másnapi újságok természetesen lehozták a különböző híreket. Persze mindenki tudott Leon és May kapcsolatáról és Sora távozása a csapatból csak még inkább megerősítette a médiában a zenészek kapcsolatát. Sora édesen ébredt üres álmából. Senki sem költötte, senki sem zavarta. Szemét kissé megdörzsölte és tagjait hosszan nyújtotta végig hatalmas ágyán. Kissé homályos tekintetét végigvezette új szobáján, mely még egyáltalán nem idomult az ízléséhez. A falak barackszínben feszültek, sehol egy kép a falon. Az ágya pontosan az ajtóval szemben helyezkedett el. Csupán két éjjeliszekrény és egy széles fiókos szekrény állt a szoba falának támasztva, magában foglalva a lány ruháit. Lassú, kissé suta mozdulatokkal kelt fel és nem tudott ellenállni a hívogató reggeli nap sugarainak, amelyek a tágas erkély felől törtek be a szobába. Sora-n egy könnyű rövidnadrág és egy ujjatlan top volt. Haja rendetlenül omlott utána és engedte, hogy a korai ébresztő szellő kissé megborzongassa fáradt testét. Karjait maga mellé feszítette, majd a korlátra hajolt és csak most vette észre, hogy odalent a medencénél Nobu és Shin, a két örök gyerek épp „gazdagosat” játszik. Hatalmas úszófotelekben pihentek fürdőnadrágban és hawaii-mintás ingben, szemük előtt napszemüveg, egyik kezükben koktél, másikban cigaretta volt. A víz mellől a samba jellegzetes üteme csendült fel és a lány arcára a legnagyobb mosolyt Yasu varázsolta, akinek a koktélok voltak köszönhetők, ahogy láthatta. Elképesztő mutatványokkal keverte az italokat, és a lány minél előbb csatlakozni akart hozzájuk. Felkapott magára egy köntöst és leszaladt a lépcsőn, ám mielőtt újra elindulhatott volna, kénytelen volt megállni. Szeme megakadt a reggeli újság címlapján. Leon és May... együtt... őt pedig úgy konferálják, mint egy elűzött, elhagyott barátnőt. Ideges lett, de a kiváltó ok nem a saját, hanem az újdonsült párocska képe váltotta ki belőle. Összegyűrte a lapot és a földre dobta, majd gyomra lüktetni és émelyegni kezdett. Kénytelen volt felfedezni az új ház mosdóját is, bár az első találkozást nem így képzelte el. Már egy fél napja nem evett semmit, mégis hányingerek gyötörték, amitől szintén nem kívánta az ételt. Az arca most kifehéredett és hiába próbálta mosollyal feljavítani ábrázatát, sehogy sem ment neki. Aztán kicsit végiggondolt a helyzetén és megnyugodott... hiszen már nem kell megjátszania magát. Lehet olyan nyúzott amilyen csak akar lenni abban a percben, amikor úgy érzi. Összehúzta magán köntösét és csatlakozott a többiekhez. Az „úszó” barátok már messziről kiáltottak neki, Yasu csak könnyedén intett felé. Sora lehuppant egy napozó székre és fájdalmas arccal nyúlt el rajta...

- Minden rendben? – kérdezte a mixer.
- Nem... de nyugi! – tette hozzá az aggódó arcokat látva. – Tudom kezelni!
- Nem kell orvos? – evezett a medence széléhez Shin.
- Hidd el, ezen már orvos sem segít! – nevetett, bár a többieknek fogalmuk sem volt róla, mi történhetett.
- Akkor most az én módszerem jön! – evezett Nobu a medence egyik végébe és a hifi távirányítójáért nyúlt, hogy hangosabbra, sőt a leghangosabbra vegye a hangerőt. – Jobb már? – kiabálta túl a zajt.
- Kifejezetten! – fogta be két kezével a füleit a lány, de bőszen bólogatott.

Miután kissé normalizálódott a helyzet és a hangerő csökkentésével mindenki visszanyerte az ideiglenesen elvesztett hallását, Sora úgy érezte, most már képes lenne enni... sőt rengeteget kívánt a szervezete. Nem csoda, hiszen tegnap dél óta kissé kifogytak a készletei. Szemével észrevétlenül körözött a kerti bútorok körül és azonnal felcsillant tekintete a rengeteg választék miatt. Rávetette magát az asztalra és mindent végigkóstolt. A fiúk visszatértek eddigi lubickoló álláspontjukra, Yasu tovább bűvölte az üvegeket, mikor azonban megcsörrent a telefonja. Sora leült a víz partjára és belelógatta a lábát a langyos vízbe, majd gyanakodva figyelte a felé evező fiúkat, akiknek furcsa vigyor volt az arcán.

- Mit akarsz? – kérdezte ridegen Yasu, mivel a telefon kijelzőjéről már pontosan tudta, ki hívja őt.
- Mégis mit terveztek? – metszette át az étert egy jeges hang.
- Miről beszélsz? – tette zsebre szabadon hagyott kezét és a bandája tagjai felé fordult, őket bámulta.
- Ne játszd itt nekem az idiótát! Beszélj! – követelte.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz.
- Óh, ti mindig is tudtátok, mit és miért csináltok! Szóval ne akard nekem azt beadni, hogy ez csupán véletlen!
- Mit akarsz? – sóhajtott Yasu unottan, miközben le sem vette róluk a szemét... pontosabban... róla.
- Válaszokat!
- Előbb nézz magadba... aztán beszélhetünk! – lejtette.
- Még mindig ezen rágódtok? Hm? Az Istenért! Felnőtt emberek vagyunk!
- Persze... – szólt közbe feleslegesen a kopasz.
- Várjunk csak... ugye nem... Mit akartok tőle? Mit akartok Sora-tól? – kiabálta a telefonba.
- Mivel neked nem kellett... majd gondoskodunk róla mi – köpte oda jól formálva a szavakat.
- Ha egy újjal is hozz....
- A debütálásunkon találkozunk... – vágott közbe. -... Leon.... – majd bontotta a vonalat.

Valahol az ország másik végében két láb kénytelen volt tartani a terhet, amit az élet szép lassan hordott a vállára, és lassan összerogyott. Hátát végighúzta a szoba falán és leült. Lábait kissé terpeszbe húzta fel maga elé és bal kezével a fejét támasztotta, jobbjával a kijelzőt figyelte, mely lassan sötétült el. Régen... igen, régen minden jó volt. De mit tehet ő arról, hogy csak benne ismerték fel a tehetséget? Választania kellett a barátai és a zene között. Márpedig egy olyan lehetőséget az akkori állapotokban nem hagyatott ki. Ráadásul még azt hitte, hogy a barátai amúgy is mindig mellette állnak majd... tévedett... és most valami tervük van vele, vagy Sora-val, ebben biztos volt, de az ördögnek sem tudott rájönni, mi lehet az. A következő próbálkozása az örök hármas harmadik csúcsa volt... Idegesen, szinte remegő kézzel kereste ki a ritkán használt számot és indította el a hívást. Az ütemes hang helyett egy modern zenei alap hangzott fel ,amíg egy gépi hang különböző utasításait követve végre már csak az összekapcsolásra kellett várnia... hmm... egy egész lemezcég igazgatója lett azóta...

- Uram! – lépett be egy világos irodába egy csinos titkárnő. – A kettesen keresik!
- Nem érhet rá később? – sóhajtott a férfi.
- Azt mondta, sürgős... – erősítette meg szavait a nő.
- Mégis ki keres? – húzta össze szemöldökét.
- Mr. Oswald!... Leon Oswald!
- Kapcsolja! – dőlt hátra elégedett mosollyal a férfi hatalmas bőrfotelében. – Üdvözlöm, a nevem Fantom. Miben segíthetek? – Emelte fel a kagylót és teljes természetességgel állt a férfi szolgálatára, ám a vonal néma volt.
- Mit akartok tőlem? – súgta egy kis szünet után.
- Miért hiszed azt, hogy minden rólad szól? – fakadt ki a férfi.
- Ez egyáltalán nem így van! De pontosan tudod, mit jelent nekem Sora, és...
- Miről beszélsz? Hiszen te magad sem tudod! – nevetett.
- Ez nem igaz! – heveskedett.
- Akkor kérlek, magyarázd el nekem... – nyugodott le a hangja és kíváncsian várt, de válasz nem érkezett. – Ugye belátod végre. Te csak el akartál vele játszadozni! Yasu elmondta, hogy mi történt közöttetek. Tudom, hogy lefeküdtél vele... és aztán meg kiadtad az útját!
- Ez hazugság! Még csak nem is én dobtam, hanem ő!
- Akkor ezért üldözöd őt ennyire?! Nem bírod elviselni, ha egyszer az életben nem a tiéd az utolsó szó, mi? Hát tudod... egyre jobban tetszik ez a csaj... – kuncogott ördögien, amitől Leon-t majd szétvetette a méreg.
- Nem fogom hagyni! – dörögte a vonal másik végéről. – Valahogy kiszabadítom a karmaitok közül.
- Csak tessék! Majd meglátjuk, kinek hisz inkább, neked... vagy nekünk? – húzta a szavakat. – Akkor viszlát!
- Remélem, minél hamarabb. – felelte ridegen és a vonal megszakadt.

A hatalmas irodaház egyik ablakánál egy férfi meredt maga elé és gondolkozott. Olyan mocskos világban éltek, amiben már senki sem játszhatott tisztességesen, nem még egy vezérigazgató. Emlékei megrohamozták és jobb kezét a maszkjára emelte. Először csak végigsimított a kiválóan megmunkált álarcon majd haragja egyre gyűlt és egy hatalmas ordítás következtében letépte és a földre dobta rejtekét. A hatalmas üvegfalon láthatta visszatükröződni arcának ép felét és a maszk alá rejtettet. Iszonyú bosszú munkálkodott benne, légzése már túltett a normálison és zilálni kezdett. Még ő maga sem volt képes elviselni a sérülés látványát, ezért a leragadott maszk helyett most a jobb kezével takarta el az arcát. Mélyet lélegzett és visszanyerte higgadtságát. Elegánsan indult meg a maszk felé, arcára húzta és szemében újra felvillant a bosszú és méreg tüze, majd elhagyta az irodáját.

Leon kissé megremegett. A most magát Fantomnak nevező férfi egyáltalán nem az a kedves srác már, akit akkor ott hagyott a gangon. Veszélyes lett, ráadásul hatalmas befolyással bír. Ráadásul Sora kegyeibe férkőzött és mindenre képes lenne, csakhogy valahogy lerója a gyerekkori sérelmeket. A lemezcége mindig is arról volt híres, hogy olyan zenészeket gyűjtött össze, akiket valahonnan kidobtak már, és ő egyfajta bosszú lemezt ajánlott fel nekik.. és mivel Sora-nak mindegy volt, hogyan, vagy mikor, de énekelni és zenélni akart, ezért könnyedén engedett a kísértésnek. Milyen naiv. Ha tudná, azonnal felhívná és lebeszélné őt erről az őrültségtől, de senki sem tudja, hol lehet, és a társaságból csak Yasu-nak van telefonja. Milyen megfontolt terv... ő lenne az utolsó, aki vonalat engedne Sora és közte, ebben biztos volt. Ahogy a földön ülve elmélkedett, valaki kissé kopogtatott az ajtón és egy statiszta kérette őt egy megbeszélésre, aminek eleget kellett tennie. A szálloda, amiben jelenleg tartózkodtak Layla családjának birtokában volt, ezért szinte ingyen elszállásolták őket, amíg itt koncerteznek. Egy hatalmas terem felé tartott, aminek hófehér ajtaján arany fonalak tekeregtek. Előzetes kopogtatás nélkül nyitott be és csatlakozott a többiekhez. Már mindenki itt volt rajta kívül. A helyett, hogy leült volna, csak az ajtó mellé lépett és hátát a falnak támasztotta, szemeit lehunyta és karjait összefonta maga előtt. Kalos és Sarah folyamatosan vázolták előttük a következő pár állomás menetét és programját, de igazán nem érdekelték a részletek.

- Akkor ennyi lett volna! – csapott a térdeire a nő.
- Visszatérhettek a szobáitokba! – állt fel mellőle Kalos is.
- Miért nem beszélünk róla? – dörögte az ajtó mellől Leon, mire mindenki lehajtotta a fejét és pontosan érezte, miről kíván beszélgetni a férfi.
- Ami volt, elmúlt. Nem tehetünk semmit – keményítette meg a hangját Sarah.
- Hogy mondhatod ezt? – emelte rá veszedelmesen villogó ezüst szemeit Leon. – Pont te?
- Azt hiszed, nekem nem fáj? – kiabálta már ő is, meglepve mindenkit. – Azt hiszed, hogy megkönnyebbülve láttam azok között a férfiak között? Azt hiszed, nem tudom milyen céghez szerződött?
- Akkor miért nem teszel valamit? – tárta szét a karját.
- Esztelen kölyök! Nem tudsz te semmit! – legyintett és elfordult tőle.
- Leon! – kiáltott a zabolátlanul távozni kívánó férfi után Kalos. – Beszédem van veled!

A többiek távozása után csak ők maradtak. Kalos egy fotelbe ereszkedett és várt. Mozdulatlanul bambult maga elé és az agya folyamatosan kattogott. Pontosan tudta, hogy Leon is valami hasonlót érzett, de az Istenért sem fedte volna fel aggodalmát.

- Mit akarsz tőlem? – köpte oda végre.
- Meséld el nekem, milyen kapcsolatban álltál ezzel a Fantommal. – súgta szinte.
- Mi van? – fordította el a fejét. – Még csak nem is találkoztam vele. Csak a cég híréről hallottam.
- Akkor erre mit mondasz? – nyúlt a férfi a fotel mellé állított aktatáskájáért és egy hatalmas barna borítékot dobott a fiú felé, aki reflexszerűen kapott érte.

Leon lassan bontotta ki a csomagot és húzta ki belőle a köteg papírt. A szemei kikerekedtek és megremegtek kissé. Újságcikkek, interneten terjedő írások és fényképek halmaza tárult elé. Mind valamilyen kapcsolatban állt vele... Yasu-val... és Fantommal. Idegesen kapkodta a tekintetét a lapok és managere tekintete között, majd leült egy székre és a kis asztalra terítette a dokumentumokat.

- Mégis... mi ez? – súgta maga elé hangosan.
- A múltad... – felelte ridegen Kalos és közben folyamatosan a basszusgitáros tekintetét és reakcióját figyelte.