Aznap este alig bírtam elaludni. Miközben forgolódtam az ágyban, régi barátom jó szokásához híven a semmiből elém lebegett. Mondanom sem kell első körben a frászt hozta rám. Majd jól megszokott kis perverz nyitómondata után komolyabb beszélgetésbe kezdtünk.

- Ki az? - kezdtem a kérdezősködést.
- Ki kicsoda? - ő pedig kezdte volna a kötözködést.
- Már nem rólam van szó, tehát halljam, ki a következő - fáradt voltam, nem volt kedvem a kis oda-vissza játékhoz.
- Miből gondolod, hogy nem rólad?
- Mit akarsz ezzel mondani? - keltette fel érdeklődésem, s talán még a remény apró kis szikrája is megcsillant bennem.
- Az, hogy újra látsz, nem feltétlenül jelenti, hogy egyedül elég vagy, vagy leszel. Az idő múlásával nem csak te változtál meg. - Kicsit sem sejtettem akkor, hogy mire akar ezzel célozni.
- Tudod, hogy mennyire imádom, mikor rébuszokban beszélsz - sóhajtottam egy nagyot.
- Sajnálom, Sora - lebegett hátrébb -, de neked kell rájönnöd, kiről is beszélek. Ami az örököst illeti, neked kell felnyitni a szemét, de ha félsz szembenézni saját magaddal, elbuksz - tűnt el a sötétben.

Másnap reggel teljesen szétszórt voltam, de ennek ellenére csak pár percet késtem. Kennek szerencsémre még volt ideje előző nap előkészíttetni egy termet nekünk, miután majdnem elfelejtettem megkérni rá. Yume is velük töltötte a napot, amit nagyon élvezett.

- Annyira furcsa hallani, ahogy rólam mesélsz - szakította félbe a szőke lány Sorát.
- Még szinte alig mondtam valamit rólad. De ha gondolod, ez átugorhatom.
- Ne, nem azért mondtam. Kíváncsi vagyok, hogy te hogy láttad ezt az egészet - mosolyog.
- Teljesen máshogy, mint te, az biztos - mosolyog ő is.
- Akkor néha nagyon utáltalak.
- Tisztában vagyok vele. De végül minden jól alakult. Vagy te nem így gondolod?
- De, hisz, ha akkor nem segítesz, most nem készülnék ilyen őrültségre.
- Szóval szerinted őrültség?
- Az, ha nem tudok változtatni néhány dolgon - sóhajt egy nagyot.
- Ha úgy látom, hogy nem vagytok kész rá, akkor egy szavamba kerül véget vetni az egésznek, és nem fogok habozni. De most hadd folytassam akkor.

Az eső nap elég érdekesen alakult. Bemelegítettünk, majd elpróbáltuk közösen a táncokat. Csak hogy kicsit összeszokjunk. Délben elmentünk ebédelni, és végre elkezdett beszélni. Mesélt magáról, és néhány dologgal igazán meglepett.
- Miért jöttél a színpadhoz? - kezdtem kérdezősködni.
- Jó pár éve láttam egy előadást - kezdett el mesélni. - Egy hajnali csoda indított el ezen az úton, mikor láttam az angyalok táncát, akkor éreztem először, hogy része akarok lenni valaminek. Azóta akartam csatlakozni a Kaleidohoz. Attól az angyaltól akartam tanulni, aki az álmaim adta. De egy tragikus előadás híre összetörte az álmaim. Elkeseredtem, és szinte teljesen feladtam. Később egy utolsó előadás erejéig visszatért az angyal, akit kislányként megpillantottam szárnyalni. Bár tudtam, hogy tőle már soha nem tanulhatok, de a hely, a színpad itt van. Úgy gondoltam, ha nem Sora Naeino lesz az, akitől megtanulhatom, hogy válhatok olyan angyallá, mint ő, attól kell tanulom, aki őt tanította. Az egyik legjobbtól, a legfélelmetesebbtől. Nem tudom, hogy mit gondoltam akkor vagy, hogy mit hittem, hogy majd a nagy Leon Oswald csak úgy felkarol egy kis senkit.
- Szép kis mese. Most mit gondolsz?
- Félek, hogy kevés vagyok.
- Ez sosem baj, hisz a félelmeinket le tudjuk küzdeni. Gyere, megnézzük, mit gondolnak rólad a trapézok? - majd elindultunk.


Már mikor beléptünk a terembe beigazolódni láttak a sejtéseim. A kis szőke lány, aki olyan idős volt akkor, mint én, mikor először trapézra léptem, kicsit megrettent a magasban lógó tárgyak láttán. De valami mást is láttam azokban a kék szemekben megcsillanni. Tűzet. Lehet, hogy még csak halvány lángok voltak akkor, de az biztos, hogy a nap végére perzselő, égető tűzzé érték ki magukat. Esetlenül kezdtük a gyakorlást a földön felszerelt állványokon, amin én is gyakoroltam egykor. Késő délután volt, mikor úgy gondoltam elég a bénázásból, gyerünk inkább a mélyvízbe. Mert amíg igazán nem érzed, hogy milyen repülni a trapézok között, nem vágyhatod annyira, hogy az felemésszen. Egy igazán egyszerű gyakorlattal kezdtünk egy kis szünet után. Két trapéz segítségével eljutni az egyik emelvénytől a másikig. Mikor elmondtam mi a feladat, Hannah szinte megfagyott egy pillanatra.
- Mély levegő! - mosolyogtam rá, majd elindultam az emelvény felé. - Figyelj jól! - már a trapézzal a kezemben néztem le rá. Nagy szemekkel figyelt, a tekintetét látva úgy éreztem, hogy még pislogni is elfelejtett.
- Fantasztikus volt! - lelkendezett az egyszerű ugrást látva.
- Most te jössz - mutattam fel az emelvényre. Bólintott és pár pillanat múlva már ott állt és kezeivel a trapéz rúdját szorongatta. Az idő lassan pergett, de ő nem ugrott.
- Csukd be a szemed - kezdtem hozzá beszélni -, képzeld el magadban, hogy elrugaszkodsz, majd ahogy közeledsz, a másik trapéz felé elengeded a rudat és elkapod a másikat, a többi már gyerekjáték. Ne félj! Nem esel le, hisz ott van alattad a háló.
Becsukta a szemeit elképzelte az egészet, majd mikor újra kinyitotta szemeit, elrugaszkodott. Sokáig gyakoroltunk még, ennek ellenére aznap nem sikerült megcsinálnia. Másnap mikor reggel beértem, ő már nagyban gyakorolt, de csak estére sikerült megcsinálni az ugrást teljesen. Olyan boldog volt, és én is nagyon örültem. Mikor hazaértem elgondolkoztam, eszembe jutott az elő nagy ugrásom, az Arany Főnix. Akkor ébredt bennem a gondolat. A következő reggel hamarabb értem be, így volt időm előkészíteni a kis meglepetésem. Hannaht már a portás úgy fogadta, hogy Kalos irodájába menjen azonnal.
Ijedten lépett be az ajtón, amit én kicsit meg is mosolyogtam. De ha belegondolok ez teljesen érthető volt részéről. Leültettük, majd Kalos szépen sorban elkezdte lejátszani az általam kért felvételeket. Layla, ahogy először előadja azt az ugrást, amivel hírnevét szerezte a Cirkusz Fesztiválon, majd, a Broadwayon előadott műsorának a zárójelenete, és az én Főnixem. Végül egy elég rossz minőségű felvétel, arról, amikor először próbáltam meg az ugrást. Utóbbin én lepődtem meg a legjobban.
- Ez? - néztem Kalosra, aki épp kikapcsolta a berendezést.
- A főnixes felvételeket kérted, nem? - igazította meg a szemüvegét.
- De, de ez a felvétel honnan van?
- Lényegtelen.
- Az utolsó ugrás tökéletes volt, annak ellenére, hogy a végén mégsem sikerült - állapította meg csodálkozó szemekkel Hannah.
- Igen, ezzel az ugrással harcolta ki akkor, a mi kis Soránk, hogy a társulatnál maradjon.
- Micsoda? - lepődött meg a hallottakon.
- Hagyd, majd elmesélem! Most inkább foglalkozzunk a lényeggel.
- Igen, kisasszony! - szentelte nekem ismét teljesen a figyelmét.
- Gyere, öltözzünk át, közben mindent elmesélek - indultunk kifelé Kalos irodájából. Hitetlenkedve fogadta az egészet, de én próbáltam meggyőzni, hogy ez lesz a legjobb döntés. Persze aznap még csak alapugrásokat gyakoroltunk.
Két nap volt hátra a határidő lejártáig, mikor nekikezdtünk az ő saját főnixéhez.
- Remélem azért volt egy kis időt tanulmányozni a felvételeket, amiket adtam?
- Igen, természetesen.
- Jó, akkor mesélj nekem valamit róluk.
- Mindegyik más, annak ellenére, hogy ugyanaz. A főnix újraéledésével, minden ugrás mást indít el. Hasonló mozdulatok mesélnek különböző érzésekről. Júlia szerepébe az ugrás egy halhatatlan érzést éleszt újjá, mikor a szerelmesek lelkei találkoznak, a színdarabban egy nő élete éled újjá, új célokkal megáldva. A
- Igen - mosolyogtam. - Ez mind szép és jó, amit lemondtál. Már csak egy kérdésem van, mielőtt elkezdenénk az ugrást. Milyen lesz a te főnixed? - láttam, hogy ezzel megfogtam, de kicsit fellélegzett mikor folytattam a mondókám. - Nagyon kíváncsi vagyok, te mit találsz majd meg ebben az ugrásban?
A hátralévő két nap pillanatok alatt repült el. Nem mondom, hogy tökéletesen kész voltunk az ugrásra, de már nem rajtam múlt. Délután négy órakor a nagyterembe özönlöttek az emberek, akik hallottak a kis kihívásról. Leon és én a színpad szélén álltunk tisztes távolságban. Laura már ugrásra készen állt az emelvényen. Tisztán lehetett látni rajta, hogy érezte a pillanatot, mikor minden szem rá szegeződik. Határozott mozdulattal rugaszkodott el. Akár egy igazi profi. Az ugrás tökéletes volt, ahogy az a kis vöröstől elvárható volt. Mégis valami hiányzott, valami igazán fontos, de ezt csak páran láthattuk rajta. Hannah kicsit elbizonytalanodott a látottak után, és ezen az én viselkedésem sem segített. El kellett engednem a kezét, és ezt a lehető legkeményebb módon tettem. Nem kímélhettem. Azt hiszem, azokat a szavakat sosem felejti el. Mégis legbelül érzetem, hogy megcsinálja, képes rá.
Talán kicsit remegtek a lábai, ahogy megfogta az indító trapéz rúdját. Szemeit becsukta vett egy mély levegőt, majd mikor tekintetét feltárta előttünk, és láthattam a tűzben égő szempárt már tudtam, hogy nem tévedtem.
Az ugrás nem volt tökéletes, de közben mégis megszületett valami, ami mindenkit elkápráztatott. Aztán csak azt vettem észre, hogy Leon ott áll előttem szinte villámló tekintettel. A háttérből hallottam Laura kiabálását, de teljesen magához láncoltak az ezüst csillogású szemek.
- Mi volt ez? Egy Főnix? Ezt komolyan gondoltad? Ez egyáltalán nem a zárójelenetbeli ugrás volt! - kezdett volna vitatkozni, de akkor nagy fölényt tudhattam magaménak. Tudtam, hogy ő is látta, amit én, és azt is, hogy még ha forró vasakkal kínoznák, se lenne hajlandó elismerni, hogy igazam volt. Álltam a szúrós tekintetét. Elmosolyodtam és végül válaszoltam neki.
- Most mondd azt Leon, hogy ez az ugrás nem méltó a zárójelenethez. Tökéletes befejezés lenne, és ezt te is nagyon jól tudod! - keményítettem meg tekintetem.
- Nem volt tökéletes - majd kisfiús daccal a szemeiben elfordította a fejét. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de csak egy nagyot sóhajtottam.
- Sajnálom - lépett mellém kis védencem bús arccal.
- Mégis mit? - szavaimra felkapta a fejét, és reménnyel kezdtek csillogni a szemei. - Hallgassuk meg, mint mond a főnök. És elindultunk felé.
- Sora, ez egyszerűen… - kezdett volna el lelkendezni Mia, mikor Kalos felállt és gondosan végignézett rajtunk.
- Leon - fordult az említetthez. - Remélem, megoldod - majd Miára nézett, akinek mondani sem kellett semmit.
- Igenis Kalos, már millió ötletem van - bólintott a forgatókönyvíró hölgy. Ebből a kis jelenetből persze sokan nem értettek semmit. A lényeg viszont, annak ellenére, hogy akkor nem volt tökéletes az ugrás a pár héttel későbbi évadzáró előadáson Hannah különös fénnyel pompázott a zárójelenetben. A hatalmas sikert aratott előadás után a Kaleido Társulat két taggal bővül. Egy ambiciózus fiatal hölggyel és egy reményekkel teli leányzóval. A diákok közül sokan kaptak ajánlatokat különböző helyekről és végül mondhatjuk, hogy minden jól alakult. És itt a vége.

- Hé! Nem fejezheted be itt! - kel ki magából egy pillanat alatt a lány.
- Csak vicc volt - mosolyog Sora, majd folytatni kezdi a történetet.

Pár héttel később Kalos az irodájába hivatott. Azt mondta, hogy van egy meglepetése, ami az új darabbal is kapcsolatos. Igaz tényleg egy meglepetést szánt nekem, de nem is sejthette, hogy van még valaki, aki hasonló merényletet tervez ellenem. Az irodába lépve hitetlenkedve néztem az előttem állóra. Azon nyomban kedves barátom nyakába ugrottam, nem törődve a körülöttünk levőkkel. Layla, Yuri, Sarah és Kalos mosolyogva nézték végig a jelenetet. Mia, May és Ken meglepetten figyeltek minket. Az ablaknál álló Leon arcát mondhatom, hogy jótékony homály fedte, mert nem biztos, hogy örültem volna, ha láttam volna, mi van ráírva.
- Hogy kerülsz ide? - kezdtem kérdezgetni, mikor elengedtem a nyakát.
- Mióta itt vagy - nézett rám Kalos -, igencsak fellendült a táncok iránti érdeklődés a diákokban, és úgy gondoltam ideje felvenni még egy oktatót.
- Ez komoly? - néztem rá, mire ő csak mosolyogva bólintott. Milliónyi kérdésem volt még, de azokat későbbre kellett halasztanom, mert Kalos folytatta kis monológját.
- Marco lesz az új tánctanár Sora mellett, aki majd bevezeti az itteni életbe. És a másik dolog, amiért ide hívattalak titeket az évadnyitó darab. Nagy szerencsénk van - hirtelen kopogtatás zavarta meg a beszédbe, majd Sarah szinte azonnal az ajtó előtt termett és kinyitotta azt az érkező előtt.

Elsápadtam, és szinte azonnal kővé dermedtem, mikor megláttam a belépő férfit…