- Előbb költözzünk be! – zárta le a vitát az öltönyös.
- Rendben! De akkor kell tennem egy kis kitérőt! – mosolygott démonian Sora.
- Mégis merre? – értetlenkedett Nobu.
- Okinawa-ra...
- Te ott laktál? – jött a képtelen kérdés megint a fiútól.
- Nem... ez a jelenlegi állomása a volt bandám turnéjának... – szűrte a fogai között, és szemében tűzvihar parázslott fel, ajkán még mindig ott feszült az a vészjósló, ördögi mosoly, mely nem sok jóra engedett következtetni.

Verőfényes napsütés volt, mégis az égen olykor feltűnt egy-egy szürke felhő, hogy áldozatokat lessen ki magának. Tomboló szíveket és megtört lelkeket szemelt ki magának és egyesült minden szürkülettel amit az ég ontott magából. Vihar készült, nem is akármilyen! A hegy oldalában kanyargó országút autóinak száma egyre csökkentek és húzták meg magukat egy-egy útba eső fogadóban. Csupán egy páran maradtak kitartóak és száguldtak céljuk felé. Egy éj fekete terepjáró süvített a hegyek között. Az ablaktörlő szüntelen és ismétlődő tánca már elárulta az ég titkát. A sors hirtelen oltotta ki az ég lángját és zuhogni kezdett az eső majd olykor ezüst fénnyel cikázott végig a felhők alatt ezer színű villáma. Yasu vezetett, Sora ült mellette, a két másik fiú pedig a hátsó ülésen próbálták elütni az időt. Egyik kanyar jött a másik után, míg végül megpillanthatták a hegy aljában elterülő város fényeit, melyek tompán jelezték az utcák vonalait, a hatalmas épületek ablakait és a tömérdek autó lámpafényét. Sora óhatatlanul is sóhajtott egyet és kezével az ablaknak támasztotta fejét. Szemei összehúzódtak és arcán újra mosoly ült. Yasu végigkövette a lány reakcióit, de nem szólt semmit. Már a város határához érve megrökönyödtek kissé. Az épületek oldalán és az út menti plakátokon, mindenütt ugyanaz a kép feszült. Az egyik oldalán egy lánybanda, élükön Layla-val, a másikon pedig egy vegyes banda, élükön May-jel. A két tábor között tövises rózsaszál tekeredett és veszélyesen villogtatta fegyverét. Micsoda fantázia... Az Ibara és a... Trapnest... ch... hisz semmi értelme sincs. Sajgó mérgét az autójuk lassítása majd megállása vágta el. Úgy pillantott ki a szélvédőn, mintha most ébredt volna. A szürkületbe burkolózó várost megbénította az idő és egy szerencsétlen fickó, aki persze pont a kereszteződésben építette le a járgányát.

- Mi történt? – ébredt fel Shin.
- Már ott vagyunk? – borzolta haját Nobu is.
- Még nem! – felelte egyszerűen a vezető.
- De épp jó, hogy felkeltetek, legalább az érkezésünkig kicsit összeszedhetitek magatokat! – kacsintott hátra Sora, mire a két fiú gyerekesen nyelvet öltöttek felé. - Azt hiszem, nem gondoltam végig ezt az új bandát... – rázta a fejét és maga mögé mutatott, majd mind jót derültek a csípős megjegyzésen.

Az autók újra életre keltek és mozgolódni kezdtek. Sora unottan pásztázta a kirakatok neonfényeit, a gondtalan járókelőket és szemei összeakadtak egy idegennel, aki a felismeréstől matatni kezdett a táskájában. Kicsit összehúzta a szemét és gyanakodva elfordította a fejét. De már késő... Már nem a villámok fényei voltak azok, melyek újra és újra előtűntek és haltak el az égen... hanem vakuk villogása csapott az arcukba. A lány ijedten nézett a kopasz dobosra aki nyugalomra és csendre intett mindenkit a kocsiban.

- Viselkedjetek úgy, ahogy egy igazi punk bandához illik! – súgta halkan, és mintha varázslatot mondott volna rájuk, úgy tűnt el mindenkiből a pánik.

Sora a szemére tolta szemüvegét, fejére baseball-sapkát húzott és meredten tekintett maga elé. Yasu-nak nem volt sok tenni valója, hiszen ő mindig is diplomatikus és eszetlenül jól nézett ki minden helyzetben. Shin megigazgatta ruháját, ruhájának gallérját felhajtotta, kezeit a zsebébe dugta és lehunyt szemmel élvezte a vakuk alkotta vörös, alakjukat változtató foltokat, melyeket szemfedője alatt csodálhatott. Nobu egy sárga lencsés szemüveget vett fel, mely kissé átlátszó volt, ezért minden nőt képes volt elcsábítani pillantásával, akik a másnapi lapokat olvassák. Kezeit összefonta maga előtt és tűrt. Egy vagány és veszedelmes banda képét mutatták és mire újra lendületbe kerülhettek, addigra már nem csak egy, hanem öt, sőt tíz fotóriporter is köréjük gyűlt. Amint kiutat találtak, Yasu rátaposott a gázpedálra és messze mentek onnan.

- Húh! Ez hihetetlen volt! – tapsolt Nobu és visszaöltötte magára a szokott, kissé gyerekes stílusát.
- És láttad, mennyien voltak kíváncsiak ránk? – ujjongott Shin is. – Úgy látszik, a kirúgásunk ellenére is kellünk nekik! – nyújtózkodott.
- Ne szálljatok el, fiúk! – törte le hangulatukat Yasu. – Tudjátok nagyon jól, hogy csak azért kerültünk a középpontba, mert Sora-t felismerték. Itt nem mi voltunk a nagy szám... hanem ő...

A lány kissé lehajtott fejjel hallgatta végig őt és lehunyt szemmel várta a válaszokat hátulról, de minden hang abbamaradt. Nem értette. Azt hitte, hogy ők egy banda lettek. Akkor meg minek ez a kivételezés? Egyre szaporábban vette a levegőt és megtörte a rajtuk terülő némaságot.

- Talán igazad van... – hívta fel magára a figyelmet. – Talán csak miattam van az egész... – és szemét a sofőrre vetette. – De miért ne élvezhetnék azt a fényt, amit mindig is megérdemeltek volna? Hm? – háborodott fel.
- Nyugi! Nincs semmi baj! – emelte maga elé kezeit Nobu és idétlen mosolyt erőltetett arcára.
- Én ezt sosem tűrtem! És ezek után sem fogom! Egy banda, egy ember! Engem fényképeztek? Hát kaptak hozzá egy egész bandát! Önzőnek hangzik, de miattam újra reflektorfénybe kerülhettek! És ha rajtam múlik, fogtok is! Mert barátok vagyunk és...
- Olyan könnyen dobálózol ezzel a szóval! – vágott vissza Yasu – Hisz alig pár napja ismerjük egymást! Minket is kivetettek, ahogy téged. Úgy érezted, fel kellene minket vidítani? Hát csak szólok, hogy minket nem kell pátyolgatni vagy sajnálni! Eddig sem voltunk közkedveltek... ezek után is kibírjuk...
- Ember! Mit vársz? Azt, hogy más kezdjen el téged szeretni? Nem jó a sorrend...! Neked kell indulni.
- Keh! Őrült beszéd egy sebzett nőtől. Ugyan mit is várhattunk tőled? – provokálta őt tovább. – Úgy cserélgeted a barátaidat, mint Shin a barátnőit! – jegyezte meg, melyre furcsa mód, nem érkezett válasz hátulról.
- Az a barátság, ami képes elérni annak végét... igazából... sohasem volt igazi.
- Miért? Tettél valamit ennek ellenében? – hajszolta szinte az őrületbe.
- Azt hiszed, nekem nem fájt? – fakadt ki. – Ők voltak nekem az egyetlen barátaim! Amikor kirúgtak, egyikőjüket sem érdekeltem! Szerinted miért nem? Mert már rég pótoltak engem! Ők nem ismerik a magány fogalmát! Mind, egytől egyig híres szülőktől származnak és ezer barátjuk lehet, ugyan mit számítana nekik egy elvesztése? Hm? De nekem... – szorította ökölbe kezét.
- És mi mik vagyunk neked? – köpte oda kis szünet után.
- Ti?... Fogalmam sincs... Csak annyit tudok, hogy veletek nem kell megjátszanom magam... tudom, hogy még el sem kezdtünk együtt dolgozni... de ti teljesen olyanok vagytok, mint én...

Szinte súgva formálta meg a szavakat, melyet az autó motorjának hangja hihetetlenül eltompított. Mégis mindenki tudta, miről volt szó. Nobu és Shin a hátsó ülésen összemosolyogtak és egymásra kacsintottak, majd a visszapillantó tükörben próbáltak Yasu-nak is jelezni, hogy... megfelelt. A férfi még pár percig csendben maradt és figyelte a lány egyre lenyugvó lélegzetét. Az idő, mely pillanatai óráknak tűnt nekik, mindent kiéget belőlünk... minden hazugságot. Ami megmarad... az a valóság. És ez a valóság tökéletesen megfelelt nekik. Yasu kissé nyújtózva feszült hátra ülésében, fejét kicsit megingatta és mosolyogni kezdett, sőt, kuncogni. A járműben mindenki rá figyelt, főleg Sora. A halk somolygásból hahotázás lett, ami már nem csak a sofőr ajkáról szakadt fel, hanem két cinkostársáéból is ott hátul. A lány értetlenül kapkodta a fejét közöttük és ő is mosolyra görbítette ajkait.

- Mi folyik itt? – nyögte ki végre.
- Hát, főnök! – szólította meg Yasu-t Nobu. – Nem tudom, te mit gondolsz, de nálam átment! – nyújtózott.
- Igen! – mutatott egy idétlen táblát Shin, amin táblázat és különböző pipák voltak. – Jeles! – jelentette ki.
- Valaki elmagyarázná nekem, mégis mi a fészkes fene folyik itt? – csapott a műszerfalra a lány.
- Héj! Ne bántsd a drágaságom! – ijedt meg Yasu. – Csak egy kis teszt volt!
- Teszt?
- Csak nem gondoltad, hogy akármilyen jött-mentnek furikázom a seggét át a fél országon?
- De...
- Szóval a főnök kitalálta, hogy teszteljünk le téged! – vágott közbe Shin.
- Üdv a csapatban, kislány! – veregette meg a vállát Nobu.

Két hónap alatt több barátot szerezhetsz, ha őszintén érdeklődsz mások iránt, mint két év alatt, ha arra törekszel, hogy mások érdeklődjenek irántad. Valahogy így tudta megmagyarázni a helyzetet. A barátság az égvilágon semmit nem követel, kivéve egyvalamit... őszinteséget. Csak ezt az egyet... de ez nem kevés. Az ég furcsa játéka volt, hogy a beszélgetés derűs végével együtt a nap újra kisütött, felszakítva a nehéz felhők alkotta falat és elűzte a föld felől az esőt. Ezzel együtt azonban egyre közelebb kerültek a külvárosi koncert helyszínéhez. A Föld azért gömbölyű, hogy ne lássunk messzire az utunkon. Mert ha látnánk az elkövetkezőt, talán nem lenne bátorságunk nekiindulni és még az utazás előtt visszafordulnánk. Sora ezerszer pörgette le magában a jelenetet, amit elképzelt magának. Csak odamegy, igyekszik senkivel sem találkozni, és ha szerencséje van, akkor a többiek már összeszedték a holmiját és két perc elég lesz ahhoz, hogy távozzanak is. Bízott benne... de egy kicsit mégsem. Valahol mélyen a szívében reménykedett benne, hogy marasztalni fogják. Természetesen nem hajlana az ötlet felé, de legalább érezné, hogy bizony, ő is számít valamit. Sosem volt igazi családja... igazi otthona... és úgy tűnik... igaz barátai sem. A koncertet hatalmas kerítésekkel vették körbe, amin bejutni iszonyú nehéz volt. Sora az ismeretségének köszönhetően indulhatott el gondtalanul. Az autó leparkolt és a lány kiszállt. Végignézett magán és azt akarta, hogy erősnek, gondtalannak lássák őt, mikor visszatér egy pillanatra. A turnébusz távoli képe kellemes emlékeket idézett benne, melyektől nem tudott szabadulni. Lába egy kicsit megremegett, majd lendületet vett és elindult. Aztán lépteket hallott maga mögött és értetlenül fordult hátra. A szemei csillogtak és a szíve nagyot dobbant. A nap sugarai tökéletes varázst nyújtottak új bandája tagjaira, akik felé igyekeztek.

- Hát ti? – pislogott.
- Tudjuk, hogy nehéz ez a számodra! – ölelte át a lány nyakát az egyik oldalon Nobu.
- Ugye nem hitted, hogy hagyjuk, hogy egyedül csináld? – ölelte a másik oldalról Shin.
- Végtére is... barátok vagyunk, vagy mi?! – lépett mellé Yasu is.
- Nem gondoljátok, hogy ez egy kicsit nyálasra sikeredett? – kacsintott feléjük nevetve, melyet viszonoztak.

Így négyen indultak el. A munkások rögtön felismerték Sora-t, de még csak köszönni sem mertek neki, mikor meglátták őt a fiúk társaságában. A hír gyorsan terjedt és hamarosan szembesülniük kellett egymással. Az első személy maga May volt, aki amint megpillantotta őket, visítva rohant a buszok felé és hívott magának segítséget. A srácok igazán szívdöglesztően néztek ki és Sora is mindent elkövetett annak érdekében, hogy egy démonéval vetekedő erő sugározódjon belőle és igazán dögös, kívánatos legyen. A lépései hosszabbak és kecsesebbek lettek, vadmacskáéhoz hasonlóan suhant a földön. Aztán ismerős hangok hízelegték be magukat fülébe és rendítették meg szilárdságát. A sötét lencsék mögül nézve sorra jelentek meg előtte Mia-ék, aztán Yuri-ék és a két manager. Furcsamód szánalmasnak találta, hogy mindenki arcán döbbenet és kis félelem mutatkozott, nem pedig boldog viszontlátás. Aztán a kisebb tömeg mögül előre furakodott valaki és szeme egy hideg, szürke szempárral ütközött meg. Leon döbbenetében egy bizonytalan lépést tett előre, majd szemét körbevezette a lány társaságán és megremegett. Emlékek törtek rá még gyermekkorából, mikor három kis srác próbálgatta a szárnyait egy garázsban vagy egy parkban.

- Cak a cuccaimért jöttem! – sziszegett a lány és kiszolgálta magát, elindult a buszokhoz.

Senki sem mert szólni vagy megmozdulni. Sora szellemkén suhant el közöttük, maga után csontig hatoló hideget és remegést hagyva. A három fiú most elegáns lazasággal mérte végig a lány régi bandáját és a riválisait, de egyetlen megjegyzést sem tettek rájuk. Az idő teljesen megállt azokra a pillanatokra, amíg Sora vissza nem tért. És igen... csalódnia kellett... a holmija ugyanis összekészítve állt a busz végében, letakarva egy vékony anyaggal. Szemében titkos könny gyűlt és folyt végig az arcán, majd letörölve azt vette magához a sporttáskát és távozott. Mélyeket lélegzett és újra erősnek mutatkozott. Felpakolva indult most társai felé, mire egyik karján egy meleg kezet érzett. Nem fordult arra... még csak meg sem ijedt... csak hagyta.

- Mi történt? Mit művelsz? – rebegte Leon, akihez Yuri is csatlakozott és mindketten vallatni kezdték.
- Kirúgtak, nem tudtátok? – mosolygott, de tekintete a földre vetült.
- Te... tudod mi történt? – fordította el szégyenkezve a fejét Leon, amit senki sem értett igazán.
- A lemezcég személyesen közölte! – ütötte le magáról a bilincsként tartó kezet.
- Nem.. én nem erre... - pislogott, majd Yuri a szavába vágott.
- Tudod, hogy nem erre gondoltunk! – áll közvetlen elé az aranyhajú. – Hol találunk meg ezek után?
- Ne féljetek! – tolta el maga elől. – Az előzenekarunkként biztos összefutunk még! – intett nekik, majd a bandájával az oldalán visszaigyekeztek a kocsijukhoz, maguk mögött döbbent és értetlen embereket hagyva.

- Ez eszméletlen volt! – lazult le Nobu, mikor beszálltak a kocsiba.
- Köszönöm, uram! – hajolt meg kissé Sora és hátra dobálta táskáit a fiúk közé.
- És most? – csapta össze tenyereit Shin.
- Irány a mi kis otthonunk! – indított Yasu és sebesen, ahogy jöttek, úgy távoztak.

A társaság még mindig megkövülve figyelte az egyre távolodó autót, benne egy ismert, mégis teljesen más Sora-val. Mindenki agya veszett kattogásba kezdett és csak találgatni tudták, milyen folytatást szán nekik a Sors. Layla arcvonásai a szigorú, metsző kék szemek, most kicsit meglágyultan meredtek a semmibe. Megkönnyebbült... de nem a lány távozásától... hanem a talpra állásától. Bízott benne, hogy így tesz majd. Lehunyta művészi vonású szemfedőit, mélyen sóhajtott és mosolyogva tért vissza eddigi teendőihez, ahogy a többiek is tettek lassan. Mire mindenki elpárolgott, Leon teljesen egyedül maradt magával, a gondolataival, a félelmeivel és a képtelen érzelmeivel. Fejét a kivirradt égre vetette és hagyta, hogy a szél kellemes pillanatokat idézzen elő belőle... amiket Sora-val töltött. Aztán lágy karok fonódását érezte derekán és csaló szíve tévhitbe ringatta.

- Sora... – súgta, és mire megfordult, egy viharos, sötétszürke szempárral találta szemben magát.
- Sora? – ismételte kényesen May. – Mégis mit jelentsen ez?
- Honnan tudnám?! Csak megjelent és már el is tűnt! Lényegtelen! – hadonászott karjaival a fiú.
- Ajánlom is, hogy így legyen, Leon. – tette csípőre a kezét a lány. – Mert nagyon megbánod... ha megcsalsz.

Hogy gyűlölte ezt a helyzetet. Még sosem volt ilyesmire példa. Ahogy kiderült, hogy Sora többé nem lesz a közelében, elvesztette minden motivációját és úgy járt-kelt az emberek között, mint egy élő-halott. Egyik tétova napja végén, különös látogatója érkezett May személyében. A háta közepére sem kívánta, mégis, mikor annyira magányosnak érezte magát, elfogadta a lány közelségét, hízelgését és izgató érintését. Be kellett vallania magának, hogy a lány érti a dolgát. Bizonyára sokakkal megtette már ugyanezt, csakhogy elérje a célját... de abban a mámoros, magányos éjszakában semmi sem számított. Elveszett a kéj és élvezet hullámai között és hiába szólította a lányt ezerszer is Sora-nak, nem érdekelte őt és ott folytatta, ahol abbahagyta. Kínzó lassúsággal lettek egymáséi, melynek gyönyöre így még nagyobb lett. A reggel élesen hasított tudatába és mikor maga mellett látta a meztelen lányt, gyűlölet fogta el... saját maga iránt. Egy nőcsábász volt világ életében és sosem riadt meg az egy éjszakás kalandoktól sem... Sora-val is így kezdődött. De az a lány nyomott hagyott maga után, melyre senki sem léphetett fel utána. May kéjesen nyúlt el az ágyon és emelgette pilláit. Leon lassan kortyolt reggeli kávéjából és várta a megfelelő pillanatot a beszédhez. Szépen közölte vele, hogy semmit sem jelentett neki ez az éjszaka és hogy nem is akarja nagy dobra verni a dolgot... de amit May tekintetében látott, valahogy balsejtelemre adott okot. És valóban. A nő könnyed mozdulatokkal öltözködött fel és kilépett a buszból, majd nyújtózkodás közben fennhangon ecsetelte az előző este részleteit, melyre persze a bandatagok és a közelben settenkedő újságírók is felfigyeltek. Az ezüsthajú már a tűrőképessége határán volt, melynek utolsó foka egy hatalmas pofon maradványa lett volna a lány arcán, de lefogták őt Yuri-ék. Kalos azt tanácsolta neki, hogy menjen bele a játékba, legalább addig is velük lesz tele a sajtó. Persze... de arra senki sem gondolt... mit jelent majd ez neki és Sora-nak... ha egyáltalán jelent valamit. Az igazi botrány csak ezek után jön majd... mikor test test ellen feszül... tudat tudatokat hasít meg... és szív szívnek lesz kiontója...