- Szia! - köszöntöttem mosolyogva.

- Szia! Mondtam már, hogy nem kell értem jönni, eltalálok egyedül is a színpadhoz.

- Tudom, tudom, de el kellett egy kicsit szabadulnom onnan.

- Mi történt? - érdeklődött, de én csak bólintottam, hogy nem akarok róla beszélni. Az autóban nem szólt egy szót sem az alatt a pár perc alatt, míg elértünk a színpadhoz. Közölte velem, hogy megkeresi Marcot, mert feltételezhetően ő jobb társaság, mint én. Kis pimasz, de tudtam, ha vele van akkor nem kell aggódnom miatta. Pár órával később láttam őt újra. Az egyik csoportomnak tartottam felkészítő órát, mikor csendben besunnyogott a terembe és figyelve várta, hogy végezzek. Nem volt már sok hátra az órából, de mégis kicsit hamarabb engedtem el tanítványaimat, amit ők örömmel konstatáltak.

- Mi a gond? - ültem le mellé a földre.

- Gondolkoztam - sóhajtott egy nagyot.

- Rosszul kezdődik - viccelődtem, mire ő elmosolyodott. Akkor kicsit megnyugodtam, tudtam, hogy olyan nagy baj nem lehetett, ha mosolyog. Sok hasonlóan kezdődő beszélgetés zajlott már le közöttünk, és szerencsére nagyjából mindenre találtunk megoldást. - Halljam - vártam, hogy elkezdje mondandóját.

- Mikor jöttem vissza, benéztem a nagyszínpadhoz, és azon kezdtem el gondolkozni, mikor fogsz újra fellépni?

- Már te is - sóhajtottam egy nagyot. - Az igazat megvallva nem tudom.

- De miért? Hisz a vállad már rendbejött, vagy nem? - nézett fel rám.

- Fogjuk rá. Még mindig fáj, de a műtét után a sebész azt mondta, hogy ez előfordulhat.

- De akkor miért gyakorolsz, amikor csak tudsz?

- Nem gyakorlok, az más. Akkor csak próbálok kikapcsolni egy kicsit - próbáltam neki megmagyarázni a helyzetet.

- Nem értelek, miért nem akarod azt csinálni, amitől igazán boldog vagy. Látszik, hogy szereted csinálni mindazt amivel, foglalkozol, a tánc, a tanítás, de ha látnád magad a trapézokon - nyitva hagyta a mondatot, de így is tudtam mit akart mondani. Felállt és otthagyott a gondolataimmal.

- Nem sétálhatok vissza csak úgy, mintha mi sem történt volna. Nincs jogom hozzá, azok után, hogy akkor mindent itt hagytam - halkan beszéltem magamhoz miután Yume magamra hagyott. A fejemet a falnak döntve a mennyezetet bámultam, próbáltam tartani magam, de pár könnycsepp kiszökött a szememből.

- Ez nem megoldás - hallottam egy mély hangot a terem másik sarkából, majd mikor megpillantottam az ajtóban álló férfit megborzongtam.

- Mégis mit kellene tennem? - álltam fel és indultam el felé.

- Kisasszony, kérem, erre a kérdésre csak magácska tudhatja a választ - hátborzongató volt minden beszélgetés, ami köztönk lezajlott az alatt az idő alatt.

- Mit akarsz? Nem tudom hogyan, miért csinálod ezt az egészet, de eléggé rémisztő hogy itt sétálgatsz így.

- Nem értem mire akar célozni - tette az értetlent, de a mosolya mindent elárult.

- Ha játszani akarsz, hát legyen - sétáltam el mellette.

- Sora - megváltozott a hangja. - Tévedsz, te itt bármit megtehetsz! Olyan dolgokat érzékelsz, ami csak keveseknek adatik meg. Olyan erő rejlik a szívedben, ami kivételessé, különlegessé tesz. Képes vagy adni, ami manapság igen nagy szó. Hidd el magadról, hogy még mindig ott van benned. Csak nézd meg a téged figyelő tekinteteket, és lásd meg végre őket. Nézz tükörbe és végre vedd észre, amit ők is látnak.

- Mi lesz veled, ha megteszem? Miért mész ilyen messzire? - nem válaszolt, csak csendben elsétált. Tipikus, gondoltam magamban.

Pár dolog még kellett ahhoz, hogy azon kapjam magam, hogy ismét a trapézok között szállok, több ember játszott közre, de végül mégis Leon volt az, aki az utolsót lökte rajtam.

Minden olyan gyorsan történt, lehet ez is rásegített az események alakulására. Haza indultam, de a folyosókon sétálva meggondoltam magam, és a színpadhoz mentem. Ott volt Leon, és épp gyakorolt. Azonnal kiszúrt, és befejezte. Az azt követő percek cseppet sem volt kellemesek. Már akkor megbántam, hogy odamentem mikor megállt velem szembe, pedig akkor még egy szót sem szólt. Arra sem kellett sokat várni.

- Miért jöttél vissza, ha még a trapézok közelébe sem akarsz menni? - Már az első szóval ütött, jó nagyot, mint mindig. Nem bírtam válaszolni. Meg akartam magyarázni. Neki a leginkább, de minden mondat, olyan értelmetlennek tűnt. Minden ok, és érv feleslegessé vált, amik mögé addig bújtam. Tudtam, mit mondana, mi lenne a válasza, mivel vágna vissza, akármit mondtam volna. Némán álltam és hallgattam.

- Mit akarsz ezzel? - egy dolgot akartam akkor igazán. Elbújni, előle.

- A közelembe sem jössz, szinte menekülsz előlem, így értelmetlen lenne azt hinnem, hogy bármi közöm van az ittlétedhez. Azt kell hinnem, hogy a színpad miatt jöttél vissza, hogy újra a trapézok közt akarsz tündökölni, de nem lépsz semmit. Ha azt hiszed nem lát senki persze könnyű bátornak lenni. Mégis mi a fene tart vissza?

- Nem vagy fair - suttogta és próbáltam nem rá nézni, próbáltam a tekintetem a földre tapasztani, de nem bírtam megállni, hogy ne emeljem rá a szemeim.

- Hogy mi? Mi nem vagyok? Szerinted mégis mit kellene csinálnom. Tovább bámulni tétlenül, ahogy gyötröd magad gyáván - dühös volt, talán még jogos is volt részéről a számonkérés.

- Én, csak... - hebegtem

- Te csak? - megragadta a karom, mikor próbáltam újra a szemkontaktust teremteni a padlóval, így kényszerítve némileg, hogy rá figyeljek.

- Kérlek, engedj el - a könnyes tekintetem sem hatotta meg.

- Szánalmas vagy. Képes lennél bármire ezen a színpadon, de te ahelyett, hogy csinálnád, csak menekülsz. Még próbálkozni sem próbálkozol.

- Hagyj békén - kérleltem, de ő folytatta.

- Hittem benned, és ostobán még talán reméltem is hogy egy nap majd visszajössz. Nagyot csalódtam benned, el sem hiszem, hogy valaha méltó partneremnek tartottalak.

Szörnyű érzés hallani az igazságot néha. Te is tudod, igazat adsz neki, minden egyes szó, minden úgy van, ahogy mondja. Átlát rajtad, nem tudod megtéveszteni, már belefáradtál. Mindenki másnak játszhatod a kitalált szereped, de ő akkor is tudni fogja, mi van az álarc mögött. Ez az, ami téged mindennél jobban dühít, és ezzel eléri a célját.

- Igazad van, egyetlen egy dologban tévedsz csupán. Nekem akár mit mondhatsz, de te is csak egy szerepet játszol. Én tudom milyen az igazi Leon Oswald. Ne feledd, én tudom, mi van a rideg és kegyetlen tanár álarca mögött. Láttam, milyen az a Leon, akinek majd megszakad a szíve, aki könnyeket hullat a húga sírja felett. Láttam milyen az a Leon, aki képes démonná válni, csak hogy aztán angyalként tündököljön. Láttam azt a Leon, aki minden reggel úgy mosolygott rám, hogy azt hittem, ha abban a pillanatban vége a világnak sem érdekel más csak, hogy a karjaiban ébredhettem. Megannyi Leon láttam, és ismertem meg. Akár mit hiszel rólam, nem felejtettem el mennyi minden van ott bent - böktem rá a mellkasára. - Ezzel nem mész semmire. Nálam nem, hiába is próbálkozol. - Még ha azt is mondtam, hogy nem tud rám hatni, belül tudtam, hogy mindent megváltoztat, de hogy ezt beismerjem, pont neki, mindezek után. Soha.

Másnap a próbán Laura újfent kikelt magából, ami már nem lepett meg, de Leon reakciója annál inkább.

- Igaza van. Nincs jogod itt lenni - lépett elém gúnyos mosollyal az arcán.

- Mindig eléred a célod, igaz?

- Talán nincs igazam? - folytatta a kis játékot.

- Mind a ketten jól tudjuk, hogy nincs.

- Bizonyítsd be, hogy tévedek! - Két lehetőség elehetőségem volt. Hagyom magam és bebizonyítom az igazát, vagy nem hagyom magam, és azzal eléri a célját. Sarokba szorított, és nekem döntenem kellett. Mindig ő volt az, aki jobban játszotta ki a lapjait.

- Legyen - mondtam ki végül magamra az ítéletet.

Minden mozdulat ösztönös volt. Nem gondolkoztam mit csinálok akkor, csak hagytam, hogy magukkal ragadjanak az érzéseim. Gondolkodás nélkül bíztam magam Leonra. Tudtam, ha mellettem van, nem eshet bajom. Fogalmam sincs milyen ugrásokat csináltunk, de amikor a végén, a színpad tetején a karjaiba zárt, már tisztán láttam.

- Nézz le - suttogta a füleimbe. Ahogy megpillantottam a minket figyelők arcát újra éltem milliónyi pillanatot. Megannyi boldog arc képe suhant végig a szemeim előtt. Mindegyik más volt, csupán egy közös vonás volt rajtuk, hogy mind miattunk volt. Mire feleszméltem már rég eltűnt mellőlem, láttam, ahogy becsukódik mögötte az egyik ajtó. Utána akartam menni, elmondani mindent, de amint leértem mindenki megrohamozott.

Nem én irányítottam, minden csak úgy megtörtént körülöttem, mert én végre hagytam, hogy megtörténjen. Zavart, hogy semmit sem kellett tennem és akkor rádöbbentem, hogy valójában miért is jöttem vissza.