A nap arany fényei  bevilágították a vidéket. A távoli erdők fenyői büszkén, hűvös tartással nyújtóztak az ég felé, mely bíbor- szivárványban pompázott. A fényes nap boldog mosollyal ontotta arany fényeit, amik balzsamos köddel csillantak meg a fehér hópaplanon.

A kastély szobái fényárban úsztak. A simogató arannyalábok lassú zuhatagként vonult végig a bíborvörös takaró alatt megbúvó testeken.

Sora pillái megrebbentek, majd kinyíltak. A csokoládészínű szempárban aranyköd játszott, míg ajkai lassú mosolyra húzódtak. Kifelé fordította a tekintetét; az ég ragyogó kék volt, a nap pedig melegen sütött. Létezhet ilyen boldogság? Vagy tán ez is csak múlandó, egy délibáb, mely előbb- utóbb eltűnik? Maga mellé nézett, ahol Leon aludt arccal felé fordulva. Nem, nem délibáb. A boldogság maga volt Leon Oswald. Ő pedig nem egy káprázat, nem egy múlandó látomás volt. Megérinthette, megcsókolhatta. Ő valóság volt. Mindene valóságos volt; izmos, pompás alakja, ragyogó Holdfény haja, markáns, férfiasan szép arca, kemény ívű ajkai, s az ezüstfolyó a szemeiben. Ez a férfi valóság volt, bár álomnak hihették. S ő jelentette az igazi boldogságot, melyet csak az égi Angyalok ismerhettek. De nem, Leon nem volt Angyal. Ennél sokkal több volt. Ő maga volt Lucifer, aki veszedelmes. Sora lassan végigfutatta ujjait férje elegáns, határozott állának vonalán, majd kemény ajkain. Ez itt már mind az övé, hozzá tartozik. Elmosolyodott a gondolatra, de ez a mosoly azonnal le is fagyott az arcáról, ahogy megérezte; a gyomrából kikívánkozik minden, amit előző nap megevett. Gyors mozdulattal felpattant az ágyról, maga köré tekerte a takarót, és azon imádkozott, hogy jusson ki a fürdőbe.

Leon olyan hirtelen nyitotta ki a szemeit, mintha csak ágyúdörgésre kelt volna, ahogy megérezte, hogy felesége lerántja róla a takarót. Mire azonban sikerült felülnie is, már csak azt látta, ahogy a neje a fürdőbe rohan. Először csak nézett döbbenten, majd észbe kapott. Felrángatott magára egy nadrágot, s a lány után rohant. Amikor azonban be akart menni a fürdőbe, zárt ajtóba ütközött. Aggodalom szorította el a szívét, s pokolian dühös lett. Ököllel kezdte verni az ajtót:

- Sora, engedj be! – kiabálta be a feleségének.

- Dehogy engedlek – nyögött fel a hercegnő. – Ne légy ilyen tapintatlan!

- Az isten szerelmére, Sora. Segíteni szeretnék, engedj be! – kérte még egyszer a férfi. – Ha nem nyitod ki az ajtót, betöröm.

- Ne fenyegetőzz, Leon Oswald! – kiabált dühösen Sora. – Te vagy a hibás, hogy ilyen rosszul vagyok, szóval hagyj békén!

- Sora! – Leon elmosolyodott, maga sem értette, miért. Megforgatta a szemét, majd nekidőlt az ajtónak. – Rendben, ha nem engeded, hogy segítsek…

- Nem, nem engedem – Sora még tíz percig volt bent, majd kinyitotta az ajtót. Leon, ahogy meghallotta a zár kattanását, azonnal oda fordult. Vizsgálva nézett végig a feleségén, aki igencsak zilált állapotban volt. Sora ezt észre véve, gyilkos pillantást küldött felé. – Mi az? Nem láttál még nőt ilyen állapotban?

- Hát… nem. De ne aggódj, nem nézel ki annyira rosszul – vigyorgott a herceg.

- Annyira rosszul?- emelte meg a lány a hangját. – De utolsó gazember, te vagy a hibás ezért. Úgyhogy kénytelen leszel, te magad is részt venni ebben.

- Megdöbbent a hevességed, édesem – mondta a herceg vidáman. – Ne légy ilyen mérges! Még ideges lesz a gyerek.

- Ne utasítgass! – fordult hozzá Sora nagy lendülettel, majd a gardróbszobába sietett.

- A terhesség miatt változik így a hangulatod, vagy van egyéb oka is ennek a dühkitörésnek? – sétált az ágyhoz Leon. Szórakoztatta a neje forró vére, és tetszett is neki. El kellett ismernie, hogy Sora gyönyörű és vadító volt mérgesen. A terhesség kihozza belőle a legmélyebb szenvedélyt is. – Igencsak heves lett a vérmérsékleted tegnap óta.

- Semmi bajom nincs – mikor a lány újra kilépett már fel volt öltözve. A ruhájának alsó rész királykék volt, a pánt nélküli felső pedig fehér. – Egyszerűen csak arról van szó, hogy… - majd megtorpant egy pillanatra. – Nem tudom, mi van velem.

- Ne aggódj, bizonyára csak a baba miatt van – mosolygott rá Leon. – De nem szeretnék mindennap így felébredni – jegyezte meg vigyorogva.

- Ha nem akarsz erre felébredni, akkor mehetsz a saját szobádba is – vágott vissza Sora felemelt fejjel, dacosan.  – Nem muszáj nekünk egy szobában tartózkodni. – majd éppen kiviharzott volna, amikor Leon elkapta a karját, és magához szorította.

- Még hat hónapig ilyennek kell elviseljelek? – vonta fel a szemöldökét a herceg. A felesége azonban gyilkos pillantást vetett rá, és megkísérelte kiszabadítani magát az erős karok közül. – Vicceltem – nevetett fel a férfi. – Vicceltem – suttogta, s közelebb hajolt a lányhoz. Olyan közel, hogy érezte annak forró leheletét, aminek csokoládé illata volt. – Olyan finom illatod van – Sora szemei elkerekedtek. Már nem volt benne düh, a tekintete ellágyult, s a nap mézszínű fénye ragyogó tüzet gyújtott benne. Vonásai ellágyultak, a karjait pedig leejtette maga mellé. Azt sem tudta, miért volt olyan dühös az előbb. Majd lassan elmosolyodott, amikor eszébe jutott egy gondolat: a gyermeke pont olya heves vérmérsékletű lesz, mint az édesapja. Nekidöntötte a homlokát Leonénak, s átkarolta a férje nyakát. A herceg is elmosolyodott, majd keresztül fonta a karcsú derekat. Milyen meghitt pillanat! Egy fél évvel ezelőtt még nem hitte volna, hogy így fog állni Sorával; békében, boldogságban, szerelmesen… Bár ábrándozott róla. Megcsókolta a felesége orrát, majd egyre lejjebb indult. Már az ajkait becézte a szájával; alaposan, gyengéden. Sora térdei megroggyantak. Hisz csókolta már máskor is ilyen behatóan a férfi, mégis mintha új élmény lett volna. S valami mélyen belül megmozdult benne; a vágy tüze égette az egész testét. Mikor Leon elvált tőle, nekitámaszkodott és hevesen kapkodta a levegőt. A herceg a hajára simította a fejét, majd gondterhelten felsóhajtott. – Most le kell mennem, mert Alexet és Brandont várom. Van egy kis elintézni valónk. De később ígérd meg, hogy ezt fojtatjuk!

- Igen – mosolygott fel rá a hercegnő. – Később találkozunk – nyomott egy könnyű csókot a férfi ajkaira.

- Igen, később – suttogta Leon, miközben még egyszer odahajolt. – Vigyázz addig magadra… magatokra.

Sora bólintott, majd elengedte férjét. Mosolyogva lépett ki a szobából, ám rögtön Sophieba botlott. Az ezüsthajú kis tündér nevetve vetette magát sógornője nyakába. A hercegnő éppen csak meg tudta tartani. Döbbenten pislantott kettőt, majd elmosolyodott. Szóval Sophie így örül a terhességének, gondolkodott, miközben megsimogatta a kislány haját. Mikor elváltak, Sora megkérte a lányt, hogy kísérje el a konyhába, hogy utána nézhessen a reggelijének, mert farkas éhes. Így a két lány elindult a földszintre.

Eközben Leon átment a saját szobájába és felöltözött. Épp az ingét gombolta, mikor a pillantása az állótükörben visszatetsző képmására esett. A boldogság valóban ilyen ragyogóvá tette az arcát, vagy csak maga vélte látni? Sora iménti viselkedése meglepte, ugyanakkor tetszett is neki. Sora mindig is ilyen heves vérmérsékletű volt, de a baba hozza csak ki igazán belőle. Elmosolyodva figyelte, hogy az ezüstszín tekintete hogyan szelídül gyöngyházfényűvé, mikor a gyermekére gondol. Mikor végzett az öltözködéssel, kopogtak. Miután engedélyt adott a belépésre, Carlotta ment oda hozzá. Az idős asszony kerek, ráncos arcán széles mosoly ült, a szemei pedig ragyogtak. Leon elnevette magát, és átkarolta az idős dadust.

- Mi történt veled, fiam? – kérdezte Carlotta mosolyogva.

- Apa leszek, Carlotta. Érted? Apa leszek – majd megpörgette az asszonyt. – Soha nem álmodtam ilyen boldogságról, és most átélhetem.

- Örülsz a gyermeknek, nem igaz? – mosolygott rá az asszony. Amikor a férfi bólintott, felnevetett. – Sora ideges volt. Azt mondta, nem biztos benne, hogyan fogadod majd. Amikor tegnap reggel felkelt, minden kijött belőle, amit előző nap megevett, és olyan fehér volt, mint a szűzhó odakint.

- Ma is arra keltem fel, hogy a fürdőbe szalad. Utána pedig olyan dührohamot kapott, mint egy vadmacska – nevetett fel Leon, majd komolyan a dadára nézett. – Nem lesz semmi baja?

- Dehogy lesz, ne aggódj – legyintett Carlotta kuncogva. – Egyes nők rosszul vannak mások nem. Édesanyád, amikor Sophiet várta nagyon jól volt, kitűnően érezte magát. Azonban, amikor téged várt, az első hónapokban szédült és hányt. A hangulata percről- percre változott, s nagyon kívánta a csokoládét. Tudtam, hogy egy igazi örököst vár.

- És most? – csillant meg Leon szeme.

- Véleményem szerint Sora fiúgyermeket vár. – veregette meg a férfi kezét. – Na de most már megyek, gondolom, a feleséged már nagyon éhes. Csak azért jöttem, hogy szóljak; Alexander és Brandon megérkezett.

- Köszönöm, Carlotta – majd megcsókolta a nő arcát és kirohant.

- Micsoda boldogság – nevetet a dadus. – Már amikor először megláttam ezt a kislányt, tudtam, hogy az, aki igazán boldoggá teheti Leont – majd halkan behúzta maga mögött az ajtót.

Leon egészen a dolgozószobáig futott. Mintha csak repült volna, úgy érezte magát. Majd a földszintre érve lelassította lépteit, rendezte légzését és arcvonásait. Újra a herceggé változott. Dacosan felszegett fejével, hűvös folyóként csillanó szemeivel, büszke tartásával. Csendesen lépett be a dolgozószobába. Lassan mozgott, puhán, kecsesen, mint egy vadászó párduc. A bent lévő két férfi nem hallotta meg. Elmélyülten beszélgettek egymással. Mire észbe kaptak, a herceg már előttük ült, komoly, veszélyes ábrázattal. A szemei élénk fénnyel villantak meg. Brandon és Alexander csaknem hátra esett a székekkel, ahogy meglátták. Pedig már hozzá kellett volna szokniuk a herceg efféle játékaihoz! Brandon megköszörülte a torkát, Alex pedig a kezébe temette a fejét. Leon gúnyosan elmosolyodott, miközben rájuk emelte a tekintetét.

- Igazán leköteleztek, hogy idefáradtatok – kezdte a herceg.

- Ne reménykedj, testvér – vágott vissza Alex. – Csakis a szépséges feleségedet akarom látni – vigyorgott rá. – Hogy viseli a terhességet?

- Nos, hogy azt mondjam jól – köhintett Leon. – Ma reggel úgy nekem támadt, hogy azt hittem, ott helyben felképel.

- Ó, nagyon jó. Sora gyorsan tanul. Ezért gratulálnom kell majd neki – nevetett fel Alexander. – Azt hiszem, jól szórakoztam volna, hogy karmolás nyomokkal a képeden jelensz meg.

- Elveted a sulykot – figyelmeztette mogorva ábrázattal Leon. – Sora, kicsit ideges a terhesség miatt, ennyi az egész. Azért kértem, hogy idejöjjetek, mert szeretnék kérni tőletek egy szívességet.

- És mégis, mi lenne az, Leon? – szólalt meg Brandon.

- A tegnapi eseményeket figyelembe véve, figyelmesen át kell gondolnunk mindent. Most már nem csak magamra kell vigyáznom, itt már nem én vagyok a tét. Sora és a gyermek van veszélyben. Ők az én gyenge pontjaim, és ezt Travis is tudja – majd komolyan nézett a két férfira. – Minden áron meg fogom védeni a feleségemet és a fiamat. Segítetek nekem?

- Természetesen igen, ez nem is kérdés. Elvégre a húgomról és az unokaöcsémről van szó – válaszolt Brandon, majd elmosolyodott. – Látom, örülsz a gyereknek. Helyes. Boldog lehetsz, Leon.

- Igen, végre boldog lehetek. És ezért kell vigyáznom a családomra. Nem akarom elveszíteni őket – Egy pillanatra elsötétült a tekintete. – Travis őket fogja célba venni, de én egy lépéssel előtte járok. Talán elküldöm Sorát Thornsgatebe.

- És szerinted menni fog? – vigyorgott rá Alex.

- Nem, igazad van. Sora nem fog elmenni. De akkor minden percben mellette kell, hogy legyen valaki – mosolyodott el halványan, majd újra komorrá változott. – Most már véget kell vetni ennek. Eddig játszottam Travissel, mert biztos voltam benne, hogy nem árthat nekem. Most azonban már tud ártani, nem is keveset.

- Többen lehetnek? – hajolt előrébb Brandon.

- Szerintem igen. Elvégre egyedül nem tud ennyiféle dolgot véghez vinni. Kell, hogy legyen segítője. Méghozzá nem is egy.

- Gyanakszol valakikre? – kérdezte Alex megkomolyodva.

- Igen – bólintott a herceg. – Először is Garreth Reynoldsra – majd amikor a másik két férfi döbbenten nézett rá, megmagyarázta. – Nyilvánvaló.  Akkor bukkant fel, amikor Sora és én összeházasodtunk, bár azt mondta, hogy nem tudott róla. És hajóskapitány létére túl könnyedén mozog a nemesek között. Kell, hogy legyen valaki, aki támogatja.

- Ez azt hiszem, logikus – bólintott Alex. – Még valaki?

- May Wong – erre azonban szinte megfagyott körülöttük a levegő. – May kezdettől fogva nem szívleli Sorát. Ráadásul mindig is a feleségem akart lenni. Ő pedig könnyedén lavírozik a nemességben – majd mély levegőt vett. – Darla Fellows nyílvánvaló, hogy benne volt, de megtört Sora felé. Ez már neki is túl sok volt, és pontosan ezért ölték meg. És végül… - itt megállt egy pillanatra, miközben a szemei komorrá és veszélyesen hideggé váltak. – Dante Wexford.

- Mi? – hökkent meg Brandon és Alexander. – Mégis, hogy jutottál erre?

- Egybevág – vonta meg a vállát a herceg. – Túlságosan is sok furcsa dolog van körülötte. Amikor Sora nálam volt pár napig, ő is ott volt. Egyértelmű, hogy mondott neki valamit, mert Sora utána nem mert a közelébe menni. Azt mondta, hogy ő is igényt tart rá, amikor összevesztünk, másnap azonnal távozott. Már akkor gyanakodni kezdtem. Sora azt mondta, hogy egy férfi meglátogatta a felébredése után. Csakis Dante lehetett a közelében, mert azt hitte, hogy Londonban vagyok. Ráadásul, amikor feleségül vettem, megint volt egy dühkitörése. Később pedig Darla, May és Garreth társaságában volt. Azt hiszem, egyértelmű – majd feszült csend állt be közöttük. Mind a hármuknak meg kellett emészteni az információt, hogy az, akit a barátjuknak hittek, ilyen aljasságra képes. Végül Leon lassan felsóhajtott. – Brandon, szeretnélek megkérni, hogy foglalkozz vele, hogy valaki figyeljen majd a hármasra – majd amikor a férfi bólintott, Alex felé fordult. – Alex, szeretném, ha szereznél néhány információt Layla Hamiltonról.

- Layla Hamiltonról? – hökkent meg a férfi. – Minek? Ő is benne lehet?

- Nem tudom. Bár nem hiszem, hogy ez így lenne, de ő sem volt túl kedves, amikor megtudta, hogy Sora a feleségem. Jobb tudni róla mindent.

- Igazad van – bólintott Alexander. Majd a két férfi felállt. – Akkor máris intézkedünk. Úgy holnap reggelre minden meglesz – nézett Brandonra, aki biccentett.

Leon is felállt, majd köszönet képpen kezet fogott velük. Amikor kifelé indultak a dolgozószobából, még megbeszéltek néhány részletet, és pontosítottak a megtudott információkon. A három férfi között szótlan szövetség jött létre. Hárman maradtak, s ez mindannyiukat megdöbbentette. S ezzel megpecsételtetett a sorsuk. Most ugyan azért a célért harcoltak: meg kellett védeniük Sorát és a gyermeket. Amint még elmélyülten beszélgettek, hirtelen a hercegnő szaladt Alexander karjaiba. A férfi először meghökkent, majd elmosolyodott és egy puszit nyomott a lány arcára. Leon azonnal elmosolyodott, ahogy meglátta a feleségét, Brandon pedig szorosan átölelte húgát. Sora egy pillanatra lemerevedett. Mi van ezzel a három férfival? - gondolkozott el. Mind a három gondterheltnek nézett ki, s mind a három aggódva pillantott rá.

- Hogy vagy, hugica? – kérdezte kedvesen elmosolyodva Brandon. – Hogy viseled a terhességet?

- Jól. Mondjuk, hogy jól. Bár így visszagondolva annyit ettem az imént, hogy az szörnyű. – majd gyilkos pillantást vetett a férjére. – Ha elhízok, az a te hibád lesz.

- Miért az enyém? – vonta fel a szemöldökét a herceg.

- Nem is tudom, kinek köszönhetem a gyereket – vágott vissza gúnyosan Sora.

- És mit szeretnél, mit tegyek? – nézett rá Leon vigyorogva.

- Semmit, inkább ne csinálj semmit! – mondta hirtelen a hercegnő, mire a három férfi egyszerre kezdett el nevetni. – Jaj de viccesek vagytok. Férfiak – morgolódott, aminek az lett a következménye, hogy Leon megcsókolta. Szinte azonnal elszállt minden erő a lábából, s ha a férje nem tartja olyan biztosan, akkor elesett volna. A férfi addig csókolta a feleségét, míg az megadóan felsóhajtott, s nekidőlt. A herceg mosolyogva vált el tőle, és karolta át. Majd pillantása a két vigyorgó férfira esett, akiknek nem akaródzott elmenni.

- Nektek nincs valami dolgotok? – mordult rájuk.

- Nincs, ne aggódj! – válaszolt Alexander. – Előbb még megnézzük, ahogy Sora darabokra szaggat.

- Tűnés! – kiáltott rájuk Leon, mire mind a ketten hangosan nevetve, s kabátjukat felvéve távoztak a kastélyból.

- Azt hittem, hogy csak én vagyok ilyen változó hangulatban – mosolyodott el Sora elégedetten. – Na de sebaj. Most felvihetsz a szobába.

- Tudsz jönni a saját lábadon is, nem? – vigyorgott rá Leon gonoszan. – Nem hiszem, hogy már elbírnálak. De azt ajánlom, siess, különben kénytelenek leszünk keresni egy közelebbi szobát.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy kövér vagyok? – háborodott fel Sora. – Te utolsó szemét gazember! Képes voltál ezt mondani nekem? A te gyerekedet várom, úgyhogy te tehetsz róla, ha az vagyok. Ne, ne, Leon Oswald ne merj így nézni! És ne vigyorogj már úgy, mint egy bamba birka! – kiáltott fel dühösen a hercegnő, mire a férje hangos nevetésben tört ki. Sora őrülten kívánatos volt ilyen mérgesen. Azonnal felé nyúlt, de a lány dacosan kitért az érintés elől. – Ne merj hozzám nyúlni azok után, hogy azt mondtad, kövér vagyok! Ma már ne kerülj a szemem elé! – majd hátat fordított és dühösen elviharzott.

Leon meleg nevetésétől visszhangzott az egész kastély. Ki hitte volna, hogy Sorának ilyen hangulatváltozásai lesznek! Más férfi talán dühített volna, ha a felesége nem megy, akkor vele ágyba, amikor ő kívánja, de őt nem. Igaz majd’ felrobbant, annyira vágyott rá, hogy szeretkezzenek, mégis Sora heves vérmérséklete nagyon tetszett neki. Egyre jobban és jobban szerette a lányt. Soha nem nevetett még egy nap ennyit. Éppen visszament volna a dolgozószobájába, hogy átnézzen néhány jelentést, amikor hangos cipőkopogást hallott. Mire megfordult, a felesége már neki is ütközött a testének. Karjaival átfonta a nyakát, az ajkát a szájára préselte és olyan szenvedéllyel csókolta, mint talán még soha. Leon egy pillanatra még levegőt is elfelejtett venni. Majd ugyan olyan hévvel viszonozta neje csókját; éhesen, szenvedélyesen. A szíve felmelegedett az érzéstől, s heves dübörgésbe kezdett a mellkasában. Ágyéka heves pulzálásba kezdett, miközben már azon gondolkozott, hogy miért nem pattantak még le a gombok a nadrágjáról. Azonban minden gondolat kiröppent a fejéből, amikor Sora nyelvét érezte a sajátján. Hevesen magához szorította a karcsú testet, s olyan mélyen csókolta a hercegnőt, ahogy csak tudta. Éhesen, mohón, veszélyes tűzzel. Mikor már nem kaptak levegőt, elváltak, s Sora a férfi nyakának támasztotta a homlokát. Leon a szájában érezte a lány ízét, ami édes volt, és izgató: csokoládé. A férfi elmosolyodott, s az arcát ráfektette az illatos orgonazuhatagra. Biztos volt benne, hogy ennél szerelmesebb már nem lehet. Olyan forró volt a szíve, mint az izzó katlan. S annyira vágyott rá, hogy csaknem bele őrült. Sora halk kuncogását hallotta, és érdeklődve tekintett rá.

- Leon? – hallotta a lány fojtott hangját.

- Hm? – mosolyodott el a herceg.

- Most bebizonyíthatod, hogy nem vagyok kövér – suttogta Sora. – Vegyél fel!

- Ez parancsnak hangzott – jegyezte meg szórakozva Leon.

- Az volt. Gyerünk, vegyél fel! – ismételte meg a lány. – És utána megnézzük, mennyire kívánsz.

- Hát jó – forgatta meg színpadiasan a szemét a férfi, majd egy könnyed mozdulattal felkapta a feleségét. Sora felnevetett, s egyik kezével elengedte férje nyakát. Teljesen hátra dőlt, és elengedte magát. – Rendben Sora, most behajtom az ígéretedet.

Sora rávetette izzó szemeit, s dacos mosollyal felemelte az állát. Babonázóan hatott minden mozdulata. Kicsit feljebb emelkedett, majd belecsókolt a férje nyakába. Magába szívta az esőáztatta erdők, friss illatát, ami egyszerre izgatta fel és nyugtatta meg. Puha ajkaival végigcsókolta Leon nyakát, aki erre hangosan felnyögött, s azt suttogta: boszorkány.  Sora felnevetett, majd kicsit megharapta a bársonyos bőrt. A herceg felszisszent, s lehunyta a szemét. Azonban élvezetes játékuknak egy köhintés vetett véget. Mind a ketten abba az irányba néztek, s meglepetten pillantottak a feszülten ácsorgó inasra, s a mellette lévő fekete hajú szépségre; May Wongra. A lány elegánsan festett sötétlila ruhájában, felkontyolt hajjal. A herceg tekintete egy pillanat alatt megkeményedett, s mintha a szorítása is erősebb lett volna a feleségén. Sora elmosolyodott, s könnyű ujjakkal végigsimított a férje tarkóján, jelezve, hogy tegye le. A férfi bár vonakodva, de eleget tett a kérésnek, ám amint a hercegnő földet ért, maga mellé húzta, s átkarolta. Sora Mayre vetett egy hűvös, udvarias mosolyt:

- Miss Wong, micsoda meglepetés ez – közölte jegesen csengő hangon, de kissé gúnyosan. – Gondolom, Leonnal szeretne beszélni.

- Igen, méltóságos asszonyom, a férjéhez jöttem, ha megbocsátja – válaszolt ugyan olyan stílusban May, miközben gyűlölködve nézett végig a hercegnőn. Az ibolyaszín szempár Sora hasán állapodott meg, ami még semmit nem mutatott az állapotából.

- Akkor én magukra hagyom önöket – mondta Sora, majd ahogy észrevette May pillantását, gúnyosan elmosolyodott. – Majd keress meg, Leon – simított végig férje arcán.

- Igen – mosolygott rá a férfi, majd végigkövette a pillantásával, amíg be nem fordult az étkezőbe. Acélossá keményedett szemeit az érkező felé fordította. – Minek köszönhetem a látogatásodat?

- Szeretnéd, hogy itt beszéljük meg, hogy mindenki hallja, vagy bemegyünk a dolgozószobába? – kérdezte a lány gúnyosan.

- Rendben – majd kinyitotta az ajtót, s belépett May mögött. – Arra kérnélek, hogy siess, mert a többi időmet a feleségemmel szeretném tölteni.

- Ó, igen. Most bizonyára szeretnéd pátyolgatni és kényeztetni – gúnyolódott a lány.

- Ahogy mondod. Úgyhogy térj a lényegre! – vágott vissza keményen a herceg.

- Hallottam, hogy tegnap este visszatért Travis és Olivia – kezdte társalgó hangon.

- Na és? Mi közöd neked ehhez? – kérdezte Leon, miközben az íróasztal sarkára ült. – Azt mond, miért jöttél.

- Rendben, akkor nem kertelek – mondta May dühösen. – Leon, te tudod, hogy mindig is én akartam lenni a feleséged, de te soha nem hagytál rá alkalmat, hogy bebizonyítsam, milyen lennék Blackheath hercegnőjének. Számos alkalmad lett volna, de te hozzám sem értél. Erre elveszel egy vidéki csitrit, aki szende szűzként élt az apja védelmében. Mond, mit eszel rajta? Hisz, tudtommal, te a tapasztalt, heves nőket szereted az ágyban. Most mégis elvetted ezt a nőt.

- Egyrészt May, nem tudhatod, hogy Sora milyen az ágyban. Ezt elég, hogyha én tudom. És csak hogy közöljem veled, fantasztikus. Sokkal jobb, mint akármelyik nő, akivel voltam. A szépsége és a szenvedélye pedig jobban hat rám, mint akármilyen kurtizán tapasztalt és betanult fortélya. Egyszerűen megőrülök érte, és ilyen őrületet nem éreztem soha másnál, és nem is fogok. Ennyi elég lesz? – kérdezte gúnyolódva.

- Nem – vágott vissza a lány. – Nem hiszem el, hogy egy tapasztalatlan kis csitri ilyen érzéseket vált ki belőled. Belőled, akinek oly nagy az étvágya. Valld csak be, hogy a lány már a nászéjszakán nem volt szűz! Valld csak be, hogy a házasságotok előtt volt már valakivel! – kiabálta.

- Valóban – bólintott Leon és megeresztett egy hideg mosolyt. – Már nem volt érintetlen a nászéjszakán.

- Ó, szóval igazam volt?! Micsoda egy ócska kis… - de nem tudta befejezni a mondatot, mert a herceg erős keze a karjára kulcsolódott, s keményen megszorította. Hidegen villanó acél szemei pedig csaknem keresztüldöfték a húsát. – Eressz el, Leon, ez fáj!

- Ne merd a szádra venni még egyszer Sora nevét! – figyelmeztette kemény, mély hangon. – Az a jelző, amit az előbb rá akartál használni, inkább rád illene. Ne merészeld!

- De hát az előbb mondtad, hogy a házasságotok előtt már volt férfival. Ki volt az a férfi? – követelte a választ May. – Ki volt az? Ismered? Gyerünk, mond csak meg ki volt! – majd szinte hátra hőkölt Leon veszélyes, hideg mosolyától.

- Én – válaszolt a herceg teljes nyugalommal, miközben szemeiben megvillant a sötét gyűlölet. – Én voltam az első férfi az életében – majd elengedte a lány karját. – És most tűnj el a birtokomról!

- Nem, amíg nem válaszolsz a másik kérdésemre is – válaszolt May, miközben a fájó végtagját dörzsölte. – Valóban terhes?

- Igen. Sora a gyermekemet várja – jelentette ki a férfi egy felsőbbrendű mosollyal. – Most már mehetsz, és ne gyere vissza többé!

- Ezt még megbánod, Leon! – sziszegte May visszafojtott dühvel, miközben a szemei haragosan elsötétültek. A herceg azonban csak nyugodtan nézett rá, sötét, viharos szemekkel, gyűlölködve. Amikor azonban a lány kiviharzott a szobából, felsóhajtott.

- Nem, May, te fogod megbánni, ha kárt teszel bennük – suttogta Leon az üres szobának, miközben kinézett az ablakon. A nap csillámló fénye aranyosan villant meg a havon. Mindig van új remény! – mosolyodott el, majd felállt. Éppen csak kilépett a dolgozószobából, amikor Sorába botlott. Igen, mindig van remény. – Nem azt mondtad, hogy keresselek meg? – kérdezte a férfi incselkedve.

- De igen. Csakhogy az egész kastélyban lehetett hallani, hogy May távozott – nevetett fel Sora. – Veszekedtetek? – kérdezte.

- Nem lényeg. Már nem lényeges – hajolt oda, s éhesen csókolta szájon feleségét. A hercegnő szinte azonnal reagált. Átölelte a herceg nyakát, s egész testével hozzásimult. – Menjünk fel! – kérte két csók között, mire Sora csak bólintott egyet. Leon azonnal a karjaiba emelte, s sietve az emelet felé indult. Út közben egy pillanatra sem engedte el a kívánatos ajkakat, amik csak csókolták, simogatták, ingerelték. Mikor lefektette a kristálykék takaróra, Leon élvezettel nézett végig a feleségén.

 Még mindig úgy kívánta, mint az első nap, vagy talán még jobban. De most már sokkal szorosabb kapocs is összeköti őket, mint a vágy heves árja. A szerelem. Mélységes, szinte megnevezhetetlen szerelem. S a gyermek, akit Sora a szíve alatt hordott. Gyengéd, mégis sötét szemekkel simította végig a karcsú, formás testet, s ezer csillag fénye gyulladt ki bennük. Sora felé nyújtotta a kezét, s a férfi élvezettel merült a szerelem, és gyönyör mindent felperzselő lángjában.

Mikor Leon már mind a kettejük éhségét az egekig fokozta, megcsókolta a feleségét; éhesen, mohón, szerelmesen… Falta, harapta, kényeztette az ajkait. Elhelyezkedett Sora combjai között, majd mélyen a hercegnő csokoládészínű szemeibe nézett, amin a vágy ködfelhőként kúszott végig. A herceg tekintete egy pillanatra gyöngyházfénnyel, szelíden csillant meg, majd bársonyosan mély hangon kimondta azokat a szavakat, amiket Sora olyan rég vágyott már hallani:

- Szeretlek, Sora! Mindennél jobban, örökké – majd hevesen beléhatolt. Sora pedig azonnal elélvezett; az érzelem és a gyönyör egyszerre uralkodott el a testén és lelkén. Forró könnycseppek csorogtak végig az arcán, miközben Leon lassú mozdulatokkal fokozta mindkettejükben az élvezetet, s lecsókolt, minden egyes könnycseppet szerelme arcáról. – Szeretlek… Szeretlek…

A nap ragyogó mosollyal tért el a felhők mögé, hogy átadja helyét a Holdnak, aki ezüst árjával borított el mindent; a büszkén magasló fenyőerdőket, a kékezüsten megcsillanó hópaplant, s a szoba meghitt csendjében, a vörösen égő tűz mellett szeretkező párt. Lassan pedig gyémántfényű csillagok borították el a sötét égboltot, amik ragyogó könnycseppek voltak; a Hold örömének szikrázó fényű könnyei…

* * *

Mikor Sora másnap reggel kinyitotta forró, csokoládészínű szemeit már magasan járt a nap. Nagyot sóhajtva, kéjesen nyújtózott el a meleg ágyban. Soha nem érezte magát ilyen elégedettnek és boldognak. Férje szavai, miközben szeretkeztek egyszerre nyugtatták meg a lelkét, s a szívét. Ahogy Leon szerelmeskedésük közben kimondta azt az egyetlen szót, sokkal többet jelentett neki, mint bármilyen túlbonyolított szerelmi vallomás. Mert a herceg szemei a vágy acélosságából arra a pillanatra ragyogó gyönyházfényűvé változott, s olyan érzés volt nézni őket, mintha egy megszelídített párduc tekintetébe pillantott volna. És biztos lehetett benne, hogy csak neki volt ilyen. Mégis, amikor szelíden elfeküdt előtte, akkor is tudta, hogy ugrásra kész, s veszedelmes. Mert ez a tulajdonság soha nem veszik ki egy ragadozóból. De az, hogy így kimutatta az érzéseit, csak azt jelentette, hogy bízott benne. Sora mosolyogva nézett maga mellé, csakhogy akit keresett, az már nem volt ott. Egy pillanat alatt felült, s aggódva nézett körül. Csak nem álmodta az egészet? Nem, biztosan nem. Ahogy kiszállt az ágyból, magára vette a köntösét, és a fésülködő asztalhoz ült. Ahogy végighúzta a hajkefét a haján, hirtelen megakadt a tekintete a nyakán. Hátra dobta a haját, és megvizsgálta. Egy kék folt világított selymes bőrén. Hangosan felnevetett. Hát mégsem álmodta! „- Na várj csak, Leon Oswald, ezért még megfizetsz!” Úgy igazította a haját, hogy az eltakarja a foltot, amit a kedves férje okozott. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kiszaladt a szobából úgy ahogy volt; köntösben, mezítláb, és gyönyörűen. Már nagy lendülettel benyitott volna férje dolgozószobájába, amikor Alexander feszült hangja megállította.

- Megtudtam mindent, amit akartál – közölte a férfi.

- És? – kérdezte Leon nyugodt hangon.

- Nem fog tetszeni, amit hallani fogsz. Én is megdöbbentem. És Sora szerintem dühöngeni fog, ahogy te is Brand – válaszolt idegesen Alex. – Leon! Layla Hamilton a feleséged másod- unokatestvére.