Három nappal később anya megérkezett a vőlegényemmel. Mikor kiléptem a suliból már ott álltak. Szívesen elfutottam volna, de nem lett volna sok értelme. Álltam kikerekedett szemekkel és egy hang nem jött ki a torkomon. De nem csak én voltam meglepve. Brian és Matt ott voltak mellettem. Szinte sokkos állapotban sétáltam oda anyához.
- Ez nem gondolhatod komolyan... - nyögtem belenézve abba a hideg szürke szempárba, mely vőlegényemhez tartozott.
- Anya, ezek ketten tíz percet nem bírnak ki veszekedés nélkül! - tájékoztatta Matt.
Leon viszont egyáltalán nem tűnt meglepettnek.
- Te végig tudtad, igaz? - háborodtam fel.
A fiú tekintete nem változott, továbbra is hűvösen tekintett rám.
- Kicsim, neked ez lesz a legjobb - nyugtatott anyám.
- Nem! Francot se tudsz rólam vagy az életemről! Nem ismersz! Hol voltál, mikor szükségem lett volna rád? - támadtam neki.
- Úgy viselkedsz, mint egy óvodás - szólt Leon.
- Valóban? - kérdeztem vissza gúnyosan. - És neked velem kell összeházasodnod - emlékeztetettem cinikusan.
Amint ezüstösen csillogó szemébe néztem megértettem végre, mit is akar elérni.
- Anya, megbeszélhetnénk ezt Leonnal négyszemközt? - váltottam stílust.
- Látom, kezded elfogadni... beszélgessetek csak.
- Bocs, későn esett le, mit szeretnél... - fújtam ki a levegőt, mikor anya elment.
- Azt hittem már sosem küldöd el - könnyebbült meg Leon is.
- Valamit ki kell találni - állapította meg Brian.
- Kösz, eddig én is eljutottam - mondtam.
- Na, figyeljetek! Két napig csak el tudjátok játszani, hogy minden oké, aztán anya úgyis hazautazik. Nyárig meg még van idő, majd kitalálunk valamit - ismertette tervét Matt.
- Két nap? - sóhajtottam. - Rendben.
- Leon? - kérdezte Brian.
- Hát jobb ötletem nem nagyon van - jelentette ki az ezüsthajú.
- A többieknek majd én szeretném elmondani, légyszi ne szóljatok nekik! - kértem meg a fiúkat.
Eljátszani két napig, hogy járunk - nem is hangzik olyan nehéznek... Pedig pokoli volt... de valahol élveztem. Leon teljesen más volt, nem veszekedtünk, komolyan mondom, jobban félt anyámtól, mint én valaha is. Próbálta magát erősnek mutatni, de láttam rajta, hogy fél. Anyám jelenlétében mindig fogta a kezemet. Sokszor azt éreztem, nem is a hitelesség kedvéért csinálja, sokkal inkább, mert bátorítást vár tőlem.
Mikor szombaton próbáltunk anya is bejött megnézni minket.
- Miért nem énekelsz valamit Leonnak? - kérdezte.
- Nem tudok szerelmes dalokat... - jelentettem ki.
- Kicsim, hallottam a karácsonyi bálról - közölte velem.
- Az Michael száma - feleltem.
- Biztosan te is tudod.
Gyűlöltem anyámat ezért. Mégis mit képzel? Intettem a többieknek, hogy kezdjék el. Bocsánatkésőn néztem Michaelre, hiszen ő írta a dalt és még csak azt sem mondtam el neki, miért vagyok Leonnal. Jóllehet, ének közben nem lehetett érzelmet leolvasni az arcomról, de belül zokogtam.
Egy ideje már Brian is nálunk lakott, így persze nem lepődtem meg, mikor ő nyitott be a szobámba. Az ablakban ültem, miközben mp3-lejátszómból zene szólt a fülembe.
- Hogy vagy? - kérdezte.
- Megvagyok... - közöltem a lehető legtömörebben.
- Holnap este elmegy anya, gondolom, örülsz.
- Ne mondd, hogy te nem! - mosolyodtam el.
Igazából nem tudom, mi ütött belém, de kihúztam fülemből a fülhallgatót, leszálltam az ablakpárkányról, odaálltam Brian elé és egyetlen szó nélkül megcsókoltam. Szomorú voltam és nem gondolkoztam. Nem állított le, ahogy én sem őt. Abban az éjszakában minden elfojtott érzésünk benne volt. Tudtuk, hogy ezt nem lenne szabad, mégsem hagytuk abba.
Reggel anya ébresztett. Ijedten néztem körbe, mikor benyitott, de Briannek volt esze. Elment, még mielőtt bárki megláthatna minket.
Brian nem tudom hova ment, de egész délelőtt nem láttam. Pedig lett volna mit megbeszélnünk...
Délután átjöttek a többiek és érdekes mód, addigra "fél bátyám" is előkerült. Meglehet, csak nem akart velem kettesben maradni, de felettébb idegesített, hogy igen látványosan került. De nem csak nekem tűnt fel a viselkedése. Tudtam, hogy Matt előtt nem sokáig fogom tudni titkolni a dolgot, de igyekeztem minél tovább húzni.
Anya olyan hat körül indult a reptérre.
- Húgi, mesélsz? - kérdezte Matt, mikor anya elment.
- Nem - feleltem egyszerűen és ott hagytam a többiekkel.
Bátyám meglepődött, hiszen eddig mindig mindent megbeszéltem vele. De ezt azért mégsem lehetett. Brian tekintetét kerestem, de ő még a szemembe sem volt hajlandó nézni. Tudtam, hogy meg fogja bánni, ami történt, de azt hittem, én is így leszek vele. Én viszont nem bántam egy percig sem. Tisztában voltam vele, hogy nem helyes, de nem érdekelt. Talán nem is attól féltem, hogy kiderül, sokkal inkább bátyám fejmosását szerettem volna elkerülni.