- Emlékszel...? Amikor először találkoztunk, senki sem hitt benne, hogy a kapcsolatunk bárhová is vezethet... főleg nem ilyen irányban. A világunk hasonlított, szinte már egyformának is nevezhettük volna... de ütköztek egymással. Hisz tudod, ha az álmaidért harcolsz, biztosan csatákba ütközöl annak eléréséhez... mert mindig lesz valaki más, akinek ugyanezek a vágyai... és akit le kell győznöd...

Sora egy hatalmas ház erkélyén állt, lenge hálóinge ráolvadt megfáradt testére a széltől, mely kellemesen cirógatta kipirosodott arcát. Fényében kissé megkopott haja szoros kontyban feszült tarkója fölött, apró hullámcsatok segítségével.

- Emlékszel a koncertekre? Az érzésre, ami akkor kerít hatalmába, mikor ott állsz annyi ember előtt és képtelen vagy abbahagyni a zenélést? Ismered még az érzést, ha egy rajongó könnyeket ejt a fellépésed végén és olyan fokú imádattal búcsúznak, amit mi, te és én sosem kaptunk a szüleinktől. Nekünk ők voltak a családunk... amíg meg nem alapítottuk a sajátunkat.

A nap már nem tartotta sokáig fényében a világot. Úgy omlott a hullámzó horizont mögé, mint egy süllyedő hajó, ami pontosan tudja, hogy ez a végzete. Elmerülni és legendaként újjászületni a jövőben. A tenger, amin nyugtatta szemeit most különösen sima víztükrű volt. Mintha ez a hatalmas rengeteg megfagyott volna. Szinte hiányzik róla a korcsolyázó gyerekek vidám kacajának visszhangja.

- Én emlékszem... mindent tökéletesen megőriztem idebent az eszemben... és a szívemben. Minden barátom és riválisom arca és tekintete itt él bennem. A barátnőimé, Ana-é, Mia-é, Layla-é, vagy a srácoké, Ken-é és Yuri-é... vagy Sarah-é... és az apámé. Még mindig furcsa így neveznem őt így... ennyi év után is. Mindenkit megőriztem... és úgy hiszem, nem feledem őket... De te más vagy nekem...

Lassan sóhajtott és emelte tekintetét az egyre sötétedő égboltra, ahol a legélelmesebb csillagok már elfoglalták helyüket, hogy teljes panorámával ragyogjanak a Földnek, az embereknek. Remegett a lelke és a szíve is, már-már félő volt sírni kezd, ezért lassan hunyta le szemeit és nyelte el súlyos könnyeit, hogy újra mosolyogva tekintsen az égre. Szemeiben újra gyermeki pajkosság játszott és apró mosollyal folytatta.

- Emlékszel még, mikor elváltam tőletek és egy másik bandával kötöttem szerződét? Micsoda hónapok voltak... De nem bántam meg egyszer sem... mert miattuk, pontosabban... Fantom... igen, Fantom miatt érezhettem igazán rajtad, hogy kellek neked, hogy nélkülem nem érsz semmit. Pedig akkor még nem is tudtad, hogy gyermeket várok tőled. Így visszagondolva bizony be kell vallanom... féltem kissé. Nevetnem kell, ha eszembe jutottak azok az őrült gondolatok, mik szerint majd elhagysz, megvetsz és a kicsiről még csak tudomást sem veszel. Mert önzőnek éreztem magam... Azt hittem, elfordulsz majd tőlem, mert azt gondolod, így akarlak megtartani és a tetejében még a karrieredről is le kellene mondanod miattunk. Jézusom, hány átvirrasztott éjszakámba került, mire meggyőztem magam, hogy nem tennél ilyet. De megérthetsz... hiszen alig ismertelek akkor...

Szeméből viszont megállás nélkül törtek elő a kristálycseppek. Nem zokogott vagy hisztizett... csupán hagyta, hogy így adjon könnyebbséget magának... a lelkének. Minden egyes könnyében ott voltak az emlékei, a fájdalmak, érzelmek. Zavartan fordult vissza a szobába egy zsebkendőért, mikor egy fényképpel akadt össze könnytől homályos tekintete. Egy régi fénykép róluk, az esküvő után. Igen, biztosan akkor készült, mert a pocakja még csak kissé gömbölyödött. Félve nyúlt a keretért és ahogy megtisztította arcát és szemét, kissé szipogva tért vissza a kellemesen hűs erkélyre, ahol nekitámaszkodott a korlátnak és újra megnézte a képet. Boldogok voltak... De Sora megrémült. A keze remegni kezdett és tudta, ez már rég nem a sírás vagy az idő miatt van.

- Megváltoztam... - súgta maga elé. - Biztos vagyok benne, hogy te is észrevetted. Pont te ne tartottad volna számon? Biztos vagyok benne, hogy magadban mindig feljegyeztél egy-egy apró jelet, ami megmutatkozott az életem folyamatos változásai alatt. Emlékszem, az esküvőnkön úgy bántál velem, mint egy hercegnővel, pedig a ceremónia minden volt, csak nem tündérmesébe illő leányregény. A banda játszotta a nászindulót és ők voltak ott egész este is. A ruhám... Istenem, de gyönyörű volt... Tudom, hogy minden lány hófehér ruháról és finom selyemről álmodik... de én sosem tartoztam a „minden lány” táborba... - morzsolt el egy könnyet mosolya fölött. - Azóta is hálás vagyok annak a kedves hölgynek az üzletből, aki röpke három hét alatt megtervezte és megvarratta a ruhámat. Emlékszel a pap tekintetére, mikor meglátott egy feket-vörös, fűzős, elől rövid szoknyás, hátul uszályos ruhában? Ráadásul egy combközépig érő, fekete bőrcsizmában. Mindketten majd kipukkadtunk a nevetéstől, mikor az atya kiejtette az imakönyvet a kezéből. De a kedves egybegyűltekre sem panaszkodhatunk...

Újra rekedtes nevetésben tört ki, melyek mögött minduntalan ott bujkáltak visszamarasztalt, sírásra ítélt percei. Mert gyűlölte ezeket a napokat, mikor a férfi távolléte olyan erővel tör rá, hogy az már szinte kibírhatatlan. Megremegtek lábai és lerogyott egy székbe, támlájának döntötte fáradt hátát és minduntalan vizsgálta a vörösre festett eget maga előtt.

- Talán emlékszel még rá, mikor bejelentettem, hogy visszavonulok... Mindenki csodálkozott és volt, aki csalódott bennem és visszavárt volna a színpadra. Pontosan emlékszem a szavaimra:... Utazás közben eltévedni... szerencsétlen dolog... De elveszíteni az utazás célját és értelmét... ez sokkal kegyetlenebb érzés. Nyolc hónapig tartott az út, néha egyedül utaztam... néha mások is mellém szegődtek, és megfogták a kormányt, és összetörték a szívemet, de már nem én voltam az, aki megérkezett... alig hasonlítottam önmagamra. És ha elveszíted önmagadat, két választásod marad... vagy visszatalálsz ahhoz, aki voltál... vagy örökre elveszíted. Mert néha kívülről kell nézned önmagad, hogy eszedbe jusson... milyen akartál lenni... és hogy ehhez képest milyen ember lett belőled... Igen, ez volt az úgymond búcsúbeszédem, mielőtt megszültem volna a gyerekünket. Ez volt a legszebb ajándék, amit tőled kaptam...

Kezét akaratlanul eresztette a mostanra már lapos hasára, melyen egykor a férfi kezét is érezhette. A percek, amikben letérdelt elé és átszellemült lélekkel, csillogó szemekkel beszélt a pocakjához, nem tűnnek el soha. Ujjait összefűzte és összeszorította a szemeit. Nem akart így érezni... nem akart a férfi irányába csalódottságot és haragot érezni azért, mert egy pillanatra is egyedül hagyta őt. Azóta már biztos sokszor megbánta, hogy nem volt itt a gyermekük első születésnapján vagy hogy egy közös karácsonyt ő Európában töltött, mert egy zenei díjátadó gálán kellett megjelennie.

- Annyira gyűlöltelek... - fakadt ki. - Gyűlöltelek, mert egyedül voltam! Gyűlöltelek, mert a fiunknak szüksége lett volna apára is! Gyűlöltelek, mert azt csinálhattad, amit én nem! Gyűlöltelek, mert úgy éreztem, mi sem vagyunk jobbak a saját szüleinknél, akik mindent előrébb helyeztek nálunk! Gyűlöltelek, mert tudtam... hogy úgyis megbocsátok... mert szerettelek... mert szeretlek...

Görcsös ujjai közül kihullott a régi fénykép és lassú zuhanásba kezdett a padló felé. Megfeszített izmokkal, némán, levegőt sem véve figyelte a tok lassú táncát és csattanását a csempézett kövezeten, arccal eltakarva. Nem mert mozdulni... nem mert pislantani sem, mert attól félt, hogy abban a röpke másodpercben hamuvá válik minden körülötte. Remegve nyúlt a képért és emelte magához, mikor érezte ujjai alatt, hogy az üveg megadni készül önmagát... eltörött... Úgy hullott darabokban a földre ujjai között, mintha csak homokból lett volna. Csupán a kép maradt nála, melyre sokáig rá sem mert nézni. Mintha nem merne a szemébe nézni... Óvatosan fordította tekintetét a kép hátlapjára és régen látott boldogság és remény csillogott vissza benne. Egy üzenet. Egy saját kezével írt, visszamaradt útmutatás...