Szergej nem erre a reakcióra számított és az igazat megvallva nagyon mélyen érintette Sora viselkedése. Ő azt hitte, sőt, mondhatni egészen biztos volt benne, hogy ha Sora meghallja a nagy bejelentését, akkor a francia ellen fordul. Hogy imádott Leonja egy hidegvérű gyilkos, aki megölte a saját húgát. Azt várta, hogy minimum kikaparja a szemét.
De nem.
Naegino kisasszony a védelmére kelt. Úgy kiabált, mint egy anyatigris és csak ő csak a reflexeinek köszönheti, hogy nem találta telibe az a baromi nagy váza, amit hozzávágott. Szíve hölgye szipogva pátyolgatta azt a mocskos disznót, őt pedig könnyű szerrel elküldte a fenébe. Őt, aki annyiszor segített már rajta.
Kinek a vállán sírhatta ki magát, amikor az a vadállat megerőszakolta? Az övén. Ki utaztatta el, hogy átgondolhassa a dolgokat és megnyugodhasson? Ő. Ki volt vele, amikor az a kis görcs megszületett? Ő. Ki szállíttatta el a gyerekkel együtt Svájcba? Ő. Nem Leon, hanem ő. Az a patkány évekig feléjük sem nézett, még egy sort sem írt a nejének, most meg játssza itt a jó apát és a megbocsátó férjet? Hát nem! Ez a bájgúnár örökre megemlegeti, amiért visszatolta a képét és beleavatkozott a volt felesége életébe.
Pedig mennyit fáradozott, hogy Leont félreállítsa az útból. Nem kis pénzébe került megszervezni azt a rengeteg turnét, de megérte. Még akkor is, ha sosem tudta az ágyába csalni. De a közelében lehetett, érezhette az illatát, megérinthette és neki ennyi elég volt. Úgy tekintett rá, mint egy porcelánbabára, akit mindenkitől óvni kell. Különösen Leon Oswaldtól.
Ujjaival komótosan dobolt a kormányon, miközben alaposan megnézett egy csinos lányt, aki átment előtte a zebrán.
Ha Sora úgy gondolja, hogy ezzel minden el van intézve, akkor téved. Szegény! Talán egy kicsit sajnálja. Még ha szeretne is hinni ezek után Oswaldnak, akkor is ott motoszkál majd az a kis bogárka a fülébe, amit ő ültetett oda. Hogy mi van akkor, ha tényleg bűnös.  Ha tényleg gyilkos. A szikla szilárd bizalom bizony meginogni látszik és ez földöntúli boldogsággal töltötte el.
Nagyon büszke volt magára. Jobban nem is alakulhatott volna ez az egész.
A kotnyeles szakácsnő is megkapta a magáét, amiért megpróbálta feltartóztatni. Így jár mindenki, aki közé és imádott Sorája közé akar állni. Meghal.
Szergej gázt adott, miközben fejében átpörgette képzeletbeli noteszét, amelybe azon személyek nevét "írta", akik elválasztják a hőn szeretett nőtől.
Leont későbbre hagyja. A francia most amúgy is azzal lesz elfoglalva, hogy visszanyerje egykori asszonykája bizalmát.
Nem, neki a legerősebb ellenfelet kell eltávolítania az útból. Valakit, aki jobban összeköti Sorát és Leont, mint bármely eskü. Sophie-t.

Sora mindent bedobált a bőröndbe, ami csak a keze ügyébe került. Ruhákat, babákat, könyveket. Már a levegő sem olyan volt ebben a házban, mint korábban. Menekülni akart és lehetőleg minél hamarabb, különben megfullad. Hihetetlen, hogy néhány óra leforgása alatt mennyi mindent másként gondolhat az ember és mennyi mindentől rázhatja ki a hideg. Olyan dolgoktól, amelyek korábban melegséggel töltötték el.
A lépcső tetejéhez érve átbújt a rendőrségi szalag alatt és levitte a bőröndöt a földszintre.
- Kész vagyok - fordult a kanapé felé, ahol a kesergő férfit hagyta, de csak néhány kispárna nézett vissza rá. - Leon?
Az ablakhoz futva némileg megkönnyebbülten látta a Mercedest, vagyis itt lesz valahol a házban. Ha csak nem gyalog ment el és a kocsit szándékosan hagyta a járdán. Tétován körbenézett, majd csípőre tett kezekkel indult felkutatni a "szökevényt".
A konyhát üresen találta, akárcsak az étkezőt.
Talán mégiscsak vele kellett volna maradnia, hogy vigasztalja egy kicsit. Sophie biztonságban volt, a pakolást hamar elintézte, szakíthatott volna több időt Leonra. Már csaknem beletörődött, hogy a férfi elment, amikor a fürdőbe belépve megpillantotta.
Leon a kád szélén üldögélt és vizes ujjait bámulta. Szomorú és sajnálatra méltó látványt nyújtott.
- Mit keresel a fürdőben? - hagyta becsapódni az ajtót. - Készen vagyok, mehetünk!
- Csak eljöttem, hogy megmossam a kezem - törülközött a nadrágjába sietve. - Aztán leültem és így maradtam.
Sora halványan elmosolyodva lépett közelebb és biztatóan a férfire nézett.
- Jól vagy?
- Szerinted? - kérdezte csalódottan. - Most komolyan, szerinted hogyan érezhetem magam? Kiderült, hogy gyilkos vagyok és pont ettől a barom szájából kellett hallanod.
- Tudod - térdelt le szerelme elé Sora - Én igyekszem tanulni a hibáimból és ha valamit megtanultam abból, hogy elhallgattam előled dolgokat, akkor az az, hogy jobb az őszinteség - dörzsölgette a térdeit, hogy szóra bírja. - Mi lenne, ha könnyítenél a lelkeden és elmondanád, hogy mi történt a húgoddal? - elmosolyodott, amikor kiolvasta a szürke szemekből a ki sem ejtett kérdést. - Hogy eltávolodom-e tőled a vallomásod után? Nem - rázta meg a fejét alig észrevehetően. - Mert ha valóban megölted Sophie-t, akkor annak oka volt. Nyomós oka. Biztosan történt valami, ami miatt erre a lépésre szántad el magad és nekem nincs jogom elítélni téged addig, amíg nem tudom, hogy miért csináltad. Mielőtt azonban hozzákezdenél, mondok még valamit - fúrta be magát a férfi lábai közé és átölelte a nyakát. - Szeretlek, Leon és ezen ez a vallomásod sem tud változtatni.
- Honnan veszed, hogy nem fogsz meggyűlölni?
- Te gyűlölsz? - érdeklődött kedvesen. - Leon, drágám, én sem vagyok egy ma született bárány!
Leon vett egy mély lélegzetet, miközben megsimogatta a lány haját. Valahogy erőt adott neki. Mint mindig.
- Akkoriban annyi minden összejött. A szüleink halála után csak egymásra számíthattunk és nekem egyszerre kellett pótolnom Sophie életében az anyát és az apát. Meglehetősen nehéz idők voltak. Sophie visszahúzódóvá vált és az egyetlen személy, aki mellett nem félt az én voltam. Egy idő után hanyagolnom kellett az edzéseket, hogy vele legyek, mert igazából senkivel sem találta meg a közös hangot. Ez aggasztott, ugyanakkor kissé meg is nyugtatott, hogy legalább nem fordult teljesen magába.
Akárcsak te, gondolta Sora keserűen.
- Később már a személyzetet is nélkülöznöm kellett, mert Sophie velük sem jött ki. Megtanultam főzni, mosni, vezetni a háztartást, miközben próbáltam megfelelni az élet egyéb területein is. Pénzügyi gondjaink nem voltak, mert a szüleink meglehetősen szép összeget hagytak ránk és én csak arra költöttem, amire nagyon kellett.
Viszont arra egyáltalán nem sajnáltam sem pénzt, sem pedig időt, hogy Sophie-t levigyem a tengerhez. Imádta. Órákat el tudtunk bóklászni a parton, anélkül, hogy akár egyetlen rossz emlék is eszünkbe jutott volna. Vagy hogy veszekedtünk volna, mert ez sajnos elég gyakran előfordult. Makacs és akaratos lány volt, aki szerette, ha az övé volt az utolsó szó. Így volt ez akkor is, amikor kiharcolt egy macskát magának, amit persze magunkkal kellett vinnünk a tengerhez is - hajtotta le a fejét. - Ahogy azon a napon is. Sophie újfent a partra vágyott. Már a reggel is rosszul kezdődött, mert veszekedéssel indítottunk. Az istennek sem akart pulóvert venni, pedig október volt és a hőmérséklet napról napra ősziesebb lett. Azt mondta, hogy úgyis autóban fog ülni több órán keresztül, majd a parton felveszi. Nem ellenkeztem és nagy nehezen elindultunk. Aztán újabb csata következett, mert a kisasszony nem volt hajlandó bekapcsolni a biztonsági övet, mondván, akkor nem tudja simogatni a macskát. Feladtam. Eltelhetett körülbelül egy óra, amikor is zenét akart hallgatni, mert eleredt az eső és zavarta a kopogás. Ráhagytam. A macskát hátrapakolta és inni szeretett volna, de a kesztyűtartóban nem volt víz. Megígértem, hogy a következő boltnál megállunk és akkor veszek neki valamit inni, de csak akkor, ha bekapcsolja az övet. Duzzogni kezdett, mire én átnyúltam előtte az egyik kezemmel és megragadtam a csatot. Húzni kezdtem, de ő kibújt alóla és ellenkezni kezdett. Viszont ekkora én már a plafonon voltam és átlendítettem a feje felett, visszaszorítva őt az üléshez. Kiabáltam, hogy elegem van a hisztijéből és akkor is becsatolom, ha beledöglök. Kapálózott és azt mondta, hogy anyáék biztosan nem erőszakolnának rá olyasmit, amit ő nem akart. Hogy én nem szeretem őt és elnyomom. Ekkor végleg kiakadtam és azt mondtam, hogy nekem is könnyebb lenne nélküle, mert állandóan problémát csinál nekem. Lehajoltam, hogy megkeressem a rést, ahová a csatot kellett volna bedugni, amikor is Sophie ordítani kezdett. Felnéztem és már csak azt láttam, ahogy a szemben lévő sávban megyünk és egy kamion hangosan dudálva közelít felénk. Esélyem sem volt elkapni a kormányt és telibe kapott minket. Nem emlékszem semmire sem a balesetből, mert egy hónapig mesterségesen altattak a sérüléseim miatt. Amikor magamhoz tértem, az orvosok azt mondták, hogy a húgom nem élte túl a karambolt. Teljesen összetörtem. És mintha ez nem lett volna elég, a rendőrség is nyomozni kezdett az ügyben. Szerintük ugyanis szándékosan okoztam a balesetet és én magam kapcsoltam ki Sophie biztonsági övét. Azt mondták, hogy így szerettem volna megszerezni a szüleim vagyonát és ki kellett iktatnom az egyetlen személyt, akivel osztoznom kellett volna rajta.
- Szerelmem - suttogta a lány elfúló hangon. - Ez borzasztó, de az istenért, nem te ölted meg a húgodat. Én meg már azt hittem, hogy...
- Nem érted? - kérdezte behunyt szemmel. - Felelős voltam érte. Elvesztette a szüleit és arra kényszerült, hogy a bátyjával éljen. Valakivel, akiben megbízott. Erre mit csinálok? Úgy indulok el az autóval, hogy nem törődök a ténnyel, miszerint a húgomnak nincs bekötve az öve. Kiabálni kezdtem vele, holott azt kellett volna szem előtt tartanom, hogy ő még gyerek és nem tudja feldolgozni azon emberek halálát, akiket a legjobban szeretett. Türelmesebbnek kellett volna lennem és sokkal elnézőbbnek. A húgom úgy halt meg, hogy én leordibáltam őt a sárga földig.
- Ennél is elnézőbbnek? - vágott vissza Sora. - Leon, te gyakorlatilag feladtad a saját életedet Sophie miatt. Istenem, Leon, hogyan lehettél volna még ennél engedékenyebb vele, hiszen azt tetted, amit ő akart. Az imént mesélted el, hogy lested minden kívánságát és elkényeztetted. Elhiszem, hogy Sophie-t megviselték a történtek, de a fenébe, téged is! Téged ugyan úgy megkeserített az árvaság, mint őt és ha nekem ilyen bátyám lett volna, mint te, hálát adok az égnek, hogy ő életben maradt és velem van. Mellettem van és vigyáz rám!
- Pontosan, vigyáz rád! - állt fel hirtelen. - Megóv nem pedig megöl.
- Leon, nem te ölted meg a húgodat, noha vétkes vagy abban, hogy balesetetek volt. De ha Sophie beköti az övet, megnő az esélye, hogy túléli. Tudnia kellett volna ezt, már nem volt annyira kislány.
- Sora te ezt nem érted! - válaszolta kicsit erélyesebben, mintsem szerette volna. - Sosem bocsátom meg magamnak, hogy akkor reggel beültem az autóba és elindítottam. Abban a percben ki kellett volna szállnom és visszamennem a házba, amikor a pulóver ellen kiabált. Nem kellett volna törődnöm Sophie hisztijével. De nem tettem, hanem felelőtlenül hagytam elkalandozni a figyelmemet és ezzel megöltem őt. Annyiszor kérdeztem már magamtól, hogy miért nem én haltam meg helyette. Én, aki hibázott vezetés közben. Nekem kellett volna meghalnom, nem neki.
- Leon, ezen már nem tudsz változtatni - állt fel lassan a lány is, miközben remegő kezeivel megdörzsölte az arcát. - Mint ahogy annyi mindenen nem lehet. Átérzem a helyzeted és megértem az indokaidat, amiért felelősnek érzed magad a haláláért, de nem vagy gyilkos. Épp ellenkezőleg, te azon fáradoztál, hogy biztonságban tudd, ő nem engedte, hogy megtedd. Akkor lennél gyilkos, ha szándékosan hajtasz bele a kamionba vagy lelövöd vagy tudom is én, de nem így.
- Ha veled meg a lányunkkal történne meg ugyanez és Sophie meghalna, akkor hogy éreznéd magad?
- Gól - válaszolta Sora csüggedten. - Most jobban érzed magad? Egyébként nem érezném magam gyilkosnak. Vétkesnek igen, de nem gyilkosnak, mert a kettő között ebben az esetben van egy kis különbség.
- Azt hiszem igazad van - sóhajtott a férfi megtörten. - Nem kellett volna elmondanom...
- Jól tetted, hogy elmondtad - bújt hozzá, szorosan átkarolva a derekát. - Végre kezd visszaállni a bizalmad. És ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy mindezt elmondtad nekem.
- Szerettem a húgomat - ölelte át a lány vállát.
- Ebben egy percig sem kételkedtem.
Leon belefúrta arcát volt felesége hajába.
- Szeretlek, Sora.
A lány bólogatva nyelte vissza a könnyeket, melyek egyszerre voltak bánat- és örömízűek.
- Ebben sem kételkedtem.

- Megyek már! - csapta le a fakanalat Leon kissé dühösen, miközben szörnyülködve nézte az ingén végigcsorgó mártást. Sora végre visszatért a reptérről, ahová azért ment, hogy lefoglalja a három helyet Svájcba. Bízott benne, hogy sikerrel járt. - Egy pillanat - túrta fel a zakóját kulcs után. - Sikerült megvenned a jegyeket? - nyitotta ki az ajtót, de Sora helyett a postás állt az ajtóban. - Elnézést, a feleségemet vártam és...
- Nem kell magyarázkodnia - legyintett jókedvűen. - Ha a feleségem bevágja a hisztit, mi is ajtón vagy falon keresztül beszélünk. Jobban mondva ordibálunk - vett elő egy termetes borítékot. - Itt írja alá! - mutatott a füzetbe. - Jó nehéz csomagot kapott! Majd leszakadt a karom, amíg felhoztam.
- Úgy látszik, hogy nem akarja az igazságot - adta vissza a tollat Leon szabadkozva, ami még egy vonalat sem húzott. - Mindjárt hozok egyet!
Úgy emlékezett, hogy az éjjeli szekrényen látott egy pirosan fogót, most az is megteszi. Ám a szekrényig már nem jutott el.
Miközben a hűvös acél jeges kalapácsként vágta fejbe, csak arra tudott gondolni, hogy már nemcsak testvérként, hanem apaként is csődöt mondott.