A bujasággal és fösvénységgel is csak magunknak ártunk, nem két embernek. De a harag… a harag sokkal rosszabb… a harag minden bűn alja, és nem elég, hogy a harag elveszi az eszünket, de ha bekövetkezik… sok más embert is magunkkal ránthatunk. Méregető tekintetek… gyilkos pillantások és méregtől izzó gennyes szavak. Milyen érzést keltene benned, ha hirtelen egy ilyen társaságba keverednél… a saját akaratodon kívül? Sora kissé remegve forgatta tekintetét az ismeretlen, baljós ábrázatokon és szíve egyre hevesebben ütötte a remény dobját, bízva abban, hogy egyetlen ismerőse vagy barátja sem jelenik meg ma este. A város, sőt a régió legnagyobb alvilági agyainak találkozójára lett hivatalos Fantom mellett. Zaklatott elméjét kissé megnyugtatta egy apró meleg kéz fonódása görcsbe fulladt tenyerében. Lassan tekintett maga mellé és mosolygott le Toa-ra, aki gyönyörű, díszes ruhában illegette magát viccesen. A szokásos üdvözlőköröket leróva kellett érintkeznie a mocsokkal, ami egyre inkább fojtogatta őt. A legszörnyűbb mégis az volt, hogy Fantom mindenkinek úgy mutatta be, mintha tényleg a menyasszonya lenne… egy bizonyos Sylvia Silverstone. Aztán a reflektor rájuk irányult és a táncparkett kiüresedett. Az előtte tornyosuló partnere egy simlis mosolyt eresztett felé és magával húzta a parkett közepére. Ahogy felvették az alapállást, lágy zene ringatta feszült idegeit és lassú mozgásba kezdtek.

- Na, hogy tetszik a világom? – hajolt a lány füléhez.
- Undorító. – sziszegte és egy könnyed mozdulattal eltolta magától a férfit.
- Csillapodj, kedvesem… - rántotta vissza magához és kissé megdöntötte. – Ugye nem akarsz feltűnést kelteni?
- El foglak pusztítani! – fenyegette.
- Rendben! – egyenesedtek ki. – De előbb még üdvözöljük a te kis barátaidat. – mosolygott ördögien és otthagyta a lányt a parketten.

Sora megfeszült. Tekintete üregessé vált és egész lényében remegett. Nem mert megfordulni vagy arra tekinteni, amerre Fantom távozott. Egyszerűen képtelen volt elfogadni, hogy idejöttek és az életüket kockáztatják. Amikor meghallotta maga mögül előbb Yuri, majd Kalos hangját, szívébe furcsa megnyugvás furakodott be. Önzőnek tűnhetett, de megkönnyebbült, hogy Leon nem volt ott… Tévedését azonban hamar kijavította az ezüsthajú. Metsző, jeges hangon intézte megfontolt, jól formált szavait az álarcos felé, aki játszva az értetlent, barátságosan közeledett feléjük. Aztán a tömeg egyöntetűen felhördült, aminek már Sora sem tudott ellenállni. Hirtelen fordult feléjük és látta, ahogy a viharos tekintetben villámok szikráznak és ahogy Leon karjai olyan fokon szorítják össze a sötétarany szemű férfi inggallérját, hogy félő volt, összeroppannak művészi ujjai. Kalos és Yuri azonnal lehámozták barátjukat ellenségükről, aki bevetve aduászát, odahívta magához túszát. Sora reszketett. Nem akart odamenni. Megbabonázva nézte a felé nyújtott, fehér kesztyűbe bújtatott kezet, melyet sosem akart érezni. Hitetlenkedve rázta meg kissé a fejét és akaratlanul is végigtekintett barátain. Apja szemében különös fényt fedezett fel. Csak állt ott mozdulatlanul és őt figyelte. Olyan szikrák táncoltak sötét tekintetében, mintha már tudná, ki is ő valójában. Yuri ennél földhözragadtabb volt. Az ő óceánkék tekintete dühtől, megvetéstől és vérköröktől volt zsúfolt. Sora akaratlanul is rámosolygott, mint amikor gyermekét vigasztalja egy anya. Ennek hatására a férfi tekintete kipattant és értetlenül csillant meg a pompában. Leon azonban teljesen más volt. Nem mutatta meg örvényként tomboló tekintetét. Szemfedője alá rejtette minden tomboló indulatát és érzelmeit, mellyel akaratlanul is kínozta Sora-t. A lány szemeit könnyek apró cseppjei ostromolták és kívánkoztak a napvilágra, hogy aztán megadják magukat a természetnek és belevesszenek a semmibe. Annyira el akart rohanni. Annyira véget akart már vetni ennek az egésznek. Lehajtott fejjel emelte kezét ruhája brossára és görcsösen szorítani kezdte.

- Mit művelsz? – hörögte Fantom és megindult felé, mire a lány kissé elhátrált.
- Elég… ezt nem akarom… - tört meg, mire a férfi megragadta a karját és tekintetét az övébe kényszerítette.
- Engem nem érdekel, mit akarsz kezdeni azzal a szánalmas kis életeddel… de tényleg képes lennél megölni a barátaidat is egy ostoba megingás miatt? – forgatta szavait, mire Sora a felismeréstől megdermedt és lassan oldotta le ujjait a tűdíszről.
- Én is így gondoltam. – kuncogott és magával rángatta a lányt, vissza Leon-ékhoz.

Mintha itt, pár lépéssel arrébb egy teljesen más világba csöppent volna. Egy jégvilág fogja lett, melyet Leon épített maga köré, hogy megvédje vele saját szívét. Egy kegyetlen és irgalmat nem ismerő Démon vált belőle, egy harcos vadállat, aki addig küzd majd az igazáért, míg érez magában elég erőt a mozgáshoz. Ez a ridegség pedig mindenkire kihatott. Fantomot elégedettség töltötte el, míg a lány apját és gyerekkori barátját pedig ismeretlen félelem környékezett meg Leon néma dühhét látva. Aztán az ezüst tincsek megemelkedtek fejével és pilláival együtt. Végre megnyitotta előtte tekintetét és Sora azt kívánta abban a pillanatban… bár ne tette volna.

Ez a Leon nem az a férfi volt, akit akkor otthagyott a forgatáson. Ez a férfi totális ellentéte volt annak a nagydumás, kissé faragatlan de felé szelíd és gyengéd zenésznek. Akaratlanul is hátrébb lépett, ahogy a tekintetük találkozott. Minden fény kiveszett belőle és hold írisze magában hordozta a pokol láthatatlan erejét is. Sora nem tagadta… igenis megijedt. Ajkai elé kapta ujjait és halk sóhaj hagyta el azokat. Őzbarna tekintete sem volt elég ahhoz, hogy valamelyest megenyhítse ezt az űrt kedvesében. Nem… ő már nem az volt, akinek hitte. Csalódottan fordította el a tekintetét az övétől és egy kósza könnyet eresztett a világnak, melyet szinte azonnal letörölt megkínzott bőréről maszkja alatt. És ez volt az a pillanat… Ez volt az a pillanat, amikor Leon elvesztette irányítását maga felett és a félelmetesség egy pillanatra alábbhagyott. A férfi kutatni kezdte a lány tekintetét, és az újbóli kontaktus után beleborzongott Sylvia, vagyis Sora tekintetébe. Félt… rettegett… kétségbeesett… szomorú és elhagyatott volt. Csalódott valamiben… a világban… egy emberben.

- Had mutassam be nektek drága menyasszonyomat, Sylvia Silverstone-t. – engedte a lányt a többiek elé. – Kérlek! Hozz nekem valamit inni! – szólította a lányt, aki szótlanul hajolt meg és távozott a társaságból.
- Egy érzéketlen ribanc… - köpte oda a távozásakor Yuri.
- Hahaha! – örvendezett Fantom. – Mégis hogy beszélsz, drága barátom?
- Hol van Sora? – szegezte neki a kérdést Leon ismét ridegen, bár a látszatot egyre inkább oszlatta az imént látott lány könnyes tekintete, ami újra és újra felidéződött benne.
- Mégis miből gondoltad, hogy megmondom neked? – kapott le egy poharat egy asztalról és kortyolt a pezsgőbe.
- Ne szórakozz velünk! – szólt oda lazán Kalos. – Nem szeretnélek elkeseríteni, de mégis miből gondoltad, hogy egyedül jöttünk ide?
- Mi van?
- Csak nézz körül, ember! – tárta szét a karjait Yuri.

Fantom idegesen kezdte méregetni a társaságát. Az a rengeteg alvilági figura volt a biztosítéka. Azzal azonban nem számolt, hogy majdnem minden apróbb csoportosításban ott van egy-két ismeretlen, monstrumszerű arc, akik kedélyesen beszélgetésbe elegyedtek velük. Csak nem ők lennének a beépített emberek?

- Mit akartok? – remegett meg kezében a pohár.
- Még semmit. – felelte Leon kellő higgadtsággal. – Csak mond meg, hol van Sora!
- Ostobák! – vágta a földhöz kristálypoharát. – Ennyivel nem szorítotok a falhoz.
- Nem is akarunk. – fonta keresztbe maga előtt karjait Yuri. – Csak egy kis biztosíték, hogy még ezen az estén láthatjuk őt és hazavihetjük.
- Keh! – legyintett Fantom és dühösen indult kifelé a tömegből.

Kalos óvatosan maga mögé nézett és egy hatalmas, napszemüveges pasasnak bólintott, hogy kövesse a kiszemeltet, így ők nyugodtabban folytathatják a kutakodást. A három férfi úgy festett messziről, mint az a bizonyos három testőr abból a bizonyos filmből. Megfontoltak, higgadtak és józanak maradtak ebben a kialakult, lehetetlen helyzetben is.

- Megyek, iszok valamit. – sóhajtott az ezüsthajú és a választ meg sem várva lépett ki a társaságukból.

Útját követően mindenkinek nekiment és elnézést sem kérve igyekezett kikerülni ebből a mocsokból. A pultnak támaszkodva csettintett a pultosnak és egy whiskey-t kért jéggel, amit hamar meg is kapott. Mielőtt az ajkához emelte volna a szeszt, kissé megforgatta ujjai között és azon gondolkozott, vajon ismerik-e őt itt és hogy Fantom vajon intézkedett-e a felől, hogy ebben a pár kortynyi erőben valamilyen mérget csepegtessenek. De már ez sem számított volna neki. Csak az marasztalta őt józannak, hogy ha vele valami baja lesz, azt Sora sosem bocsátaná meg. Elmosolyodott arra a gondolatra, hogyha ő meghal, a lány valószínűleg gyomnövényeket ültetne a sírjára vagy egy hatalmas bevásárlóközpontot húzna fölé. Szánalmasnak érezte magát, hogy ebben a gyilkos helyzetben is képes mosolyogni és ostobaságokat képzelegni. Unottan tekintett körbe magán és egy kijárat vonzotta a szemét és hívogatta egyre édesebben. Ellökte magát a pulttól és lassú, fáradt tagokkal indult kifelé.
A hold majdnem teljes mivoltával fényeskedett odafent, elűzve fényével a körülötte pislákoló csillagokat. Az italt el nem engedve lazította meg másik kezével a nyakkendője szorítását és lehuppant a hatalmas terasz lépcsőjére. Sóhaját messzire repítette az esti szellő, ami megborzongatta nehéz tagjait. Tekintetét végigvezette az ízléses kerten és furcsa felfedezésre lett figyelmes. Egy lány ült egy szökőkút peremén, aki kísértetiesen hasonlított Fantom jelenlegi menyasszonyához. Újabb erők munkálkodtak az izmos testben, és nem türtőztetve magát felpattant és odasétált hozzá.

- Bocsásson meg, - vonta magára a figyelmet, mire a lány feltekintett rá csillogó szemével. – de maga undorító.

Sora nem szólt, csak újra összetört és halványan
elmosolyodott. Fantom megtiltotta neki, hogy beszéljen, mivel a hangja jellegzetessége biztosan elárulta volna, ezért némán tűrte a rágalmakat imádottjától. Ujját újra és újra belemártotta a hűs vízbe és furcsa jeleket rajzolt a kő peremére, aztán írni kezdett. Lassan… pontosan… hogy jól értelmezhető legyen. Leon pedig csak megállás nélkül szidta és próbálta kicsikarni a lányból a magyarázatot arra, hogy lehet valaki képes összeállni egy ilyen alakkal, mint ez a Fantom.

- Az Istenért, válaszoljon már! – ragadta meg a karját, mire a lány felszisszent. – Bocsánat. – eresztette el azonnal.

Sora lassan felegyenesedett és meredten vizslatta a kőre vízzel írt szöveget és sikerült felkelteni Leon kíváncsiságát is. Az ezüsthajú óvatosan pillantott a tekintet irányába és vontatottan betűzni kezdett.

S-e-g-í-t-s…

Még mielőtt bármire is rákérdezhetett volna, odabentről lövések és sikolyok szűrődtek ki. Mindketten megrezzentek és akaratlanul is összekapaszkodtak. Tekintetük összeforrt és Leon-éban megcsillant a felismerés is, de nem tétovázhatott. Sora kitört a karjai közül és visszarohant a házhoz, nyomában egy összezavarodott, zilált férfival. Ahogy beléptek a terembe, elszörnyedtek. A földön sebesült, sőt élettelen emberek hevertek, hörögtek fel végzetes kínjuk közepette. A lány lábai megremegtek és csak a mögötte tornyosuló Leon kitűnő reflexeinek köszönhetően maradt talpon, a férfire támaszkodva.

- Lám-lám! – lépett elő egy szobor mögül Fantom, kezében egy hatalmas fegyverrel. – Csak nem elborzadtál, kedvesem? – lépdelt feléjük, Leon pedig ösztönösen magához szorította a lányt védelmezően.
- Majd én megvédelek! – súgta a lánynak. – Erre gondoltál odakint a kertben, nem? – nézett rá kedvesen és rákacsintott a lányra.

Reménytelen. Leon-t sosem az eszéért szerette, de ez már kétség kívül reménytelen volt. Sora szívébe furcsa érzés fúrta be magát. Mintha tudná… már nincs mit tenni. Feladta minden reményét a menekülésre és egy apró mosolyt rajzolt ajkaira, így nézett fel az őt tartó férfira, aki megbabonázva figyelte őt. Ezek a szemek… eddig csak egy nőt ismert, akinek ilyen áttetsző tekintete volt és akibe szinte első pillanatra beleszeretett. Arcuk lassan közeledett egymáshoz és csak centiméterek választották el ajkaikat is. De megfeledkeztek arról, ami körülöttük folyik. Mire feleszméltek, Fantom és egy sereg ember teremt körülöttük és a csók beteljesülése előtt elválasztották őket. Leon karjait maga mögé csavarták és erősen szorították, míg a férfi maga fel nem ordított a fájdalomtól. Sora segíteni akart neki, de Fantom megragadta a karját és a torkának szegezte a fegyver csövét, így moccanni sem tudott. Szólni szeretett volna, de a férfi megragadta a nyakát és mögé került, hogy a fülébe súgja.

- Azt hitted, hogy segítséget hívhatsz magadnak? Azt hitted, hogy csak csali vagy és életben hagylak, ha ennek az egész bosszúhadjáratnak vége? Tényleg ezt hitted?
- Ereszd el, te nyomorult… - sziszegte fájdalmai közepette Leon.
- Hoppá, a kis művészzseni megszólalt! – nevette. – Meg akarod védeni? És mégis miért? Hiszen az ÉN menyasszonyom! Az ÉN eszközeimnek él és az ÉN gyerekemet várja! – vigyorgott ördögien.
- Mocsok…
- Szóval? Miért is akarod megmenteni? Merő szolidaritásból? Vagy csak, mert nő?
- Mert én férfi vagyok… - felelte és riadtan fedezte fel nem messze tőle Yuri-t és Kalos-t, akik mozdulatlanul feküdtek a földön.
- Ezt nem veszem be, Oswald! Azért akarod védeni… mert megtetszett neked! – szegezte rá a fegyverét. – De belezúgtál! – hahotázta.
- Ez… ez… - mentegetőzött, de hogyan is tehette volna, ha ő maga sem értette, mi zajlik a saját szívében.
- A híres Leon Oswald nem hazudtolta meg magát! A világ összes nője kell neki! És mond csak, mi van a mi kis Sora-nkkal? – húzta ördögi mosolyra ajkait és erősebben kezdte szorítani a lány nyakát.
- Ne merd a szádra venni, te rohadék! – mozgolódott Leon, mire a válasz egy erős ütés volt a gyomorszájára.
- Idejössz, mint egy hőscincér, Sora-t követeled és közben a menyasszonyommal enyelegsz! Kész csoda lenne, ha a kismadarunk megbocsátana neked! Az is lehet, hogy ő maga fogja választani a saját… halálát. – ízlelgette Sora füle mellett a szavakat, míg a lány szeméből patakokban hullottak a könnyek.
- TE NYOMORULT! – szakadt ki bilincséből és bőszült vadállatként próbált rárontani Fantomra, mikor tompa ütést érzett a tarkójánál és aléltan omlott a földre.
- Szánalmas vagy, Oswald! – dörögte a maszkos és olyan erővel szorította a lányt, hogy elvesztette az eszméletét és erőtlenül hanyatlott a férfi karjaiba. – Tudod, azt szokták mondani, a szerelem vak és mindent legyőz… de ezt mindannyian tudjuk, hogy ostobaság.
- Mi… történt… - emelkedett négykézlábra, beterítve saját magát ezüst zuhatagával.
- Nézz ide! – kiabálta. – Nézd csak meg, ki is valójában ez a nő! – hívogatta a férfi figyelmét, és mikor már biztosan látta, hogy tekintete rajtuk nyugszik, egy jól irányult mozdulattal letépte a lányról az álarcát, majd a fekete parókáját, mely alól hullámokban tört elő orgona zuhataga.

Leon szemei elkerekedtek és szíve egy pillanatra megszűnt dobogni. Remegő karját óvatosan emelte maga elé és úgy nyúlt feléjük, mintha el akarná érni őket pusztán a tudatával. Megnémult… megsüketült… csupán csak látott és érzett. Egy megtört nőt látott legnagyobb ellensége markában és úgy érezte, forog vele a világ. Minden tagja zsibbadt a kétségbeeséstől és félelemtől, mely béklyóként szorította testét a földhöz. A szíve majd megszakadt és undorodott magától, ha arra gondolt, mit vágott szegény lány fejéhez odakint a kertben. Átkozta magát, amiért nem volt képes túllátni a haragján és bosszúvágyán és nem ismerte fel őt azonnal. Azokat a szemeket… a törékeny alkatát… a tökéletes idomait… Öklét erősen ütötte a véráztatta padlónak és felszisszenve, lihegve suttogott…

- Sora…