- Mégis... mi ez? – súgta maga elé hangosan.
- A múltad... – felelte ridegen Kalos és közben folyamatosan a basszusgitáros tekintetét és reakcióját figyelte.

Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki töredék, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, a szerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult és valahol egyszer lemaradt. Észre sem veszed, egyre távolabb kerül belőled a hit és az emlékezés édes melege... de persze mindig lesz ott valami, ami arra késztet, hogy gyorsabb légy magadnál, az emlékeidnél. Talán Te is éreztél már úgy, hogy egy emlékkép halvány kontúrja rajzolódott ki előtted és te olyan szinten próbáltad elnyomni annak tiszta arculatát, hogy szinte beleszédültél. Rövid időszakaszok, melyeket felednél, de nem tudsz... lehet, hogy pont azért, mert túlságosan próbálod. Pedig minden mozdulat, minden tett Te vagy, legyen az helyes vagy helytelen, becsült vagy szégyellt.
Leon Oswald szíve megremegett kissé. Egy olyan ember terítette maga elé eddigi rejtett életét, akit mindenkinél jobban megbecsült és támaszkodhatott rá. Most mégis, mikor a kényelmes bőrfotelből feltekintett rá, a férfi szemei nem sugalltak együttérzést vagy azt a tipikus fényt, ami azt jelezte, hogy megérti őt. Semmi. Hosszú ujjaival végigtáncolt a kissé megkopott képeken, dokumentumokon és akaratlanul is elmosolyodott. Ő sem futhat el. Hiába ő Leon Oswald, még neki sem adathat meg az a kegy, hogy múlt nélkül tegyen meg ekkora utat. Kényelmesen nyúlt el a fotelben, fejét amennyire tudta, hátrahajtotta és várt. Hogy mire?... igazából semmire...

- Nos? – látta Kalos a zenész évődését. – Mit szeretnél mondani?
- Nagyon régen volt. Barátok voltunk, együtt zenéltünk és kész! Engem felkaroltál, ők meg lemaradtak. Persze a számukat megtartottam és a régi barátságra való tekintettel mindig értesítjük a másikat, ha megváltozik a száma. Ennyi...
- És mit tudsz ennek a Fantom gyereknek a ténykedéseiről?
- Hogy mocskosak... – nézett fagyosan a férfi tekintetébe, aki a kijelentésre kicsit meghökkent.

Egy kertvárosi házban hatalmas hangzavar kerekedett. A környék minden lakója a pokolba kívánta az újonnan ideköltözött fiatalokat, akik egész nap csak a fülsüketítő zenéjükkel próbáltak. Tipikus férfilakás volt. Mindenhol eldobált holmik, félig elfogyasztott emeletes szendvicsek... az ajtó mögött felsorakozó sörös dobozok tömkelege. A garázsból eredt a zaj... pontosabban egy garázsból kiépített stúdiószobából. Egy hatalmas üvegfal vágta ketté a termet, ahol az egyik oldalon a zenészek, velük szemben az üvegfal mögött pedig műszerek és statiszták igyekeztek mindent tökéletesen beállítani. Sora stílusa nem sokat változott az utóbbi időkben. Ugyanaz a nagyszájú és makacs énekesnő lett egy plusz adottsággal... a bosszú csírájával a szívében. Láncok ékesítették öltözékét mindenhol, ruhája olykor szakadt mégis menő volt. Egy nagydarab, kedves fickó matatott a számítógépén a stúdió előtt a tükör mögött. Csak rá vártak... Yasu a dobokat igazgatta, a két másik srác pedig a gitárjaik húrján feszítettek kissé. A pasas egy vicces mosollyal emelkedett ki a székéből és jelezte a srácoknak, hogy kezdhetnek. Sora elnézett előbb a jobbjára, majd a baljára és bólintott. Nobu kezdte a dallamot, amibe hirtelen csapott bele Shin és Yasu is. Dögösebb zenét akartak? Hát most megkapják! A lány bizonyítani akart mindenkinek! A rajongóknak, a volt bandájának, barátainak, manager-ének, az apjának, aki elhagyta és még Leon-nak is. Igen! Majd megmutatja, mit vesztettek akkor, amikor elküldték.

„Akkor, mikor elnyelt a sötétség, remegő ajkakkal sírtam egy szoba sarkában. De elfojtom a szúró fájdalmat, ami egyre mélyebbre vágja magát bennem és ami a megszegett ígéretekből fakad. Senki sem képes megvédeni engem. Istenem, csak még egy szerelmet adj! Szükségem van a szerelmedre, mert egy összetiport rózsa vagyok, oh baby, segíts ki engem ebből a fagyos fájdalomból a csupán felém küldött mosolyoddal és szemeiddel. Szükségem van a szerelmedre, mert egy törött rózsa vagyok. Szükségem van a szerelmedre... Akkor, mikor velem voltál, csak az árnyékodat üldöztem, mezítláb futva, de állíts meg! Ez a szúró fájdalom, amit a szerelem egyre nagyobb súlya okoz... gyengéden csókolj... Senki sem menthet meg, mint egy fagyos rózsa, úgy akarok békésen aludni... a könnyeimmel. Szükségem van a szerelmedre, mert egy összetört rózsa vagyok. Hervad a szomorúság, hervad a lelkem és romokban hullok szét, kicsi lány. (...) Szükségem van a szerelmedre, mert egy törött rózsa vagyok, és a zenéd, mint hervadó szirmok a szélben. Sehová sem tartozok, az életem magányos...”

Anna inspi' Nana - Rose

A hangja elveszett a hangszerek különböző végjátéka között, melyek úgy fejeződtek be, mintha elvágták volna a vezetékeket. Sora bár kimerült kissé, szemernyi jelét sem mutatta. Kíváncsian figyelte a nagydarab fickót, akihez időközben megérkezett Fantom is együtt bújták a kijelzőket, majd összenéztek, bólintottak és intettek a bandának, hogy jöjjenek ki.

- Na milyen volt? – jött lázba Nobu.
- Fantasztikus! – tapsolt kettőt Fantom és végigvezette a tekintetét a kis csapaton. – És van egy új hírem!
- Ki vele! – tette rendbe magát Shin.
- Ma este lesz egy nem hivatalos fellépésetek!
- Nem hivatalos? – tette fel Sora helyett is a kérdést Nobu.
- Pontosan! Már megkaptam az engedélyeket is. Egy utcai színpad a város főterén. Csak ti és a rajongók!
- Szóval semmilyen garancia sincs arra, hogy bárki is meghallgatna minket? – összegezte a lány a tényeket, amivel teljesen lehangolta eddigi jókedvüket. – Rendben van! – törte meg a kényelmetlen csendet
- Komolyan? – ugrálta őt körbe a két nagy gyerek.
- Naná! És biztosítlak titeket... egy páran biztosan eljönnek majd! – nézett rájuk démoni fényben úszó szemekkel és tisztán látszott rajta, hogy nagyon készül valamire.

A bandáért egy hosszú fekete autó érkezett. A bejárati ajtó lassan nyílt meg és jelentek meg sorra a tagok. Sora tűnt fel először. Fején fekete baseball-sapka, szeme előtt férfiakra jellemző motoros napszemüveg, bőrkabát és miniszoknya. Észveszejtően nézett ki. Akárcsak a többiek. Mind felvették a lehengerlő mégis távolságtartó arcukat és eltűntek a jármű kényelmes sötétjében. A városnak még sejtelme sem volt arról, mi van készülőben. A főtéren sétálgató emberek egy-egy pillantást vetettek a már előkészített, de még üres színpadra és kíváncsian kutattak információk után. Észre sem vették, hogy a tér lassan megtelt velük, de senki sem mert közvetlen érdeklődést mutatni a színpad felé. Sora megkérte Yasu-t, hogy küldjön Leon-nak egy üzenetet, amiben idehívja őt és mindenkit, aki a turnéban van. A lány arcán egyre kirajzolhatóbb mosoly húzódott, ahogy egyik kanyart vették a másik után. Már nem kellett sokat várnia Ahogy ott ült mozdulatlanul a kocsiban és hagyta, hogy a gyomra magától forgassa fel nyugodtságát és magabiztosságát. A szíve egyre hevesebben lüktetett, de senki sem feltételezte róla, hogy esetleg izgulna. Pedig ha tudnák... Az autó végül bevette utolsó kanyart is. Már lehetett látni a kivilágított teret és azt a tömérdek embert, akik idegyűltek. A sötétített üvegek mögött a banda teljesen ledöbbenve tapasztalta a nem várt érdeklődést. Szemüket összefonták egy pillanatra és ahogy leállt a motor, mind könnyed eleganciával szálltak ki és vonultak végig a tömegben, egyenesen az emelvényhez. Jót mosolyogtak magukban, mikor innen-onnan apró feltételezéseket véltek hallani az esetleges fellépők kilétéről. Ám Sora az egyik vékony hangú, hisztiző lány kijelentésére megtorpant kissé, mire mindenki felfigyelt. Szemei kikerekedtek és szűkültek össze lassan a méregtől. Kecsesen emelte le szeméről a szemüveget és nézett farkasszemet a lánnyal, aki a döbbenettől és a hirtelen jött szigorral nem volt képes mit tenni és gyorsan felszívódott. A banda gyorsan felállt a hangszerük mögé, Sora beállt a mikrofon mögé és egy statiszta egy hatalmas zászlót nyomott Nobu kezébe, aki azonnal kifüggesztette maguk mögé. A szél erősen tépett egyet a vékony anyagon, melyen tisztán olvasható volt a banda neve. Az emberek egyszerre hördültek fel és amint megismerték a lányt vagy akár az egyik fiút, a fanatikusok a nevüket kiabálták és igyekeztek minél közelebb kerülni hozzájuk...

Mindeközben Leon épp egy szám dalszövegén gondolkozott mikor a telefonja üzenetet jelzett. Unottan vette elő a készüléket és a küldő nevét olvasva azonnal felpattant a földről és sietősen nyitotta meg az üzenetet. „Fél óra múlva a Setsubi téren! Hozz mindenkit! Sora.”. Nem gondolkodott a miértjén vagy az esetleges cselszövéseken. Azonnal végigzörgetett mindenki szobájának ajtaján és átadta az üzenetet, majd felkapta kabátját és egyéb elrejtő holmikat és sietett is a térre, meg sem várva barátait. A feltűnően sok ember aggasztotta őt és már sejtette, mire készülnek. Sora csendben tűrte a monoton kántálást, amit a közönsége intézett feléjük a kezdést erőltetve. De ő várt... neki még várnia kellett... egészen eddig. Amint megpillantotta Leon ezüst üstökét kitűnni a tömegből, felemelte a kezét és rászegezte gyűrűktől zsúfolt ujját, mire mindenki arra vetette a tekintetét. Ekkor intett a srácoknak, hogy kezdhetnek... és végre elindult a szabadtéri koncert. A lány elégedetten nézte végig a férfi évődését a sorok között, akihez hamarosan megérkeztek a többiek is. A levegő izzott a basszusgitár borzongató hangjától, amit ha egyszer élőben meghallasz, többé nem szabadulsz tőle.

- Ez meg mi? – lépett a fiúhoz Kalos.
- Talán a bosszúja... – válaszolt helyette Layla. – Milyen gyerekes! – fonta keresztbe a karjait.
- De... – vett magához szót Ana is. – Valljuk be, nem rosszak.
- Nem rosszak? – hökkent meg kissé a kijelentésen Mia. – Fergetegesek! – csillogott a szeme a félelemtől és csodálattól egyszerre.
- Ez a csaj nagyon elszántan tönkre akar titeket tenni, srácok! – lépett elő a semmiből régi barátjuk, Ken.
- Te is benne vagy? – bökött a fejével a színpad felé Sarah.
- Bár benne lennék! – sóhajtott. – De ha elfogadtok egy tanácsot! Most ne próbáljatok kedveskedni vele! Legalább egy hétig ne keressétek őt!
- Mégis miért ne? Valamiféle magyarázatot csak adnia kellene! – hördült fel Kalos.
- Kellene? És szerinted mit szólna, ha senki sem keresné őt ezek után? Iszonyatos düh kerekedik benne és előbb utóbb valami ostobaságot fog elkövetni. – gyújtott egy cigire.
- Hogy jutottunk el idáig? – kérdezte leginkább magától hangosan Sarah, mire mindenki kissé lecsillapodva kereste magában az okokat és a válaszokat.

A rögtönzött koncertet követően hatalmas népszerűségi növekedést ért el a Blast. Fotósok, riporterek könyörögtek interjúkért vagy csak egy kicsit többet mutató fotóért. Végre... végre elérték azt a szintet, ahol kijelenthető volt, hogy felvették a versenyt és készek mindenkit eltiporni a saját érdekeiket maguk előtt tartva. Milyen édes a siker, ha azt egy ellenfeled romjain élvezed. Yasu és Fantom telefonja folyamatos csörgésben volt. Hol egy-egy TV-show-ba hívták őket, hol egy koncertsorozatra, a lényeg egy volt, mind mind egy út volt a sikeresség és ismertség felé, így mindegy, mit fogadnak el, vagy mit kell elutasítani, ők akkor is a középpontban lesznek. Már három nap telt el a fellépés óta és ahogy azt Ken megjósolta, Sora-ban valamiféle düh vagy hiányérzet kezdett kialakulni a régi bandája érdektelensége miatt. Eljöttek... meghallgatták őket... és hazamentek. Ezen az estén is csak egyedül gubbasztott egy szállodai szobában és a vacsoráját várta, mikor furcsán ismerős hangokat vélt felfedezni a folyosóról beszűrődni. Lassan tapasztotta fülét az ajtóra és képtelen volt elhinni, amit hall. Egy csapat ember lépdelt titokban a szobák között és ők... Leon-ék voltak. Sarah, Kalos, Layla, Yuri és a többiek, mind odakint voltak. Ahogy a hangok elhaltak, végigcsúszott az ajtón és a földön gubbasztott. Félt. Ha a többiekkel volt, erősnek érezte magát, de most. Mit tegyen? Két kezével a fejét fogta és takarta arcát tenyereivel. Kis idő múlva feltápászkodott és kinyitotta az ajtót, kilesett és amikor mindent tisztának vélt, elindult Nobu szobájához, ám ekkor egy idegen alak megragadta őt hátulról.

- Mit keres maga itt? – dörögte kemény hangján.
- Csak az egyik szobába szeretnék eljutni.
- Mégis melyikbe? – faggatta őt.
- Az együttesem egyik tagjáéba! – forgott körbe előtte, hogy bizonyosan felismerje őt ez a testőr szerű hústorony.
- Tudom ki ön, Ms Naegino, de sajnálattal kell közölnöm, hogy...
- Elég lesz, Jerry. – tette a vállára a kezét egy újabb érkező.

Sora lefagyott. Nem látta a férfi arcát, még csak azt sem vette észre, hogy közeledik feléjük, de a hangja... a hangja leleplezte őt. Úgy állt most ott a folyosó közepén ledermedve, mintha kiszakadt volna belőle a lelke. Nem tudta, mit tesz. Egyszerre azon kapta magát, hogy Leon megragadta a karját és maga után húzza őt, miközben gyors léptekkel szaladtak valahová. Félt. Ahogy a fiú érintését megérezte a csuklóján, legszívesebben kitépte volna magát a laza szorításból, de egyszerűen képtelen volt rá. Még mindig érzett valamit iránta és ez egyre inkább előtört belőle. Akarta és nem pedig elrohanni tőle. Összezavarodott. Miért engedte, hogy az esze diktáljon a szíve fölött? Mit ért el vele? Mindenki csak szenvedett... vagy talán nem. Talán az új bandája az egyetlen, aki képes még örömet érezni akkor, ha valaki más kárára őt magasan szárnyalnak. Tisztában volt vele, de még mennyire, hogy milyen árral jár az, ha zenélésre adja a fejét. Mégis, minden tiltás és rossz előérzet ellenére belevágott és nem bánta meg. Leon hirtelen megállt az egyik ajtó előtt, egy kártyát dugott a beléptető dobozba és az amint megadta magát, bevezette Sora-t az ajtón és bezárta maguk mögött. Némaság költözött hozzájuk. Sora az ajtónak vetette a hátát, Leon pedig a homlokával támasztotta a hideg fát. Mindketten remegtek kissé a másik közelsége és az egyedüllét miatt. Sora viszont már képtelen volt hallgatni. Igyekezett a lehető leghitelesebben nyugodt hangvételt erőltetni ajkaira.

- Egész szigorú a biztonsági rendszer! – jegyezte meg halkan. – Sajnálom, nem kellett volna idejönnöm! – nézett fel maga mellett a szótlan fiúra, majd megrémült a szemeit látva.

Leon... Leon szemei hihetetlenül szomorúak és tele voltak sajnálattal. Az egykoron szikrázó tekintet most kínoktól torzultan tompult sötétszürkévé és ez megijesztette. Hisz mindig olyan erős és szilárd akaratú volt. Akárhányszor veszekedtek vagy fordult komolyra egy-egy beszélgetés, mégis, megoldásként mindig ott lebegett köztük az a sárm, ami a férfi sajátja volt. És most összetört. Összetört és darabjaiban hullott a lány remegő lábai elé, kiszolgáltatva magát neki. Leon hirtelen megmozdult szorosan magához ölelte őt és nekitolta a falnak. Sora nem bírta elviselni saját szívének terhét sem, nemhogy a férfiét is, ezért összerogyott, magával húzva az ölelő karokat birtokló zenészt.

- Leon... – súgta, és feleszmélve próbált kiszabadulni. – Eressz! Nem szándékozok elsimítani a dolgokat kettőnk között! – kapálózott és a fiú mellkasát ütötte, ő mégsem eresztette el.
- Látni akartalak... – súgta a fülébe, teljesen megbénítva Sora-t.

Leon teljesen elvesztette önmagát. A lány jelenléte elég volt hozzá, hogy minden, amit eddig felépített maga körül, a magabiztosság, a lazaság és könnyelműség hirtelen semmivé lett és csak egyetlen dologra vágyott... rá... nem mutatta, mégis szemét apró gyöngyök homályosították, akár Sora-ét. A lány belemarkolt a finom ingbe és csak szorította, míg tüdejéből fel nem szakadt a zokogás. Mi ez a furcsa fájdalom? Eddig még sosem tapasztalt érzések késztették őt megadásra. Saját magát kényszerítette térdre.

- Nem kellett volna idejönnöm... – sziszegte a fogai között, visszafogva könnyeit, ám mind hiába.

Vesztett. Vesztett saját maga ellen és akaratlanul is engedett a szeretetnek, szerelemnek, ami elöntötte. Készségesen szorította magához a férfi izmos felsőtestét, átfonta tarkóját és csendben zokogtak egymás karjaiban. Bárki, aki látná őket, nem hinne a szemének. Két erős jellem űzte ki a másikból a gőgöt, ami megkeserítette az eredetileg édes perceket. Lassú, kínzó csókban forrtak össze és élveztek ki minden egyes percet együtt. Már nem pótolhatják az egymás nélkül eltöltött időt, de egy valamit tehetnek. Megpróbálják szebbé tenni a jelent. A szerelem elől nem tudsz menekülni. Ha mégis megteszed, utánad fog rohanni, mint egy éhező kutya. A szerelem mindig más. Mindegy, hogy hányszor szeretünk életünkben, egyszer, kétszer vagy tízszer... az új szerelem mindig ismeretlen. A szerelem vagy a pokol fenekére taszít, vagy a mennyországba röpít, de egy biztos... valahova eljuttat. És nem utasíthatjuk vissza, mert létünk alapfeltétele. Ha nem merjük elfogadni, éhen halunk egy karnyújtásnyira a fától, amely hiába kínálja gyümölcseit. Mindenütt a szerelmet kell keresnünk és vállalnunk kell, hogy esetleg órákig, napokig vagy akár hetekig szomorúak és csalódottak leszünk miatta... Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk keresni a szerelmet, ő is elindul... hogy megtaláljon minket.