Másnap reggel nyolckor felraktak minket egy buszra és az erdő másik felén tettek le. Onnan kellett visszajönni gyalog. Jasonnel és Michaellel kerültem egy csapatba. Együtt volt Vanessa, Brian és Daniel, valamint Keyra, Leon és Jack. Sophie és Matt az egyik artista sráccal került össze, Ryan Londerrel. Másodikként értünk vissza a szállodához Keyráék után. Igazából a túra nem volt túl megterhelő, alig fáradtam el, de az erdő szépsége teljesen elvarázsolt.

Utolsó este a tervezettek szerint egy kis koncertet adtunk a többieknek. Jól játszottunk. Úgy tudtam, vége a műsornak, de Mike a szájához emelte a mikrofont.
- Most pedig szeretnék bejelenteni egy egészen más felállást. A doboknál Daniel Anthon, basszusgitár Vanessa Trape, gitár Michael Dawson és énekel Brian Brou. A számot Jennifer Morgannek küldjük.
Egyáltalán nem számítottam erre. A koncert helyszínéül szolgáló ebédlő egyik székén foglaltam helyet, miközben az átalakított zenekar játszani kezdett.

*Én nem tudom, hogy hol ronthattam el,
De nekem mindig tűrni kellett,
Ha a vágyam nekem rontott.
...
Tudom, hogy mindenhová hordasz magaddal,
Én csak írom, de te magad vagy a dallam,
Ami mindkettőnkben lüktet.

Ágyat vetsz nekem, igazán értesz a nyelvemen.
Szerelmed dolga, hogy körülvegyen, velem legyen mindig.
Ha a sorsom büntet,
Ez ment meg minket.

Nem gondolni rád
Én már nem bírok tovább
Tőlem hiába tiltanád
Tested selymes ritmusát.
Én már megtanultam rég,
Van, aki csak távolabbról szép,
De tőlem senki meg nem véd,
Belőled ennyi nem elég.

Az arcodon árnyék suhan át,
Minden porcikád
Hívja az éjszakát.

Szeretőd és társad más nem is lehet,
Csak az, aki ismer, és mégis szeretne hozzád érni,
Akit nem kell kétszer kérni,
Hogy segítsen élni.

Nem gondolni rád
Én már nem bírok tovább
Tőlem hiába tiltanád
Tested selymes ritmusát.
Én már megtanultam rég,
Van, aki csak távolabbról szép,
De tőlem senki meg nem véd,
Belőled ennyi nem elég.

A banda helyét osztályfőnökünk vette át a mikrofon mögött. Megköszönte a koncertet, és megkért mindenkit, hogy a holnapi hazaindulást ne késsük le.
Tíz perccel később már a tengert bámultam, mellett pedig Brian állt.
- Jen, nekünk együtt nincs esélyünk - vágott a közepébe.
Fejem azonnal, rémülten kaptam felé. Előre féltem, rettegtem a folytatástól. Szívem a torkomban dobogott, mellkasom szúrni kezdett.
- Anya nem engedné, hogy boldogok legyünk...
- Mégis hová akarsz kilyukadni? - kérdeztem halkan.
- Szeretném, ha megpróbálnád Leonnal.
Brian hangja ijesztő komolysággal jutott el a tudatomig.
- Elképzelni nem tudod, milyen nehéz volt ezt kimondani... - folytatta. - Csak gondolkodj! Velem nem lennél boldog. Nem engednék, hogy az legyél.
Nem tudtam megszólalni. Hiába próbálta, egy hang nem jött ki a torkomon. Brian csak megemelte lehajtott fejem és még egyszer, utoljára megcsókolt. Könnyeimet nyelve kaptam ajkai után. Úgy kapaszkodtam a nyakába, mintha az életem múlna ezen.

Szinte még fel sem fogtam, mi történt, máris az évzárón találtam magam.
- Most pedig fogadjátok szeretettel az artisták előadását! - konferált minket igazgatónk.
Előadtuk az előre betervezett csoportos számot, majd mr Smith lépett a mikrofon mögé.
- Szeretném megragadni az alkalmat, hogy elköszönjek két rendkívül tehetséges artistától. A színpadon Jennifer Morgan és Leon Oswald.
A lábam hirtelen megremegett. Tényleg elmegyek innen? El kell dobnom az összes barátomat, az eddigi életemet.
- Most pedig következik az Ezüst Liliom! - jelentette be az edző.
Senki nem tudta, mit adunk majd elő, így barátaim rendesen meglepődtek. Tudtam, hogy most vagy soha. Ezzel az ugrással akartam elbúcsúzni a többiektől, hiszen mindenki tudta, mit jelent nekem ez a manőver. A trapézra lépve mindenem remegett, de bíztam Leonban. Tudtam, ha zuhanok, ő képes elkapni. Az előadás tökéletes volt. Iskolatársaink elfehéredve nézték a mutatványt. Amint leugrottunk Leon nyakába vetettem magam.
- Megcsináltunk... - suttogtam.
A fiú háta mögött egy csillogó zöld szempárt láttam meg a tömegben. Amint az igazgató kimondta a bűvös "ezennel a tanévet lezárom"-ot, odarohantam bátyámhoz. Matt egyből kitárta karját, így egyenesen abba futottam.
- Sikerült, Matt. Sikerült! - törtek elő könnyeim.
- Csodás volt, húgi... Tökéletes.
Először éreztem azt, hogy volt értelme annak, hogy ideköltöztem. Telefoncsörgés szakította félbe a jókedvet. Matt zsebében csendült fel a banda egyik száma. Miután bátyám felvette, hamar nálam kötött ki a készülék. Természetesen anya volt a vonal túl végén. Élete legelvetemültebb ötletét adta elő, miszerint David Brou, Brian apja fog az oltárhoz kísérni. És persze erre nekem kell megkérnem. Ha ez még nem lett volna elég, arra is gondolt, hogy Brian és Matt ne maradjon munka nélkül. Vőfélyek lesznek... Nem is értem, hogy volt képem odaállni eléjük, és előadni a kéréseket. Pedig Brian el sem akart jönni... Persze végül mindannyian elvállalták a dolgot.

Kedvenc - amúgy számomra egyetlen ismerős - koszorúslányommal néztük a ruhákat. Igazából semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez, de Sophie nagyon lelkesnek bizonyult. Mindent felpróbáltatott velem. A végén már meg se néztem, mit hogy áll, csak vártam, hogy leendő sógornőm végre azt mondja: Ez lesz az. A ruhám gyönyörű lett. Pánt nélküli, uszályos. Fejemen hajpánt tartotta a fátylat, mely nem takarta el arcomat. Tényleg meseszép volt. Sophie jól választott.