A hét gyorsan telt, lezajlottak az esedékes vizsgálatok. Az orvosok mindent rendben találtak, így engedélyezték, hogy repülőre ülhessek. Leon is átesett még egy röntgenen, ahol megállapították, hogy a lábában a csont jól összeforrt, csak további tornáztatás szükséges, hogy az izmai is teljesen regenerálódjanak. Mindketten kaptunk néhány otthonra szánt gyakorlatsort, majd mehettünk haza, készülődni.
Otthon továbbra is zajos élet folyt, hiszen a két kishúgunk gondoskodott arról, hogy ne legyen senki egy percig sem tétlen...
Anna és Dan újabb előadásra készültek. A Hókirálynő című mesét varázsolta forgatókönyvvé kedvenc rendezőnőnk, Mia. Karácsony előtti díszelőadások - hát abból mi most kimaradtunk. De egyikünk sem bánta, mert figyelmünket lekötötte az előttünk álló repülőút, a találkozás lehetősége Laylával és Yurival, a közelgő ünnep és a gyermekünk.
Vasárnap összecsomagoltunk néhány holmit, amit feltétlenül szükségesnek ítéltünk. Ami esetleg még felmerül, azt megvehetjük Párizsban...

Eljött a hétfő reggel. Melegen, kényelmesen öltözködtünk. Egy lezser kertész kismamafarmert húztam, ami téliesített, vagyis bélelt volt. Felülre egy hosszú ujjú, nyersfehér pamut garbót vettem, meg egy lefelé bővülő szabású, fél combig érő hosszú, elöl húzózáras pulóvert. Lapos sarkú csizmát, bő, fekete, csuklyás kabátot kaptam még magamra, meg egy nagyobb méretű válltáskát.
Kedvesem a fekete farmernadrághoz ugyanolyan nyersfehér felsőt vett fel, mint az enyém, és sötétkék, sportos pulóvert, meg a kedvenc fekete hosszúkabátját. Mielőtt elindultunk, személyesen győződött meg arról, hogy elegendő mennyiségű ruha került rám, nehogy megfázzak. Ez némi csiklandozással és kuncogással, valamint néhány csókkal járt.
Előző éjjel havazott, de a közlekedésben ez nem okozott gondot. Két sporttáskánk a fekete kocsi csomagterébe került, majd mindenkitől elköszöntünk. Leon besegített az ülésre, majd ő maga is helyet foglalt és indított.
Mély, doromboló hanggal duruzsolt a motor, ami kissé elálmosított. A reptéri parkolóban néztem csak fel, amikor lassítottunk. Bágyadt pislogásom ijedt szemmeresztésre váltott: egy nagyobb tömeg sajtós álldogált az üvegcsarnok bejáratában. Odakaptam férjem karjához, mire ezüst szemeit kicsit huncutul összehúzta. Némán figyeltem, mire készül... felkapta a telefonját, és gyorsan megnyomott néhány gombot.

- Hello, Paul, itt Leon Oswald. Beértünk a parkolóba. - mondta a készülékbe. Hallottam, amint beszélgetőtársa válaszolt:
- Jól van, Leon, indulhattok. Nyitom a kaput.
Az előttünk meredező súlyos kerítés egy eleme automatikusan félrehúzódott, és mi behajthattunk a repülőtérre, ezzel kijátszva a ránk váró fotósokat és újságírókat.
Megkönnyebbülten sóhajtottam, ahogy a színpad magángépe fölénk magasodott. Leon a rámpán felhajtott a raktérbe, majd fellépkedtünk a fedélzetre. Az útleveleinket is a gépen ellenőrizték - tekintettel áldott állapotomra - hogy a média zaklatását elkerülhessük. Kényelmesen elhelyezkedtünk két egymás melletti ülésen. A repülő többi utasát, négy európai vendég-artistát még meg kellett várnunk. Amikor ők is befutottak, nemsokára indultunk. Természetesen itt is tevékenykedett utaskísérő, aki utazás közben udvariasan megkínált minket étellel-itallal. A jó néhány órás út alatt kicsit beszélgettünk társainkkal, majd párom vállára hajtottam fejemet, aki gyöngéden átölelt. Erős karjaiban biztonságban éreztem magam, majdan megszületendő kislányunkkal együtt. El is szunnyadtam.

Amikor felébredtem, még a gépen ültünk. Odakint sötét volt. Szerelmem egyfolytában a karomat cirógatta, ahogy átölelt. Amint megmozdultam, máris csodaezüst tekintetébe mélyedtem. Azokban a szemekben nem látszott már semmi sem a Halálisten jéghideg pillantásából. Csak a végtelen szeretetet tükrözte - angyalian, és tüzes vágyat - démonian... Elmosolyodtam, majd apró csókot nyomtam ajka szélére. Természetesen ezt nem hagyta annyiban, és lágyan, hosszan visszacsókolt.
- Megőrjítesz, kedves, és a mostani állapotomban ez nem szerencsés. - suttogtam kuncogva.
- Ahogy te is engem. - súgta fülembe, majd nyakamba csókolt.
- Nézd, fények! - mutattam ki az ablakon.
- Tényleg! Nemsokára megérkezünk.
Ekkor jött az utaskísérő szólni, hogy landolunk, és mi becsatoltuk magunkat az ülésekbe.
Messziről látni lehetett Párizs éjszakai fényeit. Ahogy közeledtünk, kivehettük az Eiffel-torony világítását, meg a Szajnán a tükröződő visszfényeket, de elég gyorsan ereszkedtünk, és mindez el is tűnt a szemünk elől. Majd észrevettük a repülőtéri jelzőlámpákat, de csak villanásnyi ideig, mert a gép ráfordult az irányfényekre. Aprót döccentünk a kifutópályára érve, és egyre lassabban gurultunk, majd megálltunk. A repülőút a baba szempontjából is rendben zajlott. Megérkeztünk a Fény Városába.

Párizs a nevéhez illőn köszöntött bennünket. Fényben fürödve. Amikor minden érkezési formaságon túljutottunk, a csillogó, neonnal világított repülőtéri épület üvegfala magasodott előttünk. A késői órára tekintettel alig egy-két médiacápát láttam a várócsarnok üvege mögött. De mégis lézengett néhány. Nem léptünk be a terminálba, mert Leon kihozta a gép rakteréből a sportautót. Ahogy Cape Maryben behajtottunk, úgy jutottunk ki Párizsban is, egy külön rácskapun. Rátértünk a városba vezető autóútra, de nem kanyarodtunk a belseje felé, hanem a metropolisz széle mellett hajtott el kedvesem, a saját, vidéki házába tartva.
Itt is hó takart mindent. Ezt a reflektorok fényében állapítottam meg, de a tájból nem láttam sokat. Annyit azért lehetett érzékelni, hogy dombok közt haladunk. A reptértől úgy másfél órányi utat tettünk meg, amikor lehajtottunk az autóútról, és egy keskenyebb, de ugyanolyan gonddal takarított mellékútra tértünk.
- Most már nemsokára otthon leszünk. - pillantott rám, kissé oldalra fordítva a fejét.
- Csak mi lakunk a házban, vagy más is?
- Mi. De a mellettünk lévő házakban a személyzet, a birtok dolgozói, családostól. Egy picike falu. Majd meglátod... Tudják, hogy most érkezünk. Meleg vacsorával várnak.
Amíg beszélgettünk, feltűnt előttünk a távolban néhány hunyorgó fénypont. Ahogy közelebb értünk, ezek utcai lámpáknak és házak kivilágított ablakainak bizonyultak. Nem sok akadt belőlük. Talán 15-20 házacska lapult egy nagy árnyékában, amit körben hóborította park és egy magas, kovácsoltvas kerítés vett körül. Oda futott az út, a kapujához. Mint egy mini Versailles... na jó, azért nem barokk tobzódás jellemezte a villát, hanem kifinomult, tiszta, egyszerű, klasszikus vonalak. A parkban pedig rengeteg örökzöld fenyő állt.

A rácsos kapu automatikusan nyílott, és mi behajtottunk a kivilágított udvarra. A hó varázslatos ragyogásba vonta a házat és környékét. Mintha mesébe csöppentem volna. A lámpák a századfordulót idéző, kovácsoltvas kandeláberekre hasonlítottak. A bejárathoz széles ívű kőlépcső vezetett. Egyúttal a bal és jobb oldali teraszhoz is fel lehetett jutni rajta, amik most üresen ásítottak. Nyáron azonban a kőkorlát virágládái bizonyára tobzódtak a színekben. A padlón kényelmes kerti székek és asztal állhatott, napernyővel...
Míg elképzeltem, addig felértünk a lépcsőn, és fölénk magasodott az épület. A falat krémsárga színre festették. A két teraszra íves tetejű, kétszárnyú üvegajtók nyíltak. Most vörösesbarnára pácolt fa zsalugáter takarta őket.
Az emeleten szintén boltíves ablaksort láttam. A bejárat fölötti kiugró részből az ablakokon kivetődött a hóra a benti meleg színű fény, és hívogatott minket.
- Üdv itthon, szerelmem! - kapott ölbe.
A boltíves, kétszárnyú tömörfa bejárati ajtó kitárult.
- Csak hogy megjöttek, Leon úrfi! Örömmel látom, hogy épségben van. - hallotam egy öregesen kedves hangot. A korosabb házvezetőnő nyitott ajtót, és ő üdvözölt bennünket.
- Ő itt Martha, a házvezetőnőnk. - mutatta be Leon az idősebb hölgyet, amikor bevitt és letett az előtérben.
- Üdvözlöm! - mosolyogtam a csípős téli éjszakától még kissé fagyottan.
- Martha, ő itt a feleségem, Sora.
Az öregasszony álmélkodva, de örömmel csapta össze a kezeit:
- Végre megjött az esze, úrfi! Alig hittem el, amikor ideszólt. Jöjjenek beljebb! Ugye megbocsátanak? De nekem mindig úrfi és kisasszony maradnak... - terelt minket odébb az ajtóból.
Az érkezésünk hangjaira egy középkorú férfi is előkerült, és komoly arccal üdvözölte gazdáját.
- Sora Naegino-Oswald! Ő itt a komornyikunk, Andrew.
- Madame Oswald, nagy megtiszteltetés, hogy otthonában először üdvözölhetem. - szólalt meg a férfi, és udvariasan lesegítette a kabátomat. Eközben csodálkozva mérte végig kissé domborodó pocakomat, Marthával együtt, aki ezután mosolyogva elsietett.
- Köszönöm, Andrew! - néztem rá vidáman.
- Uram, melyik lakrészbe vigyem a csomagjaikat?
- Természetesen az enyémbe.
- Értettem. Kívánnak még valamit?
- Az autóval beállna a garázsba?
- Igen. - bólintott, és elvette a kulcsot Leon kezéből.
- Ha ezzel végzett, elmehet, Andrew! Jó éjszakát!
- Asszonyom, uram! Jó éjt Önöknek is!
- Leon úrfi, maguk teljesen átfagytak. Sora kisasszony állapotában ez nagyon nem jó... A vacsorát tálaltatom az ebédlőben. Azt hiszem, az is segít majd, hogy átmelegedjenek. - sietett vissza a házvezetőnő.

Párom komolyan, de szemeiben vidám szikrákkal biccentett, majd a karját nyújtotta:
- Madame Oswald! Megtisztel a társaságával e késői vacsorán?
- Örömmel, Uram! - karoltam bele huncut mosollyal.
Elvezetett az ebédlőbe, majd udvariasan segített leülnöm. A nagy ebédlőasztalt nem terítették meg. Mi egy kis, kör alakú asztalhoz telepedtünk, ahol két terítéket világított meg három szál gyertya, egy karos tartóban. Odakészítettek egy üveg vörösbort is, két metszett pohárral. Pár pillanat múlva csendesen odajött egy nálam valamivel fiatalabb fiú, és hozta a vacsoránkat.
- Jó estét, és jó étvágyat! - tette elénk.
- Pierre? - kérdezte szemöldökét magasra húzva kedvesem.
- Qui, monseiur. Rég találkoztunk. - biccentett mosolyogva.
- Alig ismertem rád! - jegyezte meg férjem, majd hozzám fordult:

- Sora, mon cheri, ő Martha unokája, Pierre. Egyébként a lovak nagy szakértője. - mutatta be a barna, rövid, tüskésre zselézett hajú srácot.
- Örvendek! Sora Naegino-Oswald.
- Én is örülök, hogy megismerhetem, madame. Kérnek még valamit?
- Nem, köszönöm.
- Én sem. Menj csak nyugodtan aludni.
- Jó éjt!

Amint Pierre elment, és magunkra maradtunk, körbenéztem a kellemesen félhomályos helyiségben. A hatalmas kandallóban lobogott a tűz, jóleső meleget árasztva, és táncoló árnyakat rajzolva a falakra.
Az ebédlő egyébként a bal oldali terasz mögött helyezkedett el. Így a teraszra néző falán három nagy, kétszárnyú üvegajtó rejtőzött nehéz, bordó bársonyfüggönyök mögött. A bútorok keményfából készült műremekek, mindet kézzel faragták, egyedi darabok, és ugyanannak a garnitúrának a részeit alkották. A székeken, karosszékeken bordó bársonyhuzat takarta a párnázott részeket. A kandalló fölött, a falon több festmény függött, de a világítás nem engedte meg, hogy a részleteket megcsodálhassam. A falat pedig a padlótól fölfelé, kb. méternyi magasságban faburkolat fedte.
A tálalószekrény ékességei titokzatosan csillantak a gyertyák és a tűz fényében. Mindent egybevetve, tetszett nekem a helyiség, és ezt meg is mondtam férjemnek.
- Gondoltam, hogy kedvelni fogod. És az egész házat is. - bólintott, és szemei megvillantak, tükrözve a gyertyalángot. Ezüst haján narancsos fények táncoltak, angyali és mégis démoni külsőt kölcsönözve neki. Villára szúrva felém nyújtott egy falatnyi salátát és húst. Amikor elfogadtam, édesen morrant egyet.
- Az Őrangyalom még meg is etet? - kérdeztem tőle pajkosan.
- Szükségetek van rá. És te nem szoktál valami nagyevő lenni, még most sem, chérie. - mondta komolyan, megsimítva arcomat.
- Az igaz, de többet eszem, mint régen.
- Akkor fogadj szót szépen az őrangyalodnak, és edd meg ezt is! - etetett tovább.
- És te? Mit fogsz vacsorázni, ha megeszem előled?!
- Legszívesebben téged... de azt mégsem lehet. Így átvállalom a te vacsorádat.
- Rendben. Azt meg én fogom megetetni veled... - nevettem.
A vacsora végére laposakat kezdtem pislogni. Az utazás, a félhomály, a jóllakottság és egy pici vörösbor mind rásegített. Leon mosolyogva kapott ölbe, és vitt fel az emeletre, a szobánkba.