Kint ültem a parkban egy padon és elnéztem a boldogan játszó gyerekeket. Én is ilyen gondtalan akartam lenni... mert akkor úgy éreztem, rám szakadt a világ. Nemsoká éreztem, ahogy a pad megsüllyedt, valaki leült mellém. Odafordultam és legnagyobb megdöbbenésemre Leonnal találtam szemben magam.
- Meg kéne beszélned Briannel - mondta.
- Honnan tudod? - próbáltam nyugodt maradni, holott iszonyúan meglepődtem.
- Csak rátok kell nézni. Te keresed Briant, ő kerül téged... Pedig annyira azért nem szörnyű a dolog.
- Á nem, csak annyira, mintha te lefeküdnél Sophieval - feleltem.
- Én két éves korom óta tudom, hogy Sophie az édestestvérem. Te viszont három éve tudtad meg, hogy a barátod a féltestvéred. Szerintem nem ugyanaz a kettő - fejtette ki az ezüsthajú srác.
Hálás voltam neki ezért, pedig, amit elmondott, én is tudtam.
- Na, nem jössz vissza? - kérdezte.
- Menj előre, mindjárt megyek én is!
- Nyugi, minden rendben lesz - simogatta meg az arcom, majd elment.
Pár perc múlva én is hazaindultam. Az ajtóban ott állt Daniel.
- Te meg mire vársz? - kérdeztem.
- Rád. Minden rendben?
Bólintottam, holott egyáltalán nem voltam benne olyan biztos. Bementem a nappaliba a többiekhez.
Láttam a szemükben, hogy még mindig nem tudják, mi történt, de nem kérdeztek semmit. Brian úgy beszélt tovább Jackkel, mintha észre se vett volna. Fájt, hogy ezt csinálja, de nem szóltam. Felmentem a szobámba. Bedőltem az ágyba, ahol még mindig éreztem Brian dezodorjának kellemes illatát. Beszélni akartam vele, de úgy gondoltam, elég nyilvánvaló, hogy ő nem akar velem. Tudtam, hogy ha nem szedem össze magam, nem csak Leon fog rájönni, hogy mi történt. Le akartam menni, de elaludtam. Pár óra múlva éreztem, hogy valaki betakar, de nem nyitottam ki a szemem. Mivel Brian szóba se állt velem, biztos voltam benne, hogy Matt. Az általam Mattnek vélt srác puszit adott a homlokomra és ekkor éreztem meg Brian dezodorját. A fiú távozott, én pedig mosolyogva aludtam vissza.
Reggel már tényleg Matt ébresztett. Hárman együtt mentünk suliba. Brian hozzám se szólt, de bennem még mindig élt a tegnap este. Örültem, hogy ha nekem nem is mondja, hiányzom neki. És ő is nekem... nagyon.
A többiek egész nap arról faggattak, min vesztünk össze. Ez rosszabb volt, mintha összevesztünk volna. Két hétig így ment ez: Brian került engem, én pedig marcangoltam magam. Kerestem volna a társaságát, de szabályosan menekült.

Megint nálunk délutánozott mindenki. A szokásosnál is rosszabb kedvem volt, úgyhogy nem lógtam velük. Fent voltam a szobámban és a hangfalakból üvöltött a rock. Senkivel se akartam beszélni.
- Jen, halkítsd már le! - kiabált a földszintről Matt.
Nem válaszoltam, de a zene még hangosabb lett.
- Mi baja? - kérdezte Jack.
- Fogalmam sincs. Hetek óta rosszkedvű. Nem hajlandó elmondani, mi történt.
Leon egy szó nélkül felállt és otthagyta őket. Megállt a szobám ajtajában. Szokásomhoz hívem az ablakban foglaltam helyet.
- Beszélj vele! - tért egyből a lényegre.
- Nem tudok... - válaszoltam halkan.
- Miért? Mi változott egy hónap alatt? Eleinte a társaságát kerested, most miért nem?
- Már tudom, mit mondana. Hogy annak nem lett volna szabad megtörténnie, felejtsük el és ne beszéljünk róla. Mintha az olyan könnyű lenne. Biztos megpróbálná elmagyarázni, hogy óriási hiba volt.
- Azt hittem, te is így gondolod - értetlenkedett Leon.
- Igen, de én nem bántam meg. Csak azért gondlom, hogy hiba volt, mert félek, hogy elveszítem.
- Nem fogod... Lehet, hogy évek kellenek hozzá, de ti ketten biztos, hogy ki fogtok békülni - bíztatott.
- Köszönöm... Beszélni fogok vele, ígérem.
Bólintott, majd visszament a többiekhez a nappaliba. Lehalkítottam a zenét.
- Jézusom! Hallok! - kiáltott fel Matt. - Mit tettél vele? - kérdezte Leontól.
- Csak közöltem vele a tényeket - ködösített az ezüsthajú.
Pár perc múlva öt óra volt, így lementünk próbálni a garázsba.