A nők általában nagy lelkesedéssel várják a Nagy Napot. De én fel sem akartam kelni azon a reggelen. Hányinger kerülgetett, melyet az önmagam iránt érzett mély megvetés váltott ki. Szobalány ébresztett és hamar kezelésbe vett a fodrászok, sminkesek és stylistok hada. Fenekemet súroló hajammal majd három órán keresztül bíbelődtek. Kontyot kreáltak belőle és telitűzdelték apró fehér virágokkal. A smink amúgy is idősebbnek látszó arcomon még dobott pár évet és már nem is tűnt olyan korainak ez a házasság dolog. Ahogy végignéztem magamon elfogott a bűntudat. Mindenkit becsapok azzal, ha most hozzá megyek Leonhoz. De nem tehettem mást. Most már nem hátrálhattam meg. Elkéstem... Reggel anya is benézett a szobámba és örömmel nyugtázta, tényleg meg lesz az esküvő. Délelőtt felhívott Michael is és persze az egész társaság ott volt mellette. Keyra és Vanessa már-már elsírták magukat a telefonban.
Sophie segített elvégezni az utolsó simításokat. A nyakamba akasztotta még jó pár éve Briantől kapott ezüst nyakláncomat és a hozzá tartozó karkötőt is feltette a csuklómra. Alig pár perccel az indulás előtt David jött be a szobába.
- Kész vagy? - kérdezte együttérzőn.
Nagyot sóhajtottam. Kész vagyok én erre? Úgy gondoltam, erre az esküvőre én sosem leszek eléggé felkészülve, így csupán némán bólintottam, majd belekarolva lementünk a limuzinhoz, amely a templomhoz szállított. Mindenki bent várakozott a teremben. Az oltárnál már ott állt a pap, a három vőfély, a három koszorúslány és Leon. Valamennyiük szeme kerekre nyílt, mikor orgonaszó kíséretében, David oldalán végigsétáltam a padok között. Az idősebb Brou puszit nyomott az arcomra, majd odaállt édesanyám mellé az első sorba. Szívem ötszörös tempóban dobogott, kezem-lábam remegett. Egyáltalán nem figyeltem a pap szövegére. Már csak akkor kaptam fel a fejem, mikor hozzám fordult.
- Jennifer, akarsz-e az itt megjelent Leon Oswaldhoz feleségül menni? Esküszöl, hogy vele leszel jóban, rosszban, egészségben, betegségben holtodiglan holtáiglan?
Belenéztem Leon ködszürke szemébe. Végignéztem a vőfélyek és koszorúslányok során. Brianről csak úgy sütött a fájdalom. Láttam Matten, hogy legszívesebben közbeavatkozna.
A többiek eközben élőben követték az eseményeket TV-n. Ők is szívesen velünk utaztak volna Berlinbe, de így is szép számmal voltak vendégek. Anyu azt mondta, csak Sophie, Matt és Brian jöhet.
Már vagy két perce álltam némán Leon oldalán, mikor újra szólt a pap.
- Kisasszony! Akar ön Leon Oswald felesége lenni?
- Igen - mondtam halkan, de messze nem voltam olyan biztos a válaszban.
- Leon - fordult vőlegényemhez az eskető. - Akarod-e az itt megjelent Jennifer Morgant feleségül venni? Esküszöl, hogy vele leszel jóban, rosszban, egészségben, betegségben holtodiglan holtáiglan?
Az ezüsthajú srác megfogta a kezem és mélyen zöld szemembe nézett. Tekintete nyugodt volt, mint aki már régen tudja, mit akar.
- Sajnálom Jen, ezt nem tehetem - mondta teljes magabiztossággal.
A padsorokon halk morajlás futott végig. Az emberek összesúgtak, Brian, Matt és Sophie arcára is kiült a döbbenet.
- Én nem akarlak ebbe belekényszeríteni. Tudom, hogy te nem ezt akarod. Sajnálom Naomi - fordult anyához. - Nem vehetem el Jent. Nem kényszerítheti rá ezt a házasságot. Sajnálom...
Ajkaim mosolyra húzódtak, majd Leon nyakába ugrottam. Szinte már nevetve öleltem az ezüsthajút.
- Köszönöm - súgtam a fülébe. - Nos, igazán sajnáljuk, hogy feleslegesen utaztak ilyen messzire - fordultam a padsorok felé kissé ironikusan.
Leonnal kifutottunk a templomból. Úgy, ahogy voltunk - menyasszonyi ruhában és szmokingban - kimentünk a reptérre. Felszálltunk az első induló gépre. Azt se tudtuk, hová megyünk, egyszerűen csak nem akartuk, hogy bárki ránk találjon. Senkinek nem mondtuk el, hol vagyunk. Életünk legnehezebb döntése volt ez, hiszen mindenkit otthon hagytunk. Sophie, Matt, Brian és a többiek mind-mind rettenetesen hiányoztak. Nevet is változtattunk. Én lettem Chloe Sharon, Leon pedig felvette a Dylan Copra nevet. Mivel a jegygyűrűket még mindig hordtuk, nem volt nehéz elhitetni az emberekkel, hogy házasok vagyunk. Mindkettőnknél volt hitelkártya nem kevés pénzzel, így a megélhetéssel nem voltak problémáink. Hajamat barnára festettük és rendesen le is vágattuk, hiszen már alig ért vállam alá és tépett lett. Nőiesebb ruhákat is vettünk. Leon haja fekete lett, ám ő képtelen lett volna megválni hosszú tincseitől. És már ő sem farmerban és pólóban járt. Rengeteg új öltönyre tett szert. Új életet kezdtünk egy másik országban. De azért teljesen nem töröltük ki a múltat. Én otthon naponta gyakoroltam az éneklést és a gitározást. Rengeteg új dalt írtam. Legtöbbjük lassú, szomorú szám lett. Néha még Leon is beszállt segíteni. Emellett elismert artisták lettünk. Egy helyi cirkuszban rendszeresen léptünk fel. Nem volt szükségünk munkára, hiszen szüleink "támogatása" mellett az artistasággal is rendesen kerestünk. Sosem voltak anyagi gondjaink. Hamar házat építtettünk, melyben volt hely egy edzőteremnek és egy külön zeneszobának is. Jó életünk volt. Befejeztem a középiskolát és elmentem egyetemre is, de a cirkuszi szereplés és a ház fenntartása mellett hamar rájöttem: nem fogom tudni befejezni, így másfél év után ott is hagytam.
Azt hittem, ez kell nekem: hogy elölről kezdhessem. Új környezet, tiszta lap. Nem kerestem a barátaimat, ők pedig nem találhattak meg. Csak Leon maradt... Leon és a trapézok... Egy új élet kezdete.