David felvette a jegyzőkönyvet, miszerint véletlen baleset történt, majd visszament dolgozni.
Már mindenki bent volt nálam, egyedül Michael nem jött be. Talán félt, hogy haragszom rá, talán bűntudata volt.
Egy hét elég volt a semmittevésből. Felkeltem az ágyamból és írattam egy olyan papírt az orvosommal, hogy saját felelősségre elhagyom a kórházat. Még jó, hogy a többiek épp suliban voltak ekkor, biztos megakadályozták volna. Így is épp eleget veszekedtünk emiatt. Főleg Leon akart minden áron bent tartani. Még ez sem tudott visszatartani, összeszedtem a cuccaimat és hazamentem. Suliba persze még nem jártam, egyrészt, mivel bal kezes révén nem sok mindent tudtam volna kezdeni, másrészt viszont egyben igaza volt mindenkinek: még gyenge voltam. Már a hazafelé út is pokolian megviselt. Michael a lehető leglátványosabban került engem, és ez felettébb idegesített. Ő volt az egyetlen, aki felém sem nézett, míg otthon voltam. Egy hónap alatt rendbe jöttem annyira, hogy már járhattam suliba. Persze az edzés ki volt zárva, hiszen mikor a 45 percet végig kellett írni a is rettenetesen fájt. Minden délután átjöttek a többiek és próbáltunk. Sokszor beültek Leonék is. Sophie legnagyobb örömére, bátyjával már nem veszekedtünk... sokat. Egyedül Mike hiányzott a bandából, egyszerűen nem volt hajlandó a közelembe jönni. Pár nap elég volt, hogy már nagyon elegen legyen ebből az egészből, így egyik alkalommal ott hagytam a többieket a garázsban, én pedig elmentem Michaelhöz. Persze állítólagos fontos programja ellenére otthon találtam, Rendesen meg volt lepve, mikor kinyitotta az ajtót és én álltam vele szemben.
- Mit keresel itt? - kérdezte még mindig a bejáratnál.
- Tudod, van egy barátom, akit már másfél hónapja nem láttam. Gondoltam megkeresem... - feleltem szemrehányóan.
- Egy barát leszúrja a másikat? - kérdezte.
- Véletlen volt Mike! Én nem haragszom... és a többiek sem, csak aggódtak értem.
- Hogy vagy?
- Hát, ha sokat gitározom, még fáj, edzésre meg egyáltalán nem járhatok és a karom felemelésével problémáim vannak.
- Sajnálom - suttogta a fiú.
- Mint már említettem, nem haragszom.
- Lehet, hogy te nem haragszol, de ezt magamnak sosem fogom megbocsájtani.
- Michael Dawson! Ezt most azonnal hagyd abba! Nem vagyok hajlandó végignézni, ahogy tökreteszed a barátságunkat, szóval most szépen fogod magad és eljössz velem próbálni.
Kb. fél óra múlva visszaérkeztünk hozzám.
- Megfenyegetted Jen? - kérdezte Jack.
- Önszántából van itt - mosolyogtam.
- Csak mert volna neked ellentmondani... - gúnyolódott Brian.
- Köszi, édes vagy - feleltem vissza nevetve.
- Na, csak itt állunk vagy mutattok is valamit? - kérdezte Leon.
- Hát, ha Michael még nem felejtett el énekelni... - piszkálódtam.
Eljátszottunk egy jó pár számot. Jason, Sophie, Daniel és Matt el voltak ragadtatva. Biztosan Leonnak is tetszett, de ezt semmi pénzért nem közölte volna velünk, csak megdobott egy "Nem volt olyan szörnyű"-vel. A boldogságot telefonom csörgése zavarta meg. A szám titkosított volt, így felvettem.
- Szia, Kicsim! - szólt bele anya.
- Szia... anya - feleltem.
- Pár nap múlva odautazom és bemutatom a jövendőbelidet.
Intettem a többieknek, hogy egy pillanat és jövök, majd felmentem a földszintre.
- Én nem megyek férjhez - közöltem vele.
- De igen, férjhez mész. Ez a családunk érdeke.
- Előbb ölöm meg magam - válaszoltam, majd kinyomtam a telefont.
Könnyek szöktek a szemembe, így mentem vissza a többiekhez.
- Mi történt? - kérdezte Brian, mire én egy szó nélkül megöleltem.
Kitört belőlem a sírás és hiába próbáltam, nem tudtam abbahagyni. Pedig már azt hittem sikerül megtartanom ígéretemet, miszerint soha többé nem sírok.
- Semmi baj, megoldjuk, Honey (Édes)... - suttogta a fiú a fülembe.
Mintha csak ez kellett volna, visszatértem a valóságba és elengedtem Briant.
- Hogy mondtad? - kérdeztem.
- Én... igazán... sajnálom... bocsánat - hebegte a srác.
"Honey" kattogott ez az egy szó a fejemben. Akkor hívott így, mikor együtt voltunk. Láttam Brian zavarodott és egyben bűnbánó arcát.
- Nyugi - érintettem meg a karját.
- És még azt állítják, nem szeretik egymást - súgta Vanessa Kaynek.
- Na, folytassuk! - lelkesedtem és fel is kaptam a gitáromat.
- Komolyan, mintha fél perce még nem sírtál volna... - értetlenkedett Jack, de nem igazán foglalkoztam vele.
Akkor és ott jöttem rá, hogy anyám akármit tehet, a barátaim mindig mellettem lesznek és számíthatok rájuk.