- Kapaszkodj! - mondtam elszántan és elindultam.
Erről a helyzetről, ahogy Leon teste az enyémhez simult, eszembe jutott, amikor Dan tanított vezetni. Sosem jártam oktatóhoz, csak a vizsgát tettem le, mindent Daniel tanított nekem. Kezdetben ő ült elöl és mutatta a dolgokat, később én vezettem és volt barátom ült mögöttem. Pontosan ugyan olyan puhán, mégis szorosan fogott, mint most Leon.
Nem kíméltem az idősebb Oswaldot, szinte végig teljes gázzal mentem. Hát igen, a Sophie esetében fél órás utat most húsz perc alatt tettük meg. Leparkoltam a ház elé és vártam, hogy a fiú felálljon. Leon leszállt és levette a sisakot, de azonnal összerogyott és elájult. Leugrottam a motorról, szabályosan eldobtam a bukómat és odatérdeltem a srác mellé. Szólongattam, de csak két-három perc után reagált. Leon már ébredezett, mikor kijöttek a többiek.
- A francért nem szóltál, hogy rosszul vagy?! - hordtam le azonnal - Az a hülye büszkeséged nem engedte, hogy kimondd, lassítsak? Megértettelek volna!
- Jen, elég volt! Rosszul van, állj le! - jött oda Brian. - Minden rendben? - kérdezte Leont.
A fiú bólintott, én pedig visszaültem a motorra és elmentem.
- Hova megy? - kérdezte Jason.
- Csak egyedül akar leni - felet Daniel, majd bekísérte a házba Leont.
- Jen csak aggódik érted r11; mondta Matt a srácnak. - Nem te vagy az első, akivel ez történt.
- Mikor jön vissza? - érdeklődött Leon.
- Maximum fél óra. Túlságosan aggódik ahhoz, hogy tovább maradjon - válaszolt Brian.
A szél kegyetlenül fújt, én mégsem fáztam. Boldog voltam, hogy újra érezhetem azt a szabadságot, melyet a motorozás tud nyújtani. De Briannek igaza volt, túlságosan aggódtam Leon miatt, mintsem órákra eltűnjek, így huszonöt perc elteltével visszaértem. A többiek a nappaliban ültek.
- Leon, minden oké? - kérdeztem.
- Igen, jól vagyok, de... miért akadtál ki ennyire?
- Erről most nem szeretnék beszélni - komolyodtam el. - Örülök, hogy nincs semmi bajod - mondtam, majd teljesen higgadtan felmentem a szobába, mely kiskoromban mindig az enyém volt, tegnap pedig Nessával osztottam meg.
A csukott ablaknál leültem a belső párkányra és csak bámultam kifelé. Könnyeim némán kezdtek folyni, csakúgy, mint az esőcseppek az ablakon. Együtt sírtam az éggel, ahogy eszembe jutott egy három éves történet. Órákig bámultam volna az esőt, ha nem jön be Brian. Odamentem hozzá és egy szó nélkül átöleltem.
- Húgi - sóhajtott a fiú.
- Hát így se szólítottál még - mosolyogtam.
- Ugye tudod, hogy a lenti dolog után el kell majd mesélned mindent nekik? - terelte el a szót Brian.
- Tudom... Segítesz?
- Persze, hogy igen. Ez nem is lehet kérdés! És biztos vagyok benne, hogy Matt és Dan is támogatni fog. Na, gyere! - fogta meg a kezem a fiú és lementünk.
A kezemet nem engedte el, ezzel pedig kiérdemeltük a többiek rosszalló pillantását.
- Tartozom egy kis magyarázattal. Főleg neked, Leon - kezdtem. - Mikor megtanultam motorozni az első utamon elvittem Mattet. Nem kíméltem őt sem. Amikor leszállt, ugyanúgy összeesett, mint Leon, de ő nem kelt fel. Három napig kómában volt. Az orvosok azt mondták, túlterhelte magát, de igazából csak én tudtam, hogy a sebesség váltotta ki ezt belőle. Ezért ijedtem meg ennyire. Matt se szólt, hogy rosszul van, pedig szédült, és én sem vettem észre. Sajnálom, hogy kiabáltam.
- Semmi gond, bocsánat, hogy felbolygattam a múltat - felelt Leon, ezzel nem kis meglepetést okozva. - Egyébként állati jól vezetsz. Van jogsid a motorhoz?
- Dan hibája, ő tanított vezetni. Amúgy, köszi. 14 éves korom óta van jogsim, külön kérvényeztük.
Jó pár percig elbeszélgettünk anélkül, hogy egymásba kötöttünk volna. Már dél körül járt az idő, mikor eszünkbe jutott, hogy ideje lenne hazamenni.