Van úgy, hogy egyes tettek többet mondanak bármely szónál. Érthetőbbek és érezhetőbbek mint akármilyen bók, sértés vagy vallomás. Néha egy kedves cselekedet teljesen más megvilágításba helyezheti azt a férfit, akit néhány órával korábban még a pokolba kívántak.
Sora jó ideje ismerte már Leont. Azóta, hogy a francia távolságtartóan, mégis büszkén besétált először a társulathoz, később a szívébe, aztán az életébe is.
Fokozatosan barátkozott meg vele és álmában sem hitte volna, hogy egyszer a felesége lesz. Egy lány, aki egy évvel a gyűrű felhúzását követően megcsalja a férjét, aztán elválik tőle és eltitkolja előle egy csodaszép kislány létezését. És ez a férfi most mégis őt vigasztalja.
Ahogy álltak a nappaliban és csókolták egymást, eszébe jutott egy kellemes emlék.

Akkoriban, a napok előrehaladtával egyre biztosabb lett abban, hogy Leonra nem csak egyszerű munkatársként tekint. Maga sem tudta, hogy mi volt ez, egyszerűen csak érezte, hogy másként viselkedik, ha a közelében van. Ez egy kicsit idegesítette, különösen akkor, amikor életük egyik legmeghatározóbb előadása előtt álltak.
Zavarta, hogy nem bírt dűlőre jutni az érzelmeit illetően egy ilyen fontos pillanat előtt.
A darab ettől függetlenül fantasztikusra sikeredett. Emlékszik, ő meg sem várta az ováció végét, ami percekig kitartott. Amint a trapéz földet ért, leugrott róla és olyan gyorsan menekült be a függöny mögé, amilyen gyorsan csak tudott. Túl volt rajta, igen, sikerült az, amitől annyira félt és ő mégsem volt felhőtlenül boldog. Miért is? tette fel magának a kérdést, bár tudta, választ úgysem kap rá. Miért?
Jóleső borzongás futott végig kimerült testén, amikor pár perc elteltével Leon is csatlakozott hozzá. Néhány reflektor fénye szűrődött be a vékony szöveten, amit a férfi egy könnyed mozdulattal behúzott maga mögött.
Csak ők ketten voltak. Ott álltak egymással szemben, olvastak a másik mozdulataiban, vonásaiban, mégsem értettek semmit. Büszkék voltak, a lelkük mélyén boldogok és szabadok, de legalább ennyire szomorúak és magányosak is.
Leon hangtalanul közelített hozzá.
Nem tudta, hogy mit tegyen. Hirtelen túl kicsinek tűnt az amúgy is szűk helyiség. Megijedt, megrémült ettől a nyílt közeledéstől. Talán ezért is emelte maga elé bátortalanul a kezeit és csodálkozott el azon, hogy a férfi ugyan így tett. Tenyere az övéhez ért, ujjai az ő ujjai közé fonódtak és ő nem tett semmit. Semmit, csak állt és engedte, hogy Leon oldalra húzza összekapcsolódott kezeiket és gyengéden arra ösztönözze, hogy induljon el hátrafelé. Várta a továbbiakat, kíváncsi volt a folytatásra, tudni szerette volna, mit akar tőle Leon. Még akkor is, ha ez csak egy elkapott pillanat lesz, ami nem fog megismétlődni.
Útközben átsétáltak néhány kábelen és a mai napig nem értette, hogy miért nem estek hasra, hiszen nem néztek a lábuk elé. Kizárólag egymás zavart, mégis vágyakozó tekintetét figyelték, ahogy hatalmába keríti őket a másik jelenléte. Egymás közelsége.
Háta a falhoz simult, ahogyan a karjai is. Oldalra pillantva láthatta a kezeit, melyek szemmagasságban helyezkedtek el a fejétől nem messze és az a férfi fogta, akit nem tudott hová tenni. Sem a megismerkedésük elején, sem a próbák alatt, sem az előadás során, sem pedig most.
Amikor visszanézett Leonra, azt látta, hogy ő is össze van zavarodva és fogalma sincs, miért csinálja ezt. Mégsem hagyta abba. Megmozdította az ujjait és lassan húzta végig először a tenyerén, aztán a csuklóján, tovább az alkarján a könyöke felé.
Sorának egyszeriben több levegőre lett szüksége. Olyan érzése támadt, mintha lüktetne a vére és nem lenne képes fékezni a szíve dobogását, amely úgy vert a mellkasában, mint egy kalapács. Kezei szinte elernyedtek a simítások mentén és erőtlenül indultak el a faltól, hogy aztán Leon vállán landoljanak, akinek kutató ujjai már a csípőjénél jártak.
Leon közelebb hajolt hozzá és száját először az arca bal, majd a jobb oldalára tapasztotta, végül a szájához érintette, de nem csókolta meg. Elhúzódott és figyelte a rózsaszínűre festett ajkakat, amelyek enyhén megremegtek. Hüvelykujjával gyengéden végigsimított a lány állán, aztán felcsúsztatta a szájára és dörzsölni kezdte a rúzst. Nem egy márkás kozmetikumra kíváncsi, hanem Sorára. Arra a lányra, aki egy ideje már beindítja a fantáziáját, aki néha kiborítja és aki tökéletes partnere volt az imént. Sorát akarja, a valódi Sorát.
Megcsókolja. Meg fogja csókolni. Ez zakatolt a fejében, miközben figyelte a függöny mögé berohanó lányt. És most, hogy itt van tőle alig tíz centire, végre megteheti. Kezei közé fogta a lány arcát és gyengéden megkezdte a privát előadás első felvonását. Vágyakozva ízlelgették egymást, miközben mindkettejük szilárdsága megtört és bizonytalanul fedezték fel a másik száját. A percek előrehaladtával azonban egyre magabiztosabbak és szenvedélyesebbek lettek. Egymást szorosan átölelve adták át magukat a rájuk törő érzéseknek és élvezték az örömet, amit a csókjuk okozott.
Addig, amíg a francia hátrébb nem lépett és fejét hátrahajtva nem sóhajtott. Szürke szemeivel zilált partnernőjére nézett, aki értetlenül és csalódottan állt a fal mellett. Majd megrázta a fejét és kirohant a színpad mögé, ahol az öltözők kaptak helyet. Hülyének és nevetségesnek érezte magát.
Ez az érzés nem múlt el a szobájában sem, ahol egy csésze teát kortyolgatott és bekötözte a bal csuklóját, amit a trapézon húzott meg. Odakinn hatalmas villám világította meg az utcát, amelyen csak néhány bátrabb sofőr vezette autóját.
A kellemes citromíz bizsergette a torkát. Éppen egy könnyed magazint akart elolvasni, hátha elálmosodik, amikor kopogtattak. Úgy döntött, nem nyit ajtót, de a harmadik kopogtatás után meggondolta magát.
Leon vagy gyalog jött, vagy úgy szakadt az eső, hogy azon az öt méteren is megázott, amíg az autótól a házhoz ért. Egyik kezével az ajtófélfához támaszkodott, míg a másikkal a lányhoz közelített és átölelte a derekát, miután magához húzta. Orrával kedvesen megcirógatta partnere orrát, mielőtt megcsókolta volna. A csók viszonzása szabad utat biztosított neki a lány szobájába. Ölbe kapta és a lábával becsapta az ajtót, jelezve, hogy itt marad. Az ágyra fektette, majd ő maga is csatlakozott hozzá és olyan szorosan ölelte át, amilyen szorosan csak tudta. És az ölelés ugyancsak viszonzásra talált.
Csak feküdtek, egymással szemben, kezüket a másik derekán pihentetve és nézték egymást. Egészen addig, amíg el nem nyomta őket az álom.

Ahogyan most is. Már hajnalodott, amikor Sora megmozdult a kanapén, ahol Leon karjaiban feküdt. Fogalma sem volt az időt illetően, csak azt tudta, hogy nagyon elfeküdte a nyakát, ennek ellenére végre nyugodtan aludt.
Úgy látszik, nemcsak ő emlékezett tisztán az első csókjukra, hanem a volt férje is. Tegnap ugyanis pontosan úgy csinált mindent, mint akkor, a függöny mögött.
Ugyan úgy vezette be a csókot és fejezték be az éjszakát is, vagyis egymás karjaiban aludtak el.
Felült és masszírozni kezdte a tarkóját, aztán eszébe jutott Sophie. Berohant a hálószobába és megkönnyebbülve látta, hogy a kislány egyenletesen veszi a levegőt és nyugodtan alszik. Letérdelt az ágy mellé és felkönyökölve figyelte a lányát.
- Jól van?
Az ajtó felé pillantott, amit Leon hangtalanul zárt be maga mögött. Ő is letérdepelt, csak az ágy másik oldalára.
- Remekül - bólogatott Sora mosolyogva. - Nagyon remélem, hogy ez így is marad.
- Minden rendben lesz, majd meglátod - biztatta a férfi. - Olyan eleven kis lurkó lesz belőle, hogy nem győzünk majd rohangálni utána. Fogadjunk, hogy minimum egyszer fel fogok mászni érte valamelyik fa tetejére. Emlékszel, amikor négyévesen Charlie felkapaszkodott a kerítésre? Azt hittem, Layla infarktust kap.
Sora elmosolyodott, aztán vigyorogni kezdett, mint a vadalma.
- És arra emlékszel, amikor Rómába mentünk fellépni, te meg rossz gépre szálltál? - tört ki belőle a nevetés. - Csak a landolás után jöttél rá, hogy Kijevben vagy - borult a takaróra, hogy tompítsa a kacajt.
Leon mosolyogva elhúzta a száját, majd ő is nevetni kezdett.
- Olyan bamba képet szerintem az életben nem vágtam, mint akkor, amikor beléptem a reptérre - dörzsölte meg a homlokát. - Egy kukkot sem tudtam ukránul, azok meg csak karattyoltak - rántotta meg a vállát. - Tök jól elvoltunk. Fél óra múlva már én is kiabáltam meg ők is, mire odajött néhány biztonsági ember, akik újfent elkezdtek hadoválni. Jó kis út volt - nézett Sorára, aki nem bírta abbahagyni a nevetést. - De arra is emlékszel, amikor Ankarában, a belvárosban beakadt a csizmád sarka a csatornafedélbe, te meg kalimpálva beleestél egy vadidegen, turbános pasi karjába, aki szembe jött velünk?
- Nagyon féltékeny is voltál rá.
- Még szép - válaszolta büszkén. - A menyasszonyom voltál, ő meg megpróbálta kihasználni a helyzetet és a döbbenet után megtapogatni egy kicsit.
- Aha, te meg eldobtad a turbánját - vigyorgott. - Szerintem a szél úgy elfújta, hogy még mindig azt keresi.
- Remélem.
- Na és arra emlékszel, amikor összecserélted a karácsonyi ajándékokat? Tudod, amikor Layláék is nálunk ünnepeltek. Én kaptam a neki szánt egzotikus fürdősót, ő meg a nekem szánt szexi fehérneműt, rajta az üzenettel: Remélem, hogy letéphetem rólad. Csók. Leon. Yuri majdnem megfulladt a bortól, amikor Layla felolvasta.
- Jó, bevallom, az utolsó pillanatban vásároltam és kissé összekevertem a dolgokat.
- Na, az a csomagolás sem volt semmi - kezdett újra nevetni a lány, mire a férfi széttárta a kezét, jelezve, nála akkor csak annyira futotta. - Ráadásul olyan papírba tekerted az ajándékokat, amelyeken kis szívecskék voltak. Kicsit eltévesztetted az ünnepet, mert a szerelmesek napja később van.
- Mégis mit vártatok? Már az összes karácsonyi csomagolópapírt megvették - húzta mosolyra a száját. - Viszont ha már a cikis témánál vagyunk, én tisztán emlékszem az első, igazi randinkra. Amikor abban az előkelő étteremben vacsoráztunk...
- Nem, ha el merészeled mesélni, én nem tudom, mit csinálok veled!
- Valami marhahúst rendeltél egy nagyon különleges szósszal - csuklott el a férfi hangja a nevetéstől. - Már a második kanál után mocorogni kezdett a gyomrod...
- Fejezd be, hallod! - parancsolta mosolyogva.
- Úgy rohantál végig az éttermen, hogy feldöntötted a pincért is.
- Ez nem lehet igaz! Azonnal hagyd abba!
- Már zártak, amikor én még mindig a mosdó előtt ácsorogtam és vártalak - tért el a kispárna elől, amit a lány dobott felé.
- Megígérted, hogy nem hozakodsz elő vele soha többé! - vörösödött el. - Annyira kínos volt. Az volt az első randink, én meg a wc-ben töltöttem. Jézusom, azt hittem elsüllyedek szégyenemben!
- Előfordul az ilyesmi - komolyodott meg Leon. - Ideges voltál, ahogy én is. Azt hiszed én nem izgultam? Dehogyisnem. Olyannyira, hogy parfüm helyett légfrissítőt fújtam magamra, amire csak útközben jöttem rá.
- Akkor belőled jött az a levendula illat? Azt hittem a szomszéd asztaltól! - törölte le a könnyeit. - Jaj, rég nevettem ennyit!
- Én is. Szinte teljesen el is felejtettem, milyen hihetetlen kalandokon mentünk keresztül. Mostanában csak a rossz dolgokra emlékeztünk - araszolt a volt felesége mellé és végigsimított a karján. - Ilyenkor sajnálom csak igazán, hogy elrontottuk.
- Én rontottam el - tiltakozott a lány, de a férfi megrázta a fejét.
- Mi rontottuk el. Ketten. Mint ahogyan most azt is ketten fogadjuk meg, hogy közösen neveljük fel Sophie-t - tartott egy kis szünetet. - De külön élünk és megy mindenki a maga dolgára.
Sora hátrébb húzódott és a jókedvét felváltotta a csalódottsággal párosult reményvesztettség.
- Miért ne próbálhatnánk meg még egyszer? Szeretjük egymást. Azt hittem...
- Már mondtam - felelte Leon keserűen. - Nem bízom benned, Sora. Sajnálom, de képtelen vagyok eldönteni, hogy mikor mondasz igazat és mikor hazudsz.
- Bocsánatot kértem, kérek és ezentúl is fogok, ha ez segít...
- Ez nem ilyen egyszerű, kedvesem. A bizalmat nem lehet ilyen könnyen visszaállítani. Az nem egy könyv, ami eldőlt a polcon és amit újra a helyére rakok. A bizalom egy törékeny dolog, ami ha eltörik, nagyon nehezen vagy egyáltalán nem rakható össze.
- Megértettem - hajtotta le a fejét a lány és kényelmetlenség lett úrrá rajta. - És tudom, hogy ezt azért mondod, mert ezzel a Clarával vagy.
- Claire - javította ki. - Rendes lány.
- Egy sztriptíztáncosnő.
- Szóval nem lehet jó ember?
- Nem ezt mondtam. Á, hagyjuk! - ült fel az ágyra, amikor Sophie mozgolódni kezdett. - Hoznál egy pohár vizet? Be kell adnom a gyógyszereket.
- Máris hozom - tápászkodott fel és hagyta magára a lányt, aki ezúttal nem az öröm könnyeit törölte le.

- Szia! - dobta le a kabátját Claire a kanapéra. - Wáó! - mosolyodott el, csípőre tett kezekkel. - Valaki végre kipihente magát. Eltűntek a szemed alól azok a csúnya karikák és valahogy fiatalabbnak tűnsz - fogta össze a haját, majd másra terelte a szót. - Sophie hogy van? Ugye nincs semmi baja!
- Nagyon jól van. Végigaludta az éjszakát és szerencsére nem volt rohama - szorongatta a poharat. - Ahogy mi is végigaludtuk az éjszakát.
Claire közelebb lépett hozzá és kíváncsian méregette a férfit.
- Mi volt Sorával? Jutottatok valamire?
- Nem sokra - morogta és a lány értett a célzásból. Hagyta a témát. - Csináljak reggelit? - pillantott a háló felé, ahonnan Sora jött ki.
Amikor a tekintetük találkozott, Claire világosan látta benne a szomorúságot és a féltékenységet. Valójában neki semmi baja a lánnyal, nőként hol együtt érez, hol elítéli a tetteit és döntéseit, de így is tudja, hogy Sora nem lehet rossz ember. Hiszen Leon feleségül vette és úgy szereti, mint egy eszelős. Azt is látja, hogy a férfi mennyit szenved miatta és hogyan próbál alkalmazkodni ehhez a nem mindennapi helyzethez.
- Szia Sora! - integetett barátságosan. - Szereted a pirítóst? Készítek neked is.
- Nem kérek semmit, köszönöm - vette el Leontól a vizet. - Miattam igazán nem kell fáradnod - ment vissza a szobába.
- Hagyd csak! - legyintett a férfi. - Ma reggel egész jól elbeszélgettünk és azt hitte, egyből ki is békülünk. Kicsit zokon vette a nemleges választ. Szóval elég harapós kedvében van.
- Majd megbékél - nyugtatta a szőke lány, aki felvette a kabátját. - Azt hiszem jobb, ha elmegyek. Hívj fel és később beszélünk!

- Nem maradok sokáig - öltöztette fel a kislányt. - Csak elköszönök Sophie-tól és már megyek is. Nem szeretnék zavarni. Ja és persze be kell tartanom azt az átkozott végzést is, amit a bíróságtól kaptam!
Leon csípőre tett kezekkel figyelte, hogyan adja fel volt felesége a kis felsőt gyermekükre.
- Hagyd azt a papírt! Akkor jössz a lányodhoz, amikor csak akarsz.
- Leon! Sophie-nak vissza kell mennie Svájcba, ahol újabb gyógykezelés vár rá. Isten tudja, mikor láthatom legközelebb! - szorította magához a gyermeket, akit jelenleg jobban érdekelt az anyja fülbevalója, mint a szeretettel teli gesztus. - Ezt a bűneimért kapom. Sophie vezekel az én bűneim miatt.
- Ne mondj már ilyen hülyeséget! - förmedt rá a férfi. - Nem te tehetsz arról, hogy Sophie betegen született.
- Ez az igazság! Ha nem szedek össze-vissza mindenféle nyugtatót, akkor egészséges lenne. Az orvos eltiltott a szerektől, én titokban mégis bevettem, ha ideges voltam vagy szorongtam - tette le a kislányt, aki a fotelben ülő babához ment. - Gyűlölöm magam emiatt.
- Ez baromság, Sora - ült le a lány háta mögé és állát a vállára helyezte. - Nem akarom, hogy ilyesmivel vádold magad. Megértetted? - fűzte össze karjait Sora hasán és magához szorította. - Hé, ez nem így működik! Hidd el, tudom, hogy nem így működik.
- Ne ölelgess! - szabadította ki magát. - Az lesz a legjobb, ha elmegyek. Nagyon sok dolgom van, ezer helyre kell mennem. Előtte szeretnék lefürödni, reggelizni és...
- Itt is reggelizhetsz...
- Leon, nem akarok kiborulni.
A férfi értetlenül csapta tenyerét a lábához.
- Sora. Csak azért, mert nem jövünk újra össze, attól még lehet közöttünk egy normális, beszélő viszony. Van egy gyerekünk, akiről gondoskodnunk kell és ez nehezen menne úgy, ha pikkelünk egymásra.
- Tudod, a lelkem mélyén ezért nem akartalak megtalálni - mutatott rá vádlón. - Mert biztos voltam benne, hogy sosem lesz olyan a kapcsolatunk, mint amilyen korábban volt. Nem vagyok képes a közeledben élni úgy, hogy világosan látom, nincs esély a békülésre. Igen, most a fejemhez vághatod, hogy annak idején én sem viselkedtem másként...
- Azt hiszem tényleg az lesz a leghelyesebb, ha elmész - mélyesztette a kezeit nadrágzsebébe. - Igazad van, én sem akarok veszekedni - fordult el, amikor a lány elővette a mobilját és morcosan beleszólt.
- Mi van? - kérdezte, amikor a lány szótlanul hallgatott, miközben szemei megtelnek könnyel. - Mi van?
- A rendőrség volt - dadogta vékony hangon. - Corinne meghalt.
- Micsoda? - hüledezett. - De mégis, hogyan...
- Oda kell mennem - kapta fel a kabátját és a táskáját, de Leon elkapta a kezeit és maga felé fordította. - Eressz már!
- Nem engedlek oda egyedül - jelentette ki határozottan és most nemcsak a szomorúság beszélt belőle a szakácsnő halála miatt. Hanem az aggodalom és a félelem.
Sora szaggatottan engedte ki a levegőt, miközben próbálta visszatartani a sírást.
- Te is arra gondolsz, hogy...
- Hogy nem baleset volt? - fejezte be a mondatot. - Igen - mordult el a hangja és a gyerekre nézett. - Meg arra, hogy minél hamarabb vissza kell vinnünk Sophie-t Svájcba. Mert hidd el, hogy nem mi leszünk ennek a baromnak a következő kiszemeltjei, hanem a lányunk.