparazzi zavarában belesüllyedt az ülésbe. Az a rideg pillantás elvette a kedvét a zargatásunktól.
Leon karfát szorító kezére tettem az én kezemet, és megsimítottam, mire dühe elpárolgott. Apró csókot adott az arcomra, jelezve, hogy már nem ingerült. Belefészkelődtem a karjaiba, és csakhamar elaludtam.
Arra ébredtem, hogy a repülő megbillen egy légörvényben. Ijedten néztem szét, de nem történt semmi baj. Ez végül is a levegőben mindennapos, csak az álomittas agyam felnagyította a történteket. Még mindig párom ölelésébe simultam, de ő a vállamra hajtott fejjel aludt. Haja szinte folyékony ezüstként takarta széles vállát, és jutott belőle az enyémre is.
Lehunyt szemmel hallgattam, ahogy szuszog, és forró lélegzete bizsergeti a nyakamat. Kis idő elteltével mocorogni kezdett, majd felébredt.
Épp idejében. A gép nemsokára megkezdte az ereszkedést a kifutópályára.

Miután megérkeztünk, a tiszta, hideg levegőben kipirult arccal siettünk a csarnok felé. Ott várt bennünket a fél család. Danny és Anna jött ki elénk, és nem maradhatott otthon a két kis ördögfióka sem. Yume és Amy lelkesen ugráltak körbe, és kapaszkodtak kedvesem nyakába. Természetesen a kislányok Leon fekete autójába akartak ülni, így Danny kocsijába kerültek a
csomagok.
- Mit hoztatok nekünk? - csicseregte a két kislány.
- Otthon megtudjátok. Persze, ha jók lesztek. - jelentette ki férjem.
- Most! Most! Kérlek! - viháncoltak.
- Ááá! - nevetett.
- Bírjátok ki még két percig. Csak amíg bemegyünk. - céloztam arra, hogy már be is álltunk a garázsba.
- Hmm... na jó. Ha Leon és Danny beleegyezik egy párnacsatába. - jelentette ki ezüstfürtös gyámleányunk nagylelkűen.
Kuncogva néztem rá páromra, aki látszólag megrökönyödött, hogy a két leányzót ezzel is megnevettesse.
- Mit szól ehhez Dan? - nyögte, keserves képet imitálva.
- Ő alig várja. - bizonygatta Yume, mire mindkettőnkből kitört a visszafojtott kacagás.
- Na, akkor zavarjuk le azt a párnacsatát! - kapta fel mindkettőjüket Leon, és a kapálódzó gyerekekkel a karján lépett be több, mint egy hete nem látott Cape Mary-beli otthonunkba.

Anyáék örömmel fogadtak minket. Odaadtuk apró ajándékainkat. Amíg Magde a konyhában ténykedett, addig leültünk a nappaliba, és beszélgettünk. Dant és Leont lefoglalta Yume és Amelie. A gyerekszobából lehallatszott a csatazaj. Később nagy robajjal vágtáztak le a nappaliba.
- Segítség! - nyöszörögte ikrem - a szőnyegen fekve - mókás fintorral, miközben a kislányok felváltva ugráltak rajta és sógorán.
- Vacsora! - jött a felmentő sereg Magde személyében.
Két izmos artistánk láthatólag megkönnyebbült, bár az is szembetűnt, hogy ők is élvezték a gyerekes viselkedést. Ilyenkor pótolták be kicsit a korai felnőttség miatt elvesztett gyerekkort.
Vacsora közben apu elújságolta, hogy a cége állandó kirendeltséget nyit a nyugati parton, nem messze Cape Marytől. Így Japánból rövidesen átköltöznek az Államokba.
A karácsonyt már új otthonukban akarták tölteni.
Leon felvetette, hogy akkor egyszerűen költözzenek hozzánk. De szüleink ragaszkodtak a külön otthonhoz, és már ki is néztek egy szép kis házat a parton, ami a szomszédságunkban volt. Nem kellett sok átalakítás ahhoz, hogy a belső elrendezése az igényeiknek megfelelő, japán stílusú legyen.

Az ügyintézés és csomagolás miatt viszont haza kellett utazniuk. Már másnap reggel. Yumét viszont addig nálunk hagyták.
Az ünnepi készülődés mellett párom elkísért a soron következő vizsgálatokra. Meglátogattuk a színpadot is, ahol a többiek megjegyezték, mennyit nőtt a hasam azóta, mióta nem láttak. Na, igen... eltelt azóta egynéhány hét, hogy találkoztunk.
Mia és Ken összeköltöztek. May és Robert szintén együtt éltek egy ideje. Kalos pedig még a színpadnál is gyereket nevelt.
Kisfiuk csúszva, fürgén közlekedett, és nagy tökélyre tett szert a közlekedés eme módozatában. Jó atyja és édesanyja nem győzött utánaszaladni.
Fantom akit csak mi ketten láttunk párommal - kaján vigyorral lebegve figyelte főnökünk meddő erőfeszítéseit, hogy Marcost egy helyben marassza, míg Leonnal ott voltunk az irodájában. Sarah éppen edzésre ment...

A szüleink néhány nap alatt lerendeztek mindent Japánban, és az összecsomagolt holmikkal útrakeltek új otthonuk felé.
Leon a villához tartozó edzőterembe járt, hogy visszanyerje régi erejét, rugalmasságát és hajlékonyságát. Saját módszerével tréningezve, fokozatosan többet és többet bírt.
Két nappal szenteste előtt a nappali üvegajtajánál állva néztük a sötéten hullámzó tengert, amint a hóborította partra szaladnak a hullámai, meg-megcsillanva a holdfényben. Hátunk mögött csak a kandalló parazsa adott némi vöröses derengést a sötétbe burkolózó szobának. A házban nyugalom volt, a húgom és Amy már rég aludtak.
Leon a hátam mögött állva ölelt óvón, fejét a fejtetőmre fektetve. Tenyerei a hasamra simultak, hogy gyermekünk minden rezdülését érezhesse ő is.
- Szeretlek, Sora! - suttogta a fülembe.
- Én is szeretlek. - válaszoltam felé fordulva.
Végigcirógatta oldalamat, majd tarkómra csúsztatta egyik kezét, és ujjaival beletúrva a hajamba, gyengéden magához húzott. Puha csókot lehelt a számra. Ajkai lágyan simultak az enyémekre, kényeztetve és minden érzelmét átadva. A vágyakozás tüze mellett éreztem a féltést, a végtelen szerelmet. Lehunytam a szemeimet, és olyan hévvel csókoltam vissza, hogy mindketten
felnyögtünk. Eközben gyermekünk a pocakomban igen csak táncos kedvében lehetett, mert a hasam erős hullámzásba kezdett a mocorgásától. Mosolyogni kezdtünk, és ajkaink elváltak, de ugyanolyan szorosan öleltük egymást.
- Több figyelmet kér a kicsikénk. - jegyezte meg kedvesem.
- Aham...
- Chérie, te nagyon fáradt vagy. Ideje lepihenni. - kapott ölbe, és felcipelt a hálószobánkba.

Szüleink gyorsan berendezkedtek új házukban. Ez kapóra jött a karácsonyi készülődés miatt. Amíg a házat és a fát díszítettük, addig Amy és Yume ott tartózkodtak náluk. Magde és Anna az ünnepi vacsorát készítették a konyhában. Nekem nem engedték, hogy velük dolgozzak, hanem beküldtek a nappaliba. Ott viszont párom és fivérem volt a főnök. Leültettek a kandalló mellé, Leon kedvenc
foteljébe, és csak nézhettem, hogy mit szerencsétlenkednek a hatalmas fenyő beállításával, majd díszítésével. Amikor Fantom -
pechjére - felbukkant, őt is hadra fogták, és alaposan kifárasztották. Értettek a meggyőzéséhez... hiszen ketten óriási erőfölényt birtokoltak.
- Fantom, ne oda rakd azt a díszt!
- Kicsit lejjebb!
- Nem, feljebb! - tromfolt fivérem, megvárva, míg Fool a Leon által mutatott helyre rakta a csillogó díszt.
A két lökött pasi vigyorogva kacsintott egymásra, és folytatták a színpad szellemének ugráltatását. Egyszer csak csengettek.
Fel akartam kelni ajtót nyitni, de párom nem engedte. Legendás gyorsaságát bevetve mutatta meg, hogy a baleset után teljesen meggyógyult, rövidebb idő alatt, mint azt az orvosok gondolták.
Óriási meglepetés ért, amikor az újonnan érkezettek beléptek. Fool a rá irányuló figyelem hiányát kihasználva megkönnyebbülve tűnt el az egyik szekrényben, egy kis szunyókálásra.
- Layla, Yuri! Alan! - mentem eléjük örömmel.
- Ha nem bánod, eljöttünk vacsorára... Leon még a múltkor meghívott. Meglepetésnek szánta.
- Nagyon örülök nektek!
Miután a konyhában is tiszteletüket tették, Layla leült mellém, és együtt figyeltük, ahogy a két taggal - Alannel és Yurival - bővült karácsonyfa-díszítő különítmény az utolsó díszeket is elhelyezte, majd bekapcsolták a fényfüzéreket odabent és
kint egyaránt.
Az ebédlőbe vonultunk, és barátnőmmel megterítettünk. Anna is bejött hozzánk, mert elkészült a vacsora. Telefonálni kellett anyáéknak, hogy hozhatják a gyerekeket.
Addig, amíg megérkeztek, villámgyors rakosgatás kezdődött. Mindenki ajándékát a fa alá helyeztük, szépen becsomagolva.
A világítást elkapcsoltuk, csak a kandalló fénye és a karácsonyi fényfüzérek adtak fényt, az ebédlőben pedig gyertyák sokasága égett.


A hangulatos csendnek anyáék és a két leányzó betoppanása vetett véget. Szüleink a két kis veszedelmet egyből az étkező felé terlték, nehogy elfeledkezzenek a vacsoráról, ha a karácsonyfát megpillantják. Viszonylag illedelmesen leültek, és megették az eléjük tálalt ennivalót, miközben mi is vacsoráztunk. Akadt azért némi malőr, mert Amy belekönyökölt a tányérjában a mártásba - mondanom sem kell, a vadonatúj ünneplő ruhája ujja milyen lett... Yume lelkes segítségével még Alan is részesült a mártás áldásából, rólunk nem is szólva... csak Yurit kerülte el a mindenhová csöpögő szósz, aki szinte gurult, kedvese viszont óriási szemekkel, döbbenten figyelte a történteket.
Miután kellőképpen kinevettük egymást, párom és ikrem nyakon csípte a retienskedőket, és vigyorogva törölték meg őket egy-egy
asztalkendővel. Amint jóllaktunk, a szósz miatt mindenki mehetett átöltözni. Aztán jöhetett az ajándékozás.
Amy és Yume alig bírtak magukkal. Vad csatakiáltással vetődtek a fa, és az alatta feltornyozott ajándék-kupac felé. Megint csak a fiúk léptek közbe. Danny kapta el az egyiket, Leon a másikat, mielőtt a nagy fáradsággal feldíszített karácsonyfát a lendülettől a padlóba döngölték volna.
- Nono! - intette kedvesem unokahúgát, aki megszeppenve nézett a csodaszép ezüst szemekbe.
- Kisebb lendülettel, hugi! - figyelmeztette Yumét bátyánk.
Majd az átmenetileg megszelídült kislányokat visszaengedték a szőnyegre. Ezután az ajándékozás viszonylag káosztól mentesen
zajlott, de amint a csomagolópapírok lekerültek a földre, és a kicsik kellően kiujjongták magukat, fogták az új szerzeményeiket, és nekiálltak a nappali közepén játszani. Anna és Layla gyorsan összekapkodták a szétszakított és összegyűrt
csomagoló alkalmatosságokat. Halk karácsonyi zene szólt a háttérben, és mindannyian együtt ülve beszélgettünk.
- Fura, hogy Yuméék hangját nem hallani. - szólalt meg egyszer csak apu. Mindannyian a két gyereket kerestük tekintetünkkel, akik, mint kiderült, a karácsonyfa alá húzták a vastag szőnyeget, és azon összebújva szuszogtak.
A cd-lejátszóban épp felhangzott:
"Silent Night, Holy Night..."
Mindannyian jót derültünk a piciken. Yuri vigyorogva bólintott:
- Most már csendes lesz, hogy ők elaludtak...