Zürichre kellemesen hűvös idő köszöntött, széllel és heves záporokkal. Miután Sora kiterítette az esernyőjét száradni és megszabadult vizes kabátjától, azonnal a telefonhoz lépett, hogy lehallgassa az üzeneteit. Csak Layla szeretett volna beszélni vele, hogy holnapután érkezik a családjával és valószínűleg este már együtt mehetnek arra a kabaréra, amire hetek óta volt jegyük.
- És Leon? - motyogta, miközben kedvenc cédéjét csúsztatta a lejátszóba. - Ő miért nem keresett?
Csalódottan engedte tele a kádat, gyújtott meg vagy egy tucat illatgyertyát és merült el a habokban. Behunyt szemekkel igyekezett kiüríteni a fejét, átadni magát a rozmaringillatnak és követni a fürdősó flakonján olvasható utasítást: Lazíts!
- De jó dolga van valakinek.
A hang hallatán elmosolyodott és szíve a torkába ugrott. Egyik szemét kinyitva nézett vendégére, aki karba tett kezekkel támasztotta az ajtófélfát. Miután félretolt néhány mécsest, lomhán felkönyökölt a kád szélére és szerelmes pillantást vetett volt férjére, aki árgus szemekkel követte minden mozdulatát.
- Amikor Párizsban elváltunk a reptéren, azt mondtad, hogy két nap múlva utánunk jössz - komolyodott meg, miközben egyik karját kilógatta a kádból, amelyről hab csorgott a padlóra. - Egy hónap telt el azóta Leon és már a legrosszabbra gondoltam. Arra, hogy megint eltűnsz és elveszítelek.
A férfi leguggolt és megcsókolta a vizes kezet, melynek mutatóujja végigsimított az állán.
- Itt vagyok.
Sora elfordította a fejét, visszabújt a vízbe és elegyengette magán a habot.
- Igen, látom és örülök is neki - játszadozott a férfi egyik hajtincsével, majd visszahúzta a kezét és morcosan folytatta. - De igazán felhívhattál volna. Úgy izgultam érted, te meg nem voltál elérhető. Úgy éreztem, hogy megismétlődik az, ami négy évvel ezelőtt történt. Az, hogy fogod magad és szó nélkül lelépsz. Érthető hát, hogy nem ugrálok most a plafonig.
Leon bólintott, miközben felállt és elkezdte kigombolni az ingét.
- Teljesen igazad van - dobta félre könnyedén.
- Mit csinálsz? - kérdezte Sora vigyorogva, megfeledkezve színlelt haragjáról.
- Levetkőzök - küldött egy lehengerlő pillantást volt felesége felé, aki a kád szélén összefűzött karjaira fektette fejét. - Beszélni szeretnék veled és mivel olyan csábítóan áztatod magad, nekem meg le kell mosnom magamról az út porát, gondoltam összekötöm a kellemest a hasznossal.
- Aha - morogta a lány és az alsó ajkába harapott, amikor a férfi a nadrágjához ért. - Kellemest a hasznossal. Na? Mi a baj? Miért álltál meg? - érdeklődött, amikor Leon csípőre tette a kezét. - Csak nem lettél szégyenlős? Hahó, a volt feleséged vagyok, sokszor láttalak már meztelenül és nem voltál ijesztő. Most sem vagy az. Gyerünk, négy évig hiányoltalak, törlessz egy keveset!
- Most örülsz? - szabadult meg az utolsó ruhadarabjától is Leon és beszállt a lányhoz.
- Igen, nagyon - kulcsolta össze a lábait a férfi dereka körül, miközben mindkét kezével a hajába túrt. - Most már beszélhetsz. Hallgatlak.
Leon egyik kezével átölelte a lányt, míg a másikkal letörölte a habot a nyakáról.
- Azt hiszed, hogy laza kis traccspartira készülök, pedig nagyon fontos dolgokat fogok mondani. Az elmúlt egy hónapban volt alkalmam mindent alaposan átgondolni és dűlőre jutni bizonyos kérdésekben.
Sora kissé elhúzódott és először nevetéssel próbálta ellensúlyozni a mondat után beállt csendet. De Leon komolysága hamar rádöbbentette, hogy ez valóban nem lesz egy vidám beszélgetés. Külön akarja folytatni. Ez már biztos. Bizonyára azért érkezett jóval később a megbeszélt időpontnál, mert Párizsban kialakította a saját életét. Vásárolt egy nagyobb házat, berendezett egy szobát Sophie-nak, ha esetleg ott töltene huzamosabb időt és talán neki is csináltatott egy vendégszobát, ha ő is szeretne ott lenni velük. Talán azzal a spanyol nővel képzeli el a jövőjét, akivel Madridban volt viszonya.
Végül is érthető. Joga van vele élni. Ha már vele nem lehet boldog, legalább mással legyen az.
- Értem.
Csak ennyit tudott kinyögni. Ujjait végigfuttatta a férfi vállain és félve várta az elkövetkezendő vallomást.
- Sok mindenen átrágtam magam, mire meghoztam a megfelelő döntéseket.
- Értem - ismételte alig hallhatóan. - Hallgatlak, Leon.

- Amikor elvesztettem a szüleimet és nem sokkal később Sophie-t is, azt hittem, hogy velem már semmi jó nem történhet. Amint felépültem a balesetből, azonnal repülőre ültem és elhagytam Franciaországot, de nem a lelkiismeretem, hanem az emlékek miatt. Európában maradtam. Edzettem, szerepeltem, egyszóval kizárólag a karrieremre koncentráltam. Aztán jött ez a lehetőség Japánban és én elfogadtam - dörzsölte a hátát ráérős mozdulatokkal. - Ez volt életem egyik legjobb döntése. A másik az volt, hogy a közelembe engedtelek és hagytam, hogy az ujjad köré csavarj.
- Ez kedves - hajtotta le a fejét és maga is meglepődött azon, hogy elpirult. Leon olyan sokszor bókolt már neki, ez valahogy mégis szíven találta. - Ezt nagyon szépen mondtad.
Leon masszírozni kezdte a tarkóját, mire ő behunyt szemekkel élvezte először a kényeztetést, aztán a gyengéd csókot. Karjait a nyaka köré fonta és bízott benne, hogy ez nem afféle jól becsomagolt búcsúcsók lesz. Hanem valami új kezdete.
- Azt sem bántam meg, hogy feleségül vettelek - folytatta, amikor mélyet sóhajtva elhúzódott. - Gyönyörű voltál abban a ruhában - újabb sóhaj következett. - És a házasságunknak is ilyen csodálatosnak kellett volna lennie.
- Az volt - válaszolta Sora majdnem sírva, mert nem igazán tetszett neki ez a társalgás. Úgy érezte, hogy jól tudja, merre tart és annak az útnak bizony szakadék van a végén. Az a szakadék, ahol a közös jövőjük képe törik darabokra. - Emlékszel, mennyit nevettünk...
- Meg mennyit veszekedtünk.
- Leon, minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek...
- Engedd, hogy befejezzem! - tapasztotta be kedvesen a lány száját, érezve a tenyerén, hogy remeg a szája. - Már nincs sok hátra.
Sora is ettől félt, hogy ez a beszélgetés mindennek véget vet.
- Mindenben igazat adok neked - érintette meg a lány habos kulcscsontját. - Valóban elhanyagoltalak. Tényleg csak a karrierem érdekelt és mindent háttérbe szorítottam.  De valahogy úgy éreztem, hogy be kell pótolnom azokat az időket, amiket a gyásszal, majd a húgommal való foglalkozással kihagytam. Mégis, annyi eszem lehetett volna, hogy téged is magammal vigyelek. Hogy egy-két útra te is elkísérj, kikapcsolódj, velem legyél. Bocsáss meg! - nézett rá hirtelen. - És azért is, hogy olykor makacs voltam és mindenképpen ragaszkodtam a múltam titkaihoz.
- Én sem vagyok patyolat tiszta. Amiket elkövettem ellened az utóbbi időben, azokra nincs mentségem. De kész vagyok vállalni a felelősséget a tetteimért, legyen az bármilyen büntetés.
- Kérlek, szeretném úgy elmondani, hogy nem szakítasz félbe!
Sora bólintott, de nemcsak azért, mert a férfi hallgatásra kérte. Azért is, mert egy szót sem tudott volna kinyögni. Leon elbúcsúzik tőle. Találkoznak még mint szülők, de úgy mint szerelmesek már sohasem. Csak két, egymástól független ember ül majd Sophie mellett és figyeli, ahogy játszik. Sablonos dolgokról beszélgetnek, a lelkük mélyén féltékenyek lesznek egymás új szerelmére...
- Szeretlek, Sora. Soha, senkit nem szerettem ennyire mint téged, de - tartott egy kisebb szünetet, aztán tovább beszélt. - Annyi sérelmet okoztunk a másiknak, hogy az egymás iránti bizalom valahogy elkopott. És ezt nemcsak magamra értem, hanem rád is. Párizsban volt még néhány halaszthatatlan ügyem, amit el kellett intéznem, te pedig egyből arra gondoltál, hogy megint faképnél hagylak.
Sora csendben várta a fejleményeket, bár legbelül már zokogott.
- Viszont abban is biztos vagyok, hogy ezt a bizalmat idővel vissza tudjuk állítani. Sokat dolgozunk majd rajta, rengeteg időt töltünk együtt, bebizonyítjuk egymásnak, hogy képesek vagyunk normális kapcsolatban élni, ahol a felek tisztelik és becsülik egymást.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy adunk magunknak még egy esélyt? - vidult fel a lány arca hirtelen. - Hogy még nincs minden veszve?
Leon mosolyogva bólintott.
- Igen, azt és ezt nemcsak amiatt mondom, mert már van egy gyermekünk. Azért mondom, mert veled szeretnék élni. Veled és Sophie-val - ölelte magához szorosan.
- És hogy képzelted? - kíváncsiskodott felszabadultan. - Mégis hogyan tervezted?
Leon simogatni kezdte volt felesége haját, miközben hosszú puszikat nyomott az arcára.
- Eladtam a franciaországi házakat. Mindkettőt - nézett a kissé meglepett Sorára. - Úgy terveztem, hogy itt, Zürichben veszünk majd lakást és neveljük fel Sophie-t.
- Itt? - hüledezett Sora. - Otthagyod Párizst, a munkádat? Mi lesz az új állásoddal? Át fogsz utazni minden áldott nap?
- Itt akarom felnevelni. Sophie nem élhet szmogos környezetben ha kiengedik a kórházból. Mert előbb-utóbb kiengedik, ugye? - kérdezte bizonytalanul.
- Igen, ki fogják engedni - biztosította a lány. - Amikor visszaértünk Párizsból, Hartmann doktor megint elvégezte a vizsgálatokat és az eredmények jók lettek. Nem a legjobbak, de a gyógyszeres kezelésnek hála megindult a javulás. Hartmann szerint nagy az esélye arra, hogy ha inhalálóval is, de teljes életet éljen.
- Ez aztán a jó hír - csókolta meg a homlokát. - Erős kislány. Hiszen ha a szülei nem adták fel, akkor neki sem szabad. Ha Szergejt túlélte, akkor az asztma sem foghat ki rajta.
- Ne is említsd ezt a nevet! - komorodott meg. - Soha többé. Gyűlölöm magam, hogy fél munkát végeztem. Meg kellett volna ölnöm azt a rohadékot.
- Nem, nem kellett volna - fogta közre a lány arcát, hogy a szemébe nézhessen. - Éppen elég büntetés az neki, hogy tolószékben éli le az életét egy elmegyógyintézetben, a négy fal közt úgy, hogy senki feléje sem néz. Sajnos az elmeállapota miatt nem lehet börtönbe zárni, de úgy hallottam, hogy a női őrök nem szívlelik az olyan bűnözőket, akik gyereket akartak ölni. Szerintem megkapja a magáét tőlük és ott alázzák majd meg, ahol csak tudják.
- Remélem is, mert ha még egyszer megpróbálna keresztbe tenni nekünk, Moszkvában is megtalálom és akkor már senki sem menti meg tőlem. Senki. Erre megesküszöm.
- Jól van és igazad van, tényleg soha többé ne hozzuk szóba ezt az orosz mocskot. Felfordul tőle a gyomrom.
- Apropó! - nyúlt a férfi sebéhez, amit a vascső okozott. - Hogy van a fejed? Remélem tényleg nincs semmi bajod.

Leon a kád szélére fektette karjait és hátradőlt. Szürke szemeiben különös fény csillant, amitől Sora megrettent.
- Az orvos szerint amikor leütött az a barom, a fejem súlyosan megsérült.
- De szépen gyógyul, te magad mondtad, hogy kaptál rá valami kenőcsöt, ami rendbe hozza - hadarta idegesen.
- Igen, ez így igaz - vakarta meg a homlokát. - Csakhogy a baleset óta egyensúly zavaraim vannak.
Sora szóra nyitotta a száját, aztán mégis inkább becsukta.
- Egyensúly zavar?
Leon felnevetett, miközben ujjaival köröket rajzolt a habokba.
- Elvégeztünk néhány fontos tesztet és az eredmények alapján az orvos azt mondta, hogy nem állhatok többet színpadra. Sem a partnereim, sem pedig én nem lennék biztonságban a levegőben, mert bármikor elveszíthetem az egyensúlyom, rosszabb esetben el is ájulhatok. Nem akarok még valakit megölni a felelőtlenségem miatt.
- Nem szerepelhetsz? - suttogta hitetlenkedve. - Ez nem lehet igaz. Hiszen Claire elmondta, hogy új lehetőséget kaptál az egyik legnagyobb francia színpadtól. A karriered megint egyenesbe jött volna. Mondd, hogy csak viccelsz.
- Sajnos nem. Éppen ezért maradtam ilyen sokáig, mert többek között még ezt is vissza kellett mondanom. Felbontottuk a szerződéseket - bólogatott és Sora legnagyobb ámulatára megint nevetni kezdett. - Ha hiszed, ha nem, én ezt egyáltalán nem bánom. Amikor először hallottam, akkor egy kicsit letört, de most már tulajdonképpen örülök neki.
- Hogy mondhatsz ilyet? - húzta vissza magához erélyesen. - A színpad volt az életed.
- Nagyon helyesen mondtad. Csak volt - simogatta a lány haját. - Mert az életemet immár két gyönyörű hölgy tölti ki. Értetek akarok élni. Semmi edzés, semmi turné, semmi távollét a szeretteimtől.
- De Leon...
- Viszont nem szakadok el teljesen ettől a világtól. A saját lakásomért kapott pénzből Yurival és Laylával együtt nyitok egy iskolát, ahol fiatal tehetségeknek lesz lehetőségük továbbképezniük magukat. Én már mindent elértem a pályámon, amit csak lehetett. Díjakat, megbecsülést, halomnyi pénzt, hírnevet. Most már másokon a sor, hogy megvalósítsák az álmaikat. Mi pedig segítünk majd nekik ebben.
Sora percekig meg sem tudott szólalni.
- Ha valóban ez a terved, akkor támogatlak benne. Számíthatsz rám - ölelte magához, miközben próbálta visszatartani a sírást. - És én is beszállok, mert bár nem ilyen súlyos okok miatt, de magam is elhagyom a színpadot - érintette homlokát volt férje homlokához. - Kizárólag Sophie-val és veled szeretnék foglalkozni. Főállású anya akarok lenni, megtanulni finomakat főzni és szépen megterített asztallal várni haza benneteket, hogy azután együtt töltsük az estét a tévé előtt a kanapén, mint egy nagy család.
- Abban a hatalmas kertes házban, amelyet a külvárosban veszünk majd. Lehetőleg erdő közelben, hogy Sophie friss levegőn játszhasson hátul a kertben. És talán még egy tehenet is beszerzek, hogy minden reggel megfejhesd olyan hagyományos öltözetben, két copfba fogott frizurával.
- Jól hangzik, viccnek szántad ugyan, de én erre is képes lennék - csókolta meg a lány mosolyogva. - Ismétlem,  nagyon jól hangzik, viszont először azt a bizonyos bizalmat kellene visszaállítanunk.
- Igen, így van.
Hosszasan nézték egymást, miközben a hab egyre csak fogyott, a víz pedig egyre hidegebb lett.
- Sosem hittem volna, hogy egy kád vízben békülünk ki - szólalt meg Sora vigyorogva. - Jobban mondva, sosem hittem volna, hogy mi valaha is kibékülünk - ezúttal az öröm könnyei folytak végig az arcán. - Ne rontsuk el Leon! Ez az utolsó esélyünk arra, hogy boldogok legyünk így együtt. Ha ezt is eljátsszuk, ha ezt is eltoljuk, ha most is átsiklunk majd a gondok és a bajok felett, akkor...
- Kedvesem. Ezúttal nem fogunk. Láthattuk, hogy milyen életünk van, ha ezt tesszük. Megtapasztalhattuk, hogy milyen a másik nélkül és azt hiszem abban egyetértünk, hogy pokolian rossz. Tanulunk a hibáinkból, Sora! És ha netán felüti a fejét a kapcsolatunkban valami probléma, akkor addig dolgozunk a megoldáson, amíg meg nem találjuk.
Sora bólogatva hagyta, hogy Leon megcsókolja. Szenvedélyesen, mohón, boldogan. Most már ő is elhitte, amit a volt férje mondott. Azt, hogy semmi sem állhat közéjük. Semmi és senki.
Végre érzékelték, hogy kihűlt a víz és ki kellene szállniuk, ha nem akarnak megfázni.
- A fenébe! - tekert törülközőt a dereka köré Leon. - A gép annyit késett, hogy már nem volt időm bemenni Sophie-hoz, pedig még ajándékot is hoztam neki. Azt a finom csokoládét, amit annyira szeret.
- Holnap reggel Sophie sokkal nagyobb ajándékot fog kapni, mint a kedvenc csokiját - csókolta meg újra és újra. Egyszerűen nem tudott betelni a volt férjével. Örült a kibékülésnek, örült a közelségének, örült annak, hogy Leon előtte áll és ugyanúgy nézett rá, mint a szerelmük kezdetekor. - Megkapja az apját - szorosabban bújt hozzá, miközben orruk összeért. - Nincs több hülyeség, nincs több meggondolatlanság, mert nincs több esélyünk. Hinnünk kell abban, hogy ezúttal nem rontjuk el. Szülők vagyunk, van egy gyermekünk, egyszóval nem viselkedhetünk mi is gyerekként. Felelősségteljes döntéseket kell hoznunk és felnevelnünk egy kislányt, akit mindketten mindennél jobban szeretünk. Együtt.
- Együtt - ismételte Leon, miközben ölbe kapta Sorát és lefektette az ágyra. - Megbirkózunk ezzel is, mint oly sok minden mással.
- Szerintem is - fészkelte be magát volt férje karjai közé és élvezte, hogy magához szorítja. - Sokat változtunk.
Sora néhány pillanattal később már halkan és egyenletes szuszogva tudatta Leonnal, hogy elaludt. A férfi mosolyogva simogatta és puszilgatta a lány haját, aki néha megmoccant egy-egy érintésre. Miközben figyelte, azon az álmon járt az esze, amit ájultan látott. Ahogy Sora egyre jobban bújt hozzá, kishúga szavai jutottak eszébe. Hogy talál majd valakit, akit szeretni fog. Akit annyira szeret, hogy meghalni is képes lenne érte. Ha nincs mellette, akkor fáj a szíve és szomorú az élete. Igen, ő megtalálta ezt a lányt. Sorát, akivel boldog lesz. Megtalálták egymást. Újra. És ezúttal véglegesen.