A hétköznapok fertelmes üressége mindük életébe visszaköltözött. A folyamatos zenélés és fellépés teljesen elszívta minden energiájukat, legyen szó bármelyik énekesről, zenészről is. A kifulladásig hajtották magukat, hogy jobbak, elismertebbek legyenek a másiknál. Versenykoncertek és jótékonysági estek állandó vendégei voltak, de akárhol megjelent a két rivális banda, ott kő kövön nem maradt. Ha épp nem a bandatagok, akkor az egyik rajongójuk szított maga körül feszültséget az ellenséges csapatot észrevéve. A feje tetejére állították a világot. Sora érezte magát a legpocsékabbul. Mindaz, aminek eddig az életét szentelte mára már csak nyűg és problémák kiindulási pontja lett. Az emberek már nem azért járnak el egy-egy koncertre, hogy őket éltessék, hanem hogy a másik bandát fütyüljék ki és kezdeményezzenek ostoba verekedéseket. Igen. Nem egy példa volt már arra, hogy bizony le kellett fújni egy fellépést a botrányosan viselkedő közönség miatt. Ami azonban még inkább mardosta a lány szívét az a legnagyobb fájdalom, amit egy testileg egészséges ember el kell, hogy viseljen... a szerelem. Pontosabban a szerelem egy olyan formája, mely sosem, vagy alig teljesedik be. Mardosó és folyamatos fájdalom, ami alattomosan fészkeli be magát az életedbe. És ha egy pillanatra is azt hiszed, most kissé megszabadultál tőle, azonnal felélénkül és ha lehet, még több sebet ejt szíveden és lelkeden. Sosem hitte, hogy boldog kapcsolatban élhet majd Leon-nal, de valahol mélyen... valahol mélyen reménykedett benne, hogy egyszer majd egy olyan reggelen ébred fel, ahol közös életüket élik, közös zenével, békés hallgatóság mellett. Olyan nagy kérés lenne? Önzően hangozhat, de úgy hitte, szenvedett már annyit az életben, hogy végre kiérdemeljen egy kis boldogságot.

Unottan nyúlt el kényelmes ágyában a kidekorált plafont vizsgálva. Nem csinált semmit, nem készült sehová, ráadásul egyedül volt a banda lakásában, mivel a többiek valami füstös kocsmában szerették volna tölteni ezt az estét. Lila zuhataga szétterült a selyemtakaróval bevont ágyon maga alatt és ujjaival egy-egy tincset csavargatott céltalanul. Hallotta, hogy odakint egy, a szomszédok kutyáinak nem tetsző alak suhan el az utcában, mert éktelen lármára zendítettek mind, kiűzve azt a kevéske esélyt is az alvásra. Nagyot sóhajtva csapott maga mellé az ágyra és ülőhelyzetbe tornászta magát, meztelen lábára pamutmamuszt húzott és az ablakhoz botorkált. Az alak, ami elindította a zavargást valójában egy kiskutya volt, aki gazdátlanul menetelt a szűk utcán a csípős éjszakában. A lány gondolt egyet, magára kapott egy meleg köntöst és lerohant a ház elé. A levegő szokatlanul hideg volt és ez arra késztette, hogy kissé jobban összehúzza magán az anyagot, majd kutató szemekkel pásztázta az utat. A kis árva hamarosan megmutatta magát. Szilárdan tűrte a kerítések mögött rárivalló ugatásokat és szótlanul nézett a vicsorgó fogak közé. Sora még időben felhívta magára a figyelmet, nehogy megijessze a kutyust. Hihetetlenül koszos és vékony volt, de látszólag más baja nem esett. A lány kissé megkopogtatta a fejét, amiért nem volt képes legalább egy kevés ételt adni neki, de nem ez volt, ami meglepte őt. A kutyus szótlanul meredt rá, majd lassan elindult felé. Sora-t teljesen megbabonázta ez a csöppség, leguggolt és várta, hogy ő maga közeledjen felé. A csutakos kutyus egész közel merészkedett a lányhoz és tőle nagyjából két méterre megállt és leült a hideg burkolatra.

- Téged is kidobtak, igaz? – mosolygott a holdfényben csillogó szemű állatkára kedvesen. – Tudod... hasonlítunk.

A kutya kissé megdöntötte a fejét és vissza, amitől a lány kissé elkuncogta magát, talpra állítva ezzel az apró rosszcsontot, aki érdeklődve nyújtotta rövidke nyakát a lány felé és szimatolni kezdett. Egész bolondosnak tűnhettek bárki számára, aki most esetleg egy szomszédos ház ablakából figyeli a jelenetet. Sora lassan kiegyenesedett és karjával integetett a kicsinek, hogy ő visszatér az otthonába. Ám újdonsült barátját nem lehet ilyen könnyedén lerázni. A kis négylábú hűségesen követte „áldozatát”, míg az fel nem fogta, mit kér új barátja. A lány egy huncut kacajjal érzékelte a kutyus néma kérését és nyitva hagyta a lakás ajtaját előtte és megvárta, míg maga be nem lép oda. A kellemes meleg és a tűzhelyen hagyott ebéd finom illata döntő érv volt éhes pocakjának. Az énekes egy nagy adag ételt tolt kicsiny orra elé, majd finoman simogatni kezdte koszos mégis puha bundáját. Vacsora után persze egy alapos fürdőzésen esett át mind a jövevény, mind pedig Sora, mivel a mocorgó kutyus sikeresen összecsutakolta őt is. A sötét szőrme alatt hófehér bunda lakozott, ami fényesen csillogott annak szárítása után. A következő napirendi pont a szobatisztaságra való szoktatás, de nem volt vele sok probléma. Valószínűleg olyan ember dobhatta őt az utcára, aki már mindenre megtanította őt. A lány kivételesen beengedte kedvencét az ágyba és kellemesen elszórakoztak mindaddig, míg a lány telefonja éktelen dallamra nem zendített.

- Igen? – fogadta a hívást.
- Szia Sora! Itt Fantom!
- Áh, helló!... Ne csiklandozz már... – csitította közben a kutyust.
- Őh... nos... megzavartam valamit? – dadogott a férfi.
- Tessék?... Ne nyalogasd a nyakam! – utasította megint a kutyát.
- Na ezt nem hallgatom tovább! – vörösödött el a férfi. – Inkább visszahívlak később!
- Ne-ne-ne-ne-ne! Itt vagyok! Mond csak! – nevetett folyamatosan.
- Azt hiszem, most megpróbálok elvonatkoztatni a mellékzajoktól... – ecsetelte. – A lényeg az, hogy holnap egy stúdiófelvételre kell mennetek, neked és a bandának! Fél 11-re legyetek a JapanIdol épülete előtt!
- Fél 11? A többiek valami kuplerájban vannak és nem hiszem, hogy a tudatuknál lesznek, mikor hazaérnek. Nem lehetne délutánra tenni az adást? Hát addigra kijózanodnak...
- Vagy ez, vagy semmi!
- Rendben! Nyugi! Értettem! Majd én elintézem őket!
- Köszönöm! Akkor holnap!
- Holnap! – azzal bontotta a vonalat és visszatért a kutyus kényeztetéséhez.

Hajnalban még hallották, ahogy megérkeztek a többiek és minden igyekezetük ellenére sikerült felborigatni a székeket vagy nekimenni egy ajtófélfának, nem kis nevetést okozva ezzel egymásnak. Másnap reggel minden kicsit nehezebben ment. Míg Sora és a kutyus kicsattanó erőben voltak, addig a többiek egész idétlen pozícióban próbáltak aludni, hozzáteszem egy ágyban hárman. A lány először csak halkan ébresztgette őket, majd drasztikus lépésre szánta el magát. Hirtelen mozdulatokkal tárta szét a sötétítő függönyt a szobára vakító fényt erőszakolva, és mivel ez sem hozott nagy eredményt, a konyhába indult, megeresztette a vizet és egy nagy tál langyos vízzel hintette be drága bandatagjait, azok nem kis meglepettségére. A szitkok csak úgy repkedtek a kicsiny szobában és mozdultak meg végre a fiúk. Sora majd megszakadt a nevetéstől és mikor erőt vett magán, reggelit készített mindannyiuknak. Egyesével szállingóztak ki a szobából és foglaltak helyet a hatalmas asztalnál és fogyasztották a friss kroissan-okat. Nobu kócosan és monoton mozdulatokkal falatozott, mikor lábánál különös dolgot tapasztalt. Még a falat is megállt a szájában és lassan fordította fejét a mellette eszegető Shin-re majd másik oldalán Yasu-ra.

- Srácok! Valakinek igazán nem ártana egy kis karbantartás... lábügyileg...
- Miről beszélsz? – pislogott Shin.
- Az, hogy valamelyikőtök lába szőrös, az nem kifejezés. Mi van, talán bundát növesztettetek? – viccelt, de az egyetlen, aki felfogta ezt a félreértést, az Sora volt.
- Mi ütött beléd? – húzta fel szemöldökét Yasu. – Rajtam ráadásul hosszúnadrág van! – emelte fel lábát.
- Az enyém pedig olyan sima, mint a babapopsi! – mutatta meg lábát Shin is.
- Akkor... – gondolkodott Nobu és lassan kitolta maga alól a széket és az asztal alá süllyedt, ahol szembetalálta magát a békésen csaholó kutyussal. – ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – kiabálta olyan vékony hangon, mint egy lány.
- Mi az ördög ütött beléd? – bukott az asztal alá Shin is. – ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – csatlakozott.
- Jézusom! – fogta a fejét Yasu. – Mint a gyerekek. – majd megköszönte a reggelit és öltözni indult.
-Elég! Halljátok! Nyugi már! Elég! ELÉÉÉÉÉG! – vetett véget a fejetlenségnek Sora. – Ez csak egy kiskutya!
- Még! De majd figyeld meg, mi lesz belőle egy hónap múlva! – tette védekezően a kezét maga elé Nobu.
- Ugye nem hiszed, hogy majd megtámad titeket! Hisz veletek fog felnőni!
- MI? ITT MARAD? – kérdezték egyszerre.
- Hát persze! – vette fel a kutyust Sora és lassan közelített a két reszkető fiúhoz. – Na gyertek és simogassátok meg! Egyébként is mi volt ez a felfordulás? Nektek talán sosem volt kutyátok?
- Nekem volt egy! Szétrágta a szuper értékes újságaimat! – durcáskodott Shin.
- Nekem nem volt! De mikor suliba jártam, hazafelé mindig megkergetett egy-kettő! – felelte Nobu.
- Ez igazán sajnálatos! De itt az idő, hogy változtassunk az érzéseiteken a kutyákkal szemben! – nyomta a fiúk kezébe a puha kutyust, amit először csak egymásnak adogattak, majd ahogy egyre inkább simogatták, úgy kedvelték meg az apró állatot.
- Nem is olyan veszélyes. – állapította meg Nobu, mire egy jól irányzott arcon nyalás volt a válasz.
- Jut eszembe! Ma fél 11-re hivatalosak vagyunk egy tv-adásra a JapanIdol-ba! Szóval egy kettő! Készülődni és a legjobb formánkat nyújtani! – tapsolt.
- Mire ez a nagy örömködés? Csak azt ne mond, hogy ez a szőrcsomó váltja ki belőled? – pislogott Nobu, majd nevetve tért vissza a szobájába átöltözni, őt Shin követte.

A banda végül sikeresen elkészült és vakuk villogásai közben léptek ki a neves épület elé luxusautójukból. Ahogy az kell, mindenhol extravagáns berendezések, vörös szőnyeg és készséges asszisztensek nyüzsögtek körülöttük és mind csak a kívánságaikat lesték. A srácok egy-két telefonszámot is kicsikartak néhány cicababától, akiket valószínűleg az ágyuknál tovább nem szándékoznak elvinni. A lány már megszokta ezt a fajta bohém életstílust tőlük és csak áldani tudta magát, amiért nőnek született és nem vált züllötté. A stúdió körül már nagy munkálatok folytak. A hamarosan kezdődő adás már mindenki feszültségét kivívta. Világításért felelős emberek irányították fényforrásaikat a megfelelő helyre, headset-es lányok szaladgáltak súlyos mappájukkal a kezükben, miközben folyamatosan egyeztettek telefonon egymással, egyszóval... zűrzavar. Sora viszont nem ettől sokallt be, hanem attól, amit most fedezett fel. Az egyik dupla szárnyas ajtó mögött ugyanis drága rivális bandájuk adott éppen próbakoncertet. A szíve egyre hevesebben vert ha a viszontlátásra gondolt, ezért, hogy kicsit lehiggadjon, megkereste a számára felcímkézett sztárszobát és magára zárta az ajtót. Eközben Yasu a hátát a falnak vetve várta a lassan végző zenészeket, akik hamarosan ki is léptek az ajtón.

- YASU! – örült meg neki az egyik, May bandájában új gitáros. – Hogy vagy öreg haver?
- Életteli, mint mindig... – állapította meg lemondó hangon a kopasz.
- Áruló! – jelent meg mögöttük May egy csilivili ruciban, majd magason tartva az orrát, távozott, megfagyasztva mindenkiben a vért.
- Ijesztő, mi? – bökte oda neki Yuri, míg az új gitáros és Leon csak nevettek a jeleneten.

Azonban az ezüsthajúval valami nem stimmelt. Vállát a falnak támasztotta és teljesen háttal állt a társaságnak. Láthatóan össze volt zuhanva, a teste furcsa görbületben rekedt és olykor megremegett. Csak Yasu ismerte fel, hogy régi barátjának problémái vannak. Ahogy Leon a cigarettáját a szájába vette és többszöri próbálkozásra sem tudta meggyújtani az öngyújtóját, már több volt, mint gyanús. A kopasz összehúzta szemöldökét és a lehetőségeket vizsgálta magában.

- Hey, Leon! – bökte oda neki, mire mindenki felfigyelt. – Beszélnem kell veled! – ragadta karon a fiút.
- Mi az ördög van? – próbált erősen visszakozni, de képtelen volt rá.
- Csak nyugi és menjünk! – utasította és lassan eltűntek a hosszú folyosóról, egyenesen a férfimosdóba.

Ahogy Yasu felmérte a helyzetet és nyugtázta, hogy nincs senki rajtuk kívül, berúgta az egyik fülke ajtaját, megragadta a teljesen legyengült fiú kabátjának gallérját és erősen a falhoz vágta annak testét, aki halkan szisszent fel a fájdalomtól.

- Nos? Megint rákaptál, mi? – sziszegte a fogai között.
- Nem... minden rendben... – válaszolt neki úgy, mint egy élő-halott.
- A szemeid viszont azt mondják, hogy semmi sincs rendben! – szidta tovább és egyre erősebben szorította a falnak.
- Csak egy kicsit... – próbálta összeszedni magát.
- Egy kicsit mi? – erőszakoskodott.
- Nem szoktam rá... – próbált tiltakozni sikertelenül.
- Az ISTENIT DEHOGY NEM! ÉS EZT MOST RÖGTÖN ABBA KELL HAGYNOD! – kiabált vele.

Leon teljesen elvesztette régi énjét. Csupán az arculat, a ruha, ami megmaradt belőle. Az érzései teljesen összekeveredtek és most úgy feszült a falnak, mint egy kisfiú, akit rajtakaptak valamin. Szemeit, melyek vérerekben forogtak szorosan zárta össze, szabad karjával pedig maga előtt védekezett, bár tudta... Yasu-nak igaza van. Mégsem volt rá képes. Egyszerűen tönkretette magát... a saját akaratából...

- Sajnálom... – súgta remegve. – Nem teszek ilyet többé... – súgta egyre erőtlenebbül, mire Yasu végre elengedte őt, aki így lassan csúsztatta végig hátát a hideg falon és ült le a fagyos csempére.
- Leon... – tekintett végig a teljesen kábult fiún. – Nem kell aggódnod... Nem tervezem, hogy elcsábítom tőled Sora-t... – vallott színt a férfi, mikor régi emlékei felidézték benne baráti viszonyukat.
- Igazad lehet... – szólalt meg ismét az ezüsthajú a földön. – Mindig hagytad, hogy azt tegyek, amit akarok... Mindig lenéztél engem és ezt igazán ki nem állhattam. – kereste kezével doboz cigijét, amit most Yasu sebesen elvett tőle.
- Amióta elszakadtál Sora-tól, teljesen bizonytalanná váltál. De fogd már fel! SORA UGYANÍGY ÉREZ!
- Sora... is...? – emelte meg kissé a tekintetét.
- Van, hogy napokig ki sem jön a szobájából... keveset eszik és esténként sírva riad fel az álmából. Azt hiszi, hogy nem tudunk róla, de a banda többi tagja is tapasztalt hasonlókat. Ha ez így megy tovább, nem tudom, hogy végzi majd. Akkor figyeltem fel rá először, mikor pár hete összetalálkoztatok a hotelben. Nyilván eléggé megviselte őt az a tény, hogy nem kellett senkinek gyermekként sem, és az, hogy te is eltaszítottad őt most, talán már túl sok volt neki. Egyikőtöknek sem tesz jót ez a helyzet... Ne hajtsd túl magad! – tette biztatóan a vállára a kezét. – Te egyáltalán nem vagy olyan mint Fantom vagy én. És ne is akarj olyan lenni... Csak tedd, amit tenni akarsz... – súgta egyre halkabban Yasu, aki térdre kényszerítette saját magát és szembeszállt a régóta dédelgetett tervekkel, amiket Fantommal szőttek. – Ha így haladsz... nem jutsz messzire...

Azzal távozott. Már teljesen elvesztette célját, de valahol legbelül örült annak, hogy ezentúl nem fogja tönkretenni sem Sora-t, sem Leon-t, és ezt szépen megmondja Fantomnak is. Telefonjára egy fontos üzenet érkezett, mi szerint siessen a stúdióba, mert az ő számuk következik. Az ütős zene után mindenki fáradtan indult vissza a szobájába, így Sora is lassú léptekkel közeledett a sajátja felé. Ahogy cipője kopogásának visszhangját élvezte, egyre több és egyre aggasztóbb gondolat futott végig tudatán. Elsétált May szobája mellett, majd Yuri-é és Kalos-é mellett is, ami egyre inkább lehangolta őt. Olyan közel voltak egymáshoz, mégis egy átívelhetetlen szakadék süllyedt közéjük. A sajátja ajtaján egy kisebb tábla állt az együttes nevével ellátva, alatta a saját neve betűi sorakoztak.

- Már majdnem egy hónapja nem láttam Leon-t... nyilván valami könnyűvérű nőcskével fetreng valahol! – próbálta magát kissé jobb kedvre deríteni, ám hiába. – Nem mintha annyira érdekelne... Talán még jobban is érezném magam tőle.

Azzal lassan eresztette hideg kezeit a kilincsre és nyomta le annak kallantyúját, ami egy tompa kattanással jelezte az ajtó felnyílását. Lomha mozdulatokkal fordult be a szobájába, ahol nem várt dolog történt vele.

- Jó munka volt! – szólította meg őt egy ismerős férfihang, akinek szavait tompította a szájában lógó cigaretta.

Sora szemei nagyra kerekedtek, sebesen csapta be maga mögött az ajtót amire rögtön rá is fordította a kulcsot, nehogy valaki véletlenül bejöjjön hozzá és akkor aztán olyan botrány kerekedik, amit még öreg korukban is emlegetnének.

- Mit keresel te itt? – fordult Leon felé, aki ráérősen szívott dohányába.
- Áh! Csak kölcsönvettem egy szálat! – forgatta ujjai között az izzó végű cigit. – Igazán meggondolatlanság a szobádat nyitva hagyni, miután elmentél. Tudod, vannak a földön elég veszélyes emberek is. – incselkedett.
- Pontosan tudom! – lépdelt felé határozottan és kissé idegesen. – És megmondanád nekem mi az ördögöt csináltál volna, ha meglát valaki? Tűnj innen!
- Ne légy olyan mérges! – húzta lusta mosolyra ajkait a fiú. – És sajnálom, hogy nem kerestelek azóta...
- Nem... – enyhült meg a lány. – Nem vagyok mérges... ráadásul én sem kerestelek.

A csend, ami őket övezte ezek után, teljesen megőrjítette Sora-t. Úgy érezte, mindennek vége szakad majd ezzel a beszélgetéssel. Ahogy Leon ott ült előtte, szinte már előre hallotta a bocsánatkérő szavakat és azt a tipikus „maradjunk barátok” szöveget, amit senki sem gondolt még komolya, aki ilyen tusán ment keresztül. A folyamatos fellépések lehetetlenné tennék egymásnak az egészséges kapcsolatot. Ha már nem lehetnek együtt mindig, amikor csak akarnak, akkor... legyen vége. Legyen vége, még mielőtt komolyabbra fordulna a dolog. És az az apró titok, ami majd csak később hordoz nagy jelentőséget magával, majd örökre titok marad előtte...

- Sora... – zökkentette őt ki révüléséből. – Beszélni szeretnék veled valamiről... Ráérsz egy kicsit?

A lány szíve megszűnt egy pillanatra dobogni, torkába maró fájdalom lett úrrá és csupán kevés hiányzott ahoz, hogy el ne sírja magát ott helyben. És bár felkészítette magát erre a végre, mégis félelem övezte minden egyes rezdülését, mozdulatát.

- Ülj le... – folytatta., mire a lány egy külön székre helyezkedett. – Ne oda! Ide mellém... – simított végig a kanapén.
- Itt megfelel. Ha odaülök, nem tudlak majd komolyan végighallgatni... és tudjuk jól, milyen súlya lesz ennek a beszélgetésnek. – meredt a lány egy széles tükörbe, elborzadva saját szomorú arcán.
- Nos... ez egyedül rajtad múlik... – övezte ezek után csend, ami megőrjítette a lányt.
- Mit akarsz? – törte át a némaságot, majd látva, a fiú nem fele, lassan felállt és lomha léptekkel indult el felé, hogy leüljön mellé, de a lehető legtávolabb.

Összegörnyedt, ujjaival rövid szoknyáját markolászta és szemét leomló hajával rejtette el, melybe kósza könnyek szöktek. Tehetetlenül nézte végig, ahogy Leon ráérősen kémleli a szoba szemközti falán lógó nonfiguratív képet és nem szól semmit. Aztán lassan a cigarettájához nyúl és a kis asztalkán lévő hamutálba nyomja a cigarettavéget. De ekkorra már hangos szipogásba és rejthetetlen sírásba kezdett. Teste remegett és elvesztette felette az irányítást. Ekkor megérezte hideg kézfején Leon tenyerét, ami lassan fogta közre és emelte ajkaihoz azt, miközben halkan súgta a nevét. De elege volt! Nem kellett a színjáték, nem kér senki sajnálatából!

- MIT AKARSZ? NYÖGD MÁR KI! – feszült meg a férfi ölelésében. – BELEHALOK A BIZONYTALANSÁGBA! – szorította le szemeit, miközben könnyei megállíthatatlanul törtek elő szeméből.

- Sora... Gyere hozzám... – súgta halkan a lány fülébe, akiben megrekedt azután minden könny, szemei most kikerekedve vetültek az elködösült te tiszta magabiztosságban fürdő szürke szempárra, melynek tulajdonosa egy könnyed csókkal ébresztette a pillanatokra megdermedt lányt...