Már délelőtt tíz is elmúlt, amikor Sora kipattant az ágyból és úgy rohant végig az emeleten, mint egy eszelős. Szemét ellepték az öröm és a viszontlátás könnyei. Közel egy év után végre újra magához ölelheti a lányát. Azt a gyermeket, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretett. Ő volt az egyetlen személy, akinek angyali nevetése megnyugtatta, sírása őt is sírásra késztette és ha boldog volt, akkor az ő szíve is elégedettséggel telt meg. Sophie volt a legnagyobb ajándék, amit az élettől kaphatott. És Leontól. Bármi is történt kettejük között, mindig hálás lesz a férfinak Sophie-ért.
A szőke kislány hároméves volt, hamarosan betölti a négyet és óvodába jár majd, de sajnos nem Párizsban. Sophie négy hónapos kora óta Svájcban élt, így az óvodát is ott kezdi. Közel hozzá, mégis olyan távol, hogy minden egyes centiméter, ami elválasztja tőle mérföldeknek tűnik. A három évből mindössze öt hónapot lehettek együtt. Sora nagyon nehezen viselte el a gyermek hiányát, de azzal nyugtatta magát, hogy amíg vigyáznak rá, addig nem eshet baja. Amilyen gyakran csak lehetett meglátogatta és igyekezett úgy szervezni a fellépéseit, hogy legyen közöttük legalább két hét. Így akár több napot is eltölthetett a lányával, de magával sajnos nem vihette Londonba, ahol akkoriban lakott.
Egy ideig. A kislány már betöltötte a harmadik életévét, amikor az orvosok végre engedélyt adtak a repülőútra, igaz csak úgy, ha egy ápolónő is velük utazik. A nővér náluk szállt meg és figyelemmel kísérte a gyerek állapotát, illetve mindig beadta a megfelelő gyógyszereket a megadott időben.
Sophie másodjára utazhatott, ám ezúttal Párizsba, ahol először járt.
Sora úgy rontott be a narancssárgára mázolt szobába, mintha az élete múlott volna rajta.
- Sophie! Édesem! - nevetett, miközben a kicsiny ágyikóhoz futott, amiben a kislányt remélte. - Itt van anya!
A mosoly egy pillanatra az arcára fagyott, amikor a takarót felemelve nem találta meg azt, akit keresett. Jeges rémület szorította össze a gyomrát és villámgyorsan körülnézett. A padlón babák, bababútorok és plüssállatok hevertek. Azok az ajándékok, amelyeket ő vásárolt Sophie-nak. Bocsánatkérésképpen, amiért nem ő, hanem Corinne hozta haza. Jól tudta, hogy végig duzzog majd az út alatt, teljesen jogosan, ezért vette meg a belvárosi játéküzlet felét. A csomagolópapírok és szalagok egy nagy halomban álltak a szoba sarkában.
Bújócska. Sophie imádott bújócskázni és hatodik érzéke volt ahhoz, hogy megtalálja a leglehetetlenebb helyeket. Amikor járni kezdett és ő először látogatta meg a klinikán, úgy elbújt, hogy a látogatási idő nagy része azzal ment el, hogy a lányt kereste.
- Szóval játszani akarsz? - fülelt, hátha meghall egy apró neszt vagy kuncogást. - Rendben - nézett be az ágy alá és felsikoltott, amikor egy mosolygós plüssmacska nézett vele farkasszemet. - Az istenit!
Négykézláb kúszott a szekrényhez, miközben egyfolytában azt hajtogatta magában, hogy Sophie csak játszik. Elbújt, ahogy mindig is szokott és azt várja, hogy megtalálja. És amikor megtalálta, ránevet azokkal a huncut kis szemeivel és minden haragja elpárolog. Mindig ezt csinálta.
Amikor kinyitotta a szekrényt, ami üresen tátongott, az öröm és a viszontlátás könnyeit felváltották a kétségbeesés és a félelem könnyei.
Elvitte. Az a rohadék betartotta a szavát és elvitte. Elvette tőle, megígérte, hogy elveszi és soha többé nem láthatja. Soha többé. Az a mocskos disznó elvitte az élete egyetlen értelmét. Szergej tényleg beváltotta a fenyegetéseit.
Hisztérikusan rohant az ajtóhoz, ahol összeütközött a tálcát egyensúlyozó Corinne-nal. Mindketten a földre estek. Amíg a szakácsnő szabadkozva szedegette a lánynak készített reggeli darabjait, addig Sora hasra fekve zokogott.
- Mi történt? - kúszott oda hozzá az asszony ijedten. - Jól van?
Meg sem tudott szólalni, csak sírt és a fejében kavargó képektől egyre idegesebb és feszültebb lett. Mostantól figyelheti a postát, hogy mikor kapja meg Sophie egyik ruháját, egy tincsét vagy netán az egyik ujját?
- A lányom - nyöszörögte. - Hol a lányom?
- Killien asszony elvitte - nézett rá értetlenül Corinne. - Hát nem emlékszik? Néhány napja még maga hívta fel, hogy ma reggel feltétlenül vigyázzon Sophie-ra, mert önnek nagyon fontos találkozója lesz és nem szeretné felügyelet nélkül hagyni a kislányt. Miután az ápolónő volt olyan kedves és kijelentette, hogy ő nem bébicsősz.
Sora remegve felült és ezúttal a megkönnyebbüléstől sírt. Tényleg! Most már emlékszik. Valóban ő hívta fel Laylát, hogy vigyázzon Sophie-ra. A szőkeség, bár a viszonyuk nem nevezhető éppen barátinak, készségesen elvállalta a felügyeletet.
- Az ég szerelmére, asszonyom! - fogta suttogóra. - Ne gondoljon mindig a legrosszabbra! Még a végén megőrül itt nekem!
Sora bólogatva tápászkodott fel.
- Hívja fel Hartmannt és mondja meg, hogy nem tudok délre ott lenni! Legyen inkább délután négy óra. Most lefürdök és elmegyek Sophie-ért, aztán vele együtt megyek a találkozóra - botorkált vissza a szobájába. - Átkozott! Nyomorult, aljas gazfickó!
A zuhanyból forró víz tört elő, de Sorát egy cseppet sem zavarta, hogy elfelejtette megnyitni a hideg vizet is. Csak állt a gőzben és azon gondolkodott, hogyan tudná kiiktatni Szergejt. Ha kell, erőszakkal is.

Fél órát párolódott a zuhanyfülkében, de nem jutott semmire. Csalódottan sétált vissza a szobájába, miközben azon gondolkodott, hogy autópályán menjenek-e vagy válasszák valamelyik főutat. És egyáltalán beszerelték már a gyerekülést az autójába?
- Jézusom! - kapott a szívéhez, amikor felnézve Leonnal találta szembe magát. - A frászt hoztad rám! Hogy a francba jöttél be?
A férfi az ágyon ült. A szokásos öltönyt helyett ezúttal hétköznapi farmerben és ingben feszített, haját a tarkóján fogta össze. Szürke szemei komoran és mogorván méregették az arcát, amitől Sorat kirázta a hideg.
- Tudod, kik szoktak ijedezni? Akiknek rossz a lelkiismeretük - emelkedett meg veszélyesen lassan. - Akiknek olyan romlott lelkiismeretük van, mint amilyen neked.
- Mi bajod van? - hárított a lány és ösztönösen kikerülte volt férjét. - Nézd! Nincs kedvem vitatkozni, pláne nem veled. Nem fogom végighallgatni újra meg újra a Mikor annak idején megcsaltál című melodrámádat. Nekem is megvannak a gondjaim, még sem rohanok hozzád és vágom a képedbe, hogy megerőszakoltál... - hallgatott el, amikor az ajtóban Laylát pillantotta meg, Sophie-val a karjában.
- Hozd csak be nyugodtan! - törte meg a csendet Leon fáradt hangja. - Mondd csak, te hazug kurva, még most sincs semmi mondanivalód?
- Leon, nem hiszem, hogy ilyen stílusban kellene ezt megbeszélnetek - adta át a szőkeség a gyereket Sorának, aki olyan sápadt lett, mintha kísértetet látna.
- Na, te sem szólhatsz egy szót sem! - ordított rá Laylára. - Te is megéred a pénzed! Egy követ fújsz ezzel a hazudozó kis ribanccal!
Sora magához ölelte a kislányt, aki csodálkozva meredt a dühöngő idegenre.
- Lalya! Vigyáznál rá még egy kicsit? - nyomott puszit Sophie arcára és ismét a szőkeség gondjaira bízta. - Nem akarom, hogy megijedjen! Kérlek!
Leon a dühtől remegve figyelte, ahogy bezárul mögöttük az ajtó, majd arra a nőre pillantott, akit ebben a percben egyszerre gyűlölt és imádott.
- Rendben - adta meg magát Sora. - Oké, ő itt a lányunk, Sophie. Hároméves, tündéri kisgyermek...
- Ne ezt mondd! - tajtékzott. - Ezt már tudom! Azt áruld el, hogy miért titkoltad el a létezését!
- Hogy miért? - tette csípőre a kezeit. - Nem is tudom. Azt hiszem bosszúból. Igen, talán ez a legjobb magyarázat rá.
- És ezt csak ilyen egyszerűen kijelented? - háborgott a férfi, miközben elkapta a lányt és ujjait a nyakára fűzte. - Esküszöm, hogy legszívesebben a saját két kezemmel fojtanálak meg! - engedte el hirtelen, amikor rájött, hogy egy kicsit messzire ment. - Sora, az isten szerelmére, nem szenvedtem már eleget? Rossz férj voltam, elhanyagoltalak, elhagytalak, rendben, megbűnhődtem. De könyörgöm, te megcsaltál, belemásztál kétes üzletekbe, a nyakadba akasztottál egy Szergej nevű
alakot, elváltál tőlem, megaláztál és amikor már azt hittem, hogy semmivel sem tudsz megbántani, kiderül, hogy eltitkoltad előlem a saját gyerekem létezését. Miféle ember vagy te?
- Egy gonosz némber vagyok - jelentette ki komolyan. - Igen, ez vagyok.
Leon csalódottan rázta meg a fejét.
- Sora, én egyáltalán nem ismerlek téged. Vagy sohasem ismertelek, vagy már nem ismerlek. Én...én képtelen vagyok ezt tovább csinálni.
- Tudod, az érzés kölcsönös - lépett elé határozottan. - Én sem ismerlek, Leon. És tudod mit nem értek? Hogyan vehettél feleségül valakit, akiben nem bíztál meg?
- Én bíztam benned.
- Nem - ellenkezett a lány mérgesen. - Ha bíztál volna bennem, akkor elmondanád, hogyan halt meg a húgod.
- Erről nem beszélek - hárított. - De ha már itt tartunk, elárulnád, hogy voltál képes az ő nevét adni a lányunknak?
Sora megrántotta a vállát.
- Amikor a kórházban megkérdezték, hogyan anyakönyvezhetik, rávágtam, hogy Sophie Aurora Oswald.
- Az én nevemen van? - ámult el Leon. - De hát...amikor elváltunk...valami hivatalos irat vagy ilyesmi?
Sora néhány másodpercig csak a szőnyeget bámulta, aztán nagy nehezen megszólalt.
- A bíró némi készpénzért cserébe hajlandó volt átsiklani efelett.
Leon tudta, hogy őrültséget csinál és nem szép dolog megütni egy nőt, de a keze szinte önmagától járt el. Mint ahogy a szavakat is az indulat lökdöste ki a száján.
- Dögölj meg! - csapta ki az ajtót. - Ezért megfizetsz, kedvesem! És bánni fogod a napot is, amikor megismerkedtél velem! - hallotta a férfi hangját a folyosóról. - Hidd el, megbánod!

Az autóknál váltak el. Layla szó nélkül hajtott el, még csak vissza sem nézett. A szőkeség nemcsak Sorára, önmagára is haragudott. Ezt a gyermeket már akkor el kellett volna mondania Leonnak, amikor Madridban találkoztak.
Sora becsatolta Sophie-t a gyerekülésbe.
- Jól érzed magad? - nézett rá mosolyogva a visszapillantóból. - Ennek örülök - érintette meg pofontól piros arcát, majd csalódottan ejtette kezét a sebváltóra. - Anya nagyon szeret ám téged. Te vagy anya szeme fénye, ugye tudod? - figyelte a lányát, aki egy mackót nyomorgatott. - Nagyon szeretlek, Sophie.
Sophie végigtapsolta a közel egy órás utat. Jókedvű volt és életvidám. Ha valaki most látná, azt mondaná, olyan mint bármelyik egészséges társa. Csakhogy ő sajnos korántsem volt egészséges.
- Jó napot! - üdvözölte őket Hartmann doktor kedvesen. - Hogy van ez a szép hölgy? - fogta meg a szőke lány kis kezeit, aki vígan mosolygott az ismerős, bajuszos arcra. Cliff Hartmann volt Sophie kezelőorvosa. - Ó, úgy látom remekül! Luisa, kérem! - intett a gyógyszereket rakosgató nővérnek. - Legyen szíves elvinni a gyermeket a kijelölt vizsgálatokra! Köszönöm!
- Vizsgálatok? - értetlenkedett Sora. - Mára nem beszéltünk meg semmit.
- Szükségesek - válaszolta az orvos és a lány gyomra összeszűkült.
Megpuszilta Sophie arcocskáját és nehéz szívvel, de átadta a vörös hajú nőnek. Egészen addig integetett a megszeppent kislánynak, amíg el nem hagyták a szobát, aztán arcáról leolvadt a mosoly és helyét átvette az idegesség és a zaklatottság.
- Foglaljon helyet! - intett egy szék felé Hartmann doktor. - Ön hogy van?
- Most nagyon jól, mert látom, hogy Sophie is jól van - mosolyodott el halványan, de a kezei remegtek. - Még mindig javulófélben van, ugye? Mert hónapokkal ezelőtt még ilyesmivel biztatott. Külsőre is jobban néz ki, rendesen eszik és az éjszakákat is gond nélkül aludta végig. Kérem, mondja azt, hogy tényleg gyógyulófélben van.
Hartmann doktor kiterített a falra néhány röntgen eredményt.
- Amikor már azt hittük, hogy minden rendben van - sóhajtott, miközben a kislány tüdejére bökött egy tollal a felvételen. - Sajnos Sophie asztmája megint rosszabbra fordult. Az utóbbi három hónapban ötször tört rá életveszélyes roham és növelnünk kellett a gyógyszeradagot. Ez egyáltalán nem jó, mert ezek nagyon erős szerek még egy felnőttnek is. Ám a legutóbbi rohamait csak ezekkel lehetett megfékezni. Viszont, ha továbbra is ekkora mennyiség jut a szervezetébe ezekből, félő, hogy a szíve nem bírja majd.
- Azt hittem, Sophie olyan gyógyszert kap, ami megfékezi a rohamokat.
- Így is volt, csakhogy azok enyhe rohamokra alkalmasak. Ám ahogy az imént említettem is, a rohamai hevesebbek és hosszabbak lettek. Erősebb gyógyszerre van szükség. Viszont ez a szer nem szedhető az egyik legfontosabb antibiotikumával, ezért az utóbbit egy időre leállítjuk. Szóval ha visszajön Svájcba, akkor valószínűleg jó ideig megint nem hozhatja haza, mert állandó orvosi felügyelet szükséges majd. És látogatnia sem szabad annyit, mint eddig mert a kislányt nagyon felzaklatja, amikor el kell szakadnia magától. A stressz pedig az asztma egyik kiváltó oka.
- Ezzel azt akarja mondani, hogy még annyit sem láthatom Sophie-t, mint eddig? - fakadt ki a lány. - És, amit az imént felvázolt! - könnyes lett a szeme. - Azt akarja mondani, hogy a lányom haldoklik?
- Nem teljesen. Az asztma nem játék, Sora. Sophie még nagyon kicsi, a szervezete törékeny és nem tudjuk elkezdeni rajta az injekciós kezelést. Ha Sophie megéri a hatéves kort, akkor szép lassan megkezdjük azt a folyamatot, amivel meg nem szüntethetjük az asztmát, de kordában tarthatjuk. A lánya teljes életet élhetet, persze szednie kell majd néhány gyógyszert és mindig kéznél kell lennie egy inhalálónak is, de ugyanolyan lesz, mint bárki más. Nagyon sokan szenvednek asztmában és
mégis boldogok.
- Ha megéri a hatéves kort? - ismételte csendesen. - Ha?
- Tekintve az asztma állapotát, sajnos ezzel is számolnunk kell. De a vizsgálatok alapján erre nagyon nagy az esély.
- Százalékban mennyi?
- Olyan nyolcvanöt és kilencven között. Ez azért biztató, nem?
- Magának, mert nem a maga gyerekéről van szó! - tört ki belőle a sírás, de rögtön el is hallgatott, amikor a nővér visszaérkezett Sophie-val.
A kislány karján egy gézdarab takarta el a vérvétel helyét.
- Túl vagy rajta, kicsim! - szorította magához a zokogó gyereket, miközben ő maga is a könnyeivel küszködött. - Itt van anya. Már nincs semmi baj! Hallod Sophie? Nincs semmi baj!
Bárcsak tényleg így lenne.

Hartmann azt javasolta, hogy Sophie ne vasárnap, hanem már pénteken utazzon vissza Svájcba, hogy mihamarabb folytathassák a kezelést. Hazafelé megálltak egy cukrászdánál és Sora mindent megvett, amit a kislány csak megkívánt. Mindet sajnos nem adhatta oda neki, de biztos volt benne, hogy már két krémessel is jól fog lakni.
Miközben vezetett, egyfolytában a gyerekülésben alvó gyereket figyelte. Bármit hajlandó megtenni a gyerekéért. Bármit. Sophie az egyetlen, aki szereti.
- Itt vannak a babáid! - telepedett le a kislány szobájának szőnyegére, miután leöltöztek és megvacsoráztak. - Nézd csak! Ennek még lova is van! Ó, és nézd csak! Kertész. Látod, ezzel a kis kapával tesz rendet a virágok között. De hol vannak a virágok?
Sophie nevetve pakolgatta egymás mellé a műanyag virágágyásokat, majd melléjük állította a kezes-lábasba bújtatott fiúbabát.
- Nagyon ügyes vagy!
Hartmann doktor szerint Sophie nem érzékelhet feszültséget. Vagyis ha vele van, akkor természetesen és nyugodtan kell viselkednie. Nem szabad éreztetnie, hogy aggódik miatta, mert a gyermekek erre valahogy úgy is rájönnek.
- Asszonyom! - hallotta Corinne színtelen hangját az ajtóból. - Önt keresik.
- Máris megyek - puszilta meg a szőke fejbúbot gyorsan. - Vigyázna addig Sophie-ra?
- Persze - tördelte a kezeit, majd nagyot sóhajtott és elmosolyodott. - Ó, nézzenek oda! Milyen aranyos babád van! Ez egy kertész?
Sora kilépett a szobából és hagyta, hogy a teste kiremegje magából az eddig elfojtott félelmet és izgalmat. Párszor mélyet sóhajtott, majd ellökte magát a faltól és elindult a földszintre.
A lépcső tetején megtorpant és megmarkolta a korlátot. Két egyenruhás rendőr és egy öltönybe bújtatott férfi várakozott a nappaliban. Az első, ami eszébe jutott, hogy Leon halott. Szergej bedurvult és megölte az egyetlen férfit, akit szeretett. Amint leér, az egyik rendőr monoton hangon közli majd, hogy a volt férje halott. Fejbe lőtték, kibelezték, elütötték, balesetet érte, amit megrendeztek. Jaj, ne! Jaj, ne! Jaj, ne!
- Jó estét asszonyom! - köszöntek illedelmesen, amikor nagy nehezen lebotorkált az emeletről. - Ön Leon Oswald volt felesége? - kérdezte az öltönyös, akit Sora felismert. Ő volt Leon ügyvédje.
Tudta. Tudta, úgy tudta. Nem bírt megszólalni, csak bólintott. Nem akarja hallani, nem akarja. A végrendelet sem érdekli. Nem kell semmi, Leont már úgy sem tudják feltámasztani.
- Ez egy bírói végzés, asszonyom - nyújtott a lány felé egy borítékot. - Amit Leon Oswald kérelmezett. A bíróság megvizsgálta a körülményeket, amelyeket a beadvány tartalmazott. Először is, eltitkolta a gyermeket, manipulálta a bíróságot, hogy hagyják figyelmen kívül a tényt, miszerint Önnek és Leon Oswaldnak közös gyermeke van, holott ez tilos. Válásnál gyermekelhelyezésről is dönteni kell, méghozzá azután, hogy megvizsgálták mindkét szülőt. A maga környezetében pedig él olyan személy, aki veszélyt jelent nem csak az Ön, de a lánya életére is. Ezen irat értelmében Leon Oswaldnál helyezik el ideiglenesen a gyermeket. Ön a lent említett időpontokban láthatja a tárgyalásig...
- Nem! - kiabált Sora! - Nem vihetik el! Nem vehetik el Sophie-t! Ő az én gyermekem!
Steven sajnálattal nézett a lányra, aki zokogva olvasta a papírokat.
- Ne ellenkezzen, asszonyom! Ezzel csak önmagának árt.
- Sophie velem marad! - ordította, miközben eltépte a lapokat. - Nem viszik innen sehová sem!
- Kérem, Sora, pakolja össze a gyermek holmiját és hozza le a kislánnyal együtt! Leon Oswald Sophie édesapja, joga van magához venni a gyereket, ha úgy látja, hogy veszélyben van.
- Leon Oswaldnak semmihez nincs joga, pláne nem elvenni a lányomat. Ő az én lányom! Az enyém! Csak az enyém! - indult el az ajtó felé, hogy kitessékelje hívatlan vendégeit, amikor is Leon már másodjára lepte meg ezen a napon. És életében először azt gondolta, bár halott lenne.
A férfi vállával az ajtófélfának támaszkodott, kezeit hanyagul ejtette nadrágja zsebébe, miután kigombolta a zakóját. Arcán diadalittas kifejezés ült, miközben szája ravasz mosolyra húzódott.
- Édesem! Ne hisztizz! - intett a két járőr felé. - Vagy bilincsben akarsz csomagolni?