Hullócsillag
azottcsirke 2009.07.18. 14:51
19.fejezet-Ha visszahúz a szív
Az öltözőben ültem, némán bambultam magam elé, próbáltam összerakni a kis darabokat, és szépen lassan kezdtem látni a halvány körvonalakat. Oly sok mindenben hittem, emberekben bíztam vakon, és ha önmagamról volt szó magatehetetlenné váltam. Magamat okoltam minden rosszért, jogtalanul varrtam a felelősséget a saját nyakamba olyan dolgokért, amikről, ha előre tudok sem változtathattam volna. Hosszú ideje egyetlen dolog körül forgott az életem, a balesetem körül. Egy számomra tragikus, előre nem látható eset határozta meg addigi életem, mert hagytam. Változnom, változtatnom kellett, hogy újra elkezdhessem az életem. Olyan életet akartam, ahol igazán boldog lehetek. Mikor először átfutott ez az agyamon, megijedten. Szinte rettegve gondoltam rá hogy valamikor részem volt benne, aztán egyik pillanatról a másikra darabokra hullott minden. Semmi figyelmeztetés, intő jel, hogy felkészülhessek rá. Nem akartam, hogy megismétlődjön, újra megtörténjen. A legjobbnak tűnő utat választottam, mert ha nem feledkezek bele azokba az érzésekbe, amik egykor lebódítottak, akkor bármi történjen, nem tud majd annyira bántani. Nem fog annyira fájni, és nem veszhetek el újra.
Biztonságos úton haladtam, de ki kell mondani, hogy rossz utat választottam, mikor ezt az irányt választottam. Beláttam, hogy változnom, változtatnom kell. Azt a döntést, amit amúgy napokig rágtam volna, pár perc alatt döntöttem el. Megkerestem Marcot, megkértem, hogy vigye haza Yumet, s mikor egy halaszthatatlan dologra hivatkoztam, millió kérdés merült fel bennem, de sikerült elintézném azzal, ha hazaérek, mindent elmondok.,
Irányt váltottam, és újra útnak indultam, egy régi ösvény felé.
A mai napig nem értem a hogyanokat, mikénteket Fantommal kapcsolatban, de nem is ez a lényeg. Ha kellett megtaláltam, ha kérdésem volt, mindig válaszolt, még ha nem pont úgy, ahogy én szerettem volna. A folyosón futottam akkor össze vele, pedig nem is őt kerestem.
- Már elment - szólt utánam, kétkedve fordultam felé.
- Honnan tudod, hogy kit keresek?
- Sora, ha már tegeződünk - kezdte szokásos kis játékát.
- Tudod jól, hogy nem vagyok olyan hangulatban, hogy értékeljem a poénjaid - mordultam fel indokolatlanul.
- Nem a kérdés a lényeg. - mondta teljes nyugalommal. - A válaszokat magad kell megtalálnod, én nem segíthetek, ahogy eddig sem tettem, de most jobb lesz, ha sietsz.
- Miért? Miért kell sietnem és hova? Miről beszélsz? - öntöttem rá kérdéseim, mire ő csak rám mosolygott és folytatta útját. Pár pillanatig még bámultam utána és újabb kérdéseket futtattam végig az agyamon.
Az autóban ülve átfutott az agyamon, hogy fel kellene hívnom, nem csak úgy beállítani hozzá, de abban az esetben megadtam volna neki a lehetőséget, hogy könnyű szerrel lerázzon, s mikor az ajtót bámulva vártam, hogy beengedjen, felötlött bennem, hogy ezt így is megteheti, hisz volt már rá példa hogy nemes egyszerűséggel csak rám csapta az ajtót. Hosszú kínzó pillanatok voltak, míg arra vártam, hogy megnyíljon előttem a bejárat. Hallottam a lépteit, a halk szitkozódását, ami valószínű egy ki az és főleg ilyenkor-t takart, némileg bosszúsabb formában. Igencsak meglepődött, mikor engem talált a küszöbön ácsorogva. Megfordult a fejemben, hogy mindjárt rám csapja tényleg az ajtót, de nem tette, így pontosan nem tudtam mire vélni a dühös tekintetét. A torkomon akadtak a szavak, némán álltam ahelyett, hogy közöltem volna jövetelem okát. Közben ő besétált és nyitva hagyta előttem az ajtót, gondolta egyszer csak úgyis bemegyek, ha akarok. Mikor végül beléptem egy csésze forró tea várt, ami elgondolkozatott, mennyit ácsoroghattam kint. Fel nem tett kérdésemre azon nyomban megkaptam a választ, mihelyt leültem az egyik hófehér kényelmes fotelba.
- Mielőtt csöngettél volna lett kész.
- Már kezdtem az hinni, hogy teljesen elhagyott az időérzékem. - A rövidke mondatok után ismét némaságba burkolóztunk néhány percre. A már kínos csendet végül ismét ő törte meg.
- Nem érek rá az idők végezetéig, úgyhogy örülnék, ha kinyögnéd végre, mit keresel itt. - Nagyon nem tetszett a hangnem, ami megütötte fülem, de akkor még nem is sejtettem, hogy a dühe nem nekem szól, csupán rajtam csattant,
- Ne haragudj, hogy zavarlak, de valamiről feltétlenül beszélni szerettem volna veled - halkult le a hangom szinte teljesen a végére.
- Akkor? - a szinte villámló szemei nem könnyítették meg a dolgom, nem igazán adtak erőt, hogy valamilyen formában el tudjam adni neki kis mondandóm. Felmerült benne, hogy még meghátrálhatok, bár jól tudtam, nem szabadulok anélkül, hogy ez megtörténne, még ha éppen akkor úgy éreztem magam, mint egy jól megtermett púp a hátán.
- Inkább megyek, látom a lehető legrosszabbkor zavarlak - tettem le a bögrét a kis üvegasztalra.
- Várj - állított meg mikor fel akartam állni.
- Leon, látom, hogy rosszkor zavarlak.
- Igaz, nem a legjobbkor, de tudhatnád már, hogy rád mindig akad egy kis időm - halványan egy mosolyt véltem felfedezni az arcán és a hangja is kissé ellágyul. Nem értettem a hirtelen változást, de némi bátorságot talán merítettem belőle.
- Jó, de ígérem, nem tartalak fel sokáig.
- Akkor halljam, mi az, ami miatt ilyen sürgősen felkerestél.
- Huh, akkor kezdem - szorongattam a bögrét, amiből időközben ismét kis kortyokat szürcsöltem halkan. Már-már félő volt, hogy összeroppantom, mert a pillanatnyi nyugalom után ismét teljesen idegessé váltam. Nem volt erőm kimondani a szavakat, sőt igazából már azt sem értettem, miért is ülök Leon nappalijában.
- Sora -hajolt közelebb és kivette a bögrét a kezemből, majd az ismét az asztalra került. Leon mélyen a szemeimbe nézett és kissé megszorította a kezeim, ezzel jelezve, hogy bármi legyen is az rá számíthatok. Szinte elolvadtam, ahogy megérzetem az illatát, és már abszolút nem jövetelem okán járt az agyam. Régi érzések kavarogtak benne, és tudtam, ha ezen az úton halad tovább kis látogatásom, akkor biztos nem tudunk beszélni.
- Leon - elhúztam a kezeim, és én is elhúzódtam. - Komolyan szeretnék veled beszélni, és sajnos túl jól ismerem magunkat, hogy tudjam, ha ez így folytatjuk, annak nem lesz jó vége. - Ő csak elmosolyodott, pont úgy, hogy attól én teljesen elolvadjak.
- Pont, hogy így lesz csak jó a vége - suttogta -, és nekem semmi kifogásom nem lenne ellene. - Mielőtt folytatta volna felpattantam a fotelból és az ablakhoz lépve kezdtem tanulmányozni az aludni készülő várost.
- Kérlek - hárítottam el a további próbálkozásokat. Nagyot sóhajtottam végül nekikezdtem mondandómnak. - Tudom, mindig is tudtam, hogy minden döntésemnek következményei vannak. Voltak rossz döntéseim, amik súlyosabb következményekkel jártak, súlyosabbal, mint reméltem. Beláttam, hogy hibáztam, és jóvá akarom tenni ezeket. Változtatni, változni akarok, és ehhez arra van szükségem, hogy lássak. Látni akarom, amit körülöttem szinte mindenki lát. Hinni akarok magamban, de egyedül nem vagyok képes rá - csuklott el a hangom, és nagyon kevés választott el attól, hogy el ne bőgjem magam. - Nincs elég erőm, nem tudok egyedül küzdeni, szükségem van valakire, aki mellett mindent újra felépíthetek. Most minden olyan gyors és félek, szinte már rettegek, hogy elveszek a forgatagban.
- Újra akarod kezdeni - mellém lépve próbálta hova tenni az elhangzottakat.
- Valahogy úgy, de ne érts félre.
- Pontosabban újra akarsz mindent kezdeni, felépíteni az életed, amibe a mi mint olyan nem kap szerepet.
- Nem, vagyis igen. Ez olyan nehéz. Szükségem van rád, mint a partnerem, ennél többre nem vagyok képes. Most még nem. De azt hiszem rossz ötlet volt ide jönnöm. Miért is tettem? - tettem fel csak költőien a kérdést, amit ő mégis megválaszolt. Hangja kissé elhidegült.
- Mert azt akarod, hogy melletted legyek, de a jelek szerint nem egészen úgy, ahogy én azt szeretném - maga felé fordított finoman és közvetlen elém lépett.
- Jobb, ha most megyek.
- Nem, még nem. Lenne nekem is egy kis mondandóm. - kissé értetlenül tekintettem fel ismét rá.
- Meddig akarsz még menekülni?
- Nem, nem akarok, nem menekülök. Épp ezért vagyok most itt - keltem ki hirtelen magamból. - Próbálok tenni valamit, de szükségem van segítségre. Nem sétálhatok vissza, mintha mi sem történt volna, szembe kell néznem a következményekkel. Újra meg kell küzdenem mindenért, ami egykor az enyém volt.
- Kicsim - nevetett fel, nem is sejtve, hogy ezzel az egy szóval mi mindent tett akkor. Hátraléptem egyet, és szinte megriadtam. Magam sem értettem akkor ezt. - Az hogy elmentél megváltoztatott dolgokat, ez tény, de ezek a változások csöppet sem olyan drasztikusak, mint azt te hiszed.
- Nem akarok senkit sem kitúrni a helyéről, jogosan akarok mindent kiérdemelni - olyan indulatok kavarogtak bennem, hogy az hihetetlen még most is. Az a kis látogatás akkor Leonnál érzelmileg rosszabb volt, mint egy hullámvasút.
- Semmit sem változtál - húzott magához és megcsókolt. Nem tudtam hova tenni magamban, hogy miért hagyom, de hagytam. Képtelen voltam neki ellenállni akkor is, mint oly sokszor máskor. Elvesztem a karjaiban és megfeledkeztem a világról pár percre, és ezért igazán hálás voltam neki. Valami mégis visszafogott, ami nem hagyta, hogy teljesen magával ragadjanak azok az érzések. Óvatosan eltoltam magamtól miközben megszakítottam az édes csókok hosszú sorozatát.
- Ne haragudj, hiba volt ide jönnöm, felejtsd el ezt az egész ostobaságot - nevettem fel kínomban és felkaptam a táskám a fotelból. Már az ajtóban álltam, mikor utánam szólt.
- Reggel kilenckor legyél a színpadnál - hangja újra hideg volt, semmilyen érzelmet nem sugárzott, hátrafordultam és a szemeiben valami olyat láttam, amit már rég nem. - Ismét partnerek leszünk a színpadon, ahogy azt akarod, de be fogod látni, hogy bennem nem csak a partnerre van szükséged. Társak vagyunk.
Amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a lakását. Remegve létem be a liftbe, ott mégis mintha kicsit megnyugodtam volna, talán meg is könnyebbültem volna egy kicsit. Mire a földszintre értem már egy halvány mosoly ült ki az arcomra.
|