Egy bölcs ember egyszer azt mondta, bármit megkaphatsz az életben, ha minden mást feláldozol érte. Ezt úgy értette, hogy mindennek megvan a maga ára, így mielőtt csatába szállsz, jó, ha átgondolod, mit vagy hajlandó veszíteni... A legnagyobb áldozatok azok, amiket nem látunk előre. Van, hogy nincs időnk terveket gyártani, döntést hozni, vagy felmérni az esetleges veszteséget. Mikor ez történik, mikor a csata választ minket és nem fordítva, akkor kiderülhet, hogy az áldozat nagyobb, mint amit el tudunk viselni. A világ tele van váratlan fordulatokkal, és épp, amikor átlátnánk a világot, a talaj kicsúszik a lábunk alól, és megint padlóra kerülünk. Kis szerencsével megússzuk egy kis horzsolással, amit egy ragtapasz eltakar, de néhány seb mélyebb, mint első látásra tűnik, és egy egyszerű kezelésnél többet igényel. Néhány seb esetében le kell tépnünk a tapaszt, hogy levegőt kapjon, és idővel meggyógyuljon. Sora egy külön autóval indult vissza Tokyo-ba, hogy mindent megbeszéljen a céggel. Bár arcán jelét sem lehetett látni, szíve mélyebb bizony reszketett az ismeretlen jövőtől. Gyűlölte a bizonytalanságot, és ez az út, amit megtesznek, bizony csak ebből állt. Nem evett, nem ivott. Ha aludni akart, rémálmok gyötörték és zilálva kelt fel, ha éber maradt, folyton gondolkozott, ami szintén nem tett neki jót. Ha a telefonja megcsörrent, még csak meg sem mozdult, hogy felvegye. Senkivel sem akart beszélni. Ujjait görcsösen tördelni kezdte, ahogy megpillantotta a város kacifántos jeleit az út fölé kifeszítve. Már nincsenek messze...

Eközben a turné ment tovább. Mindenki hallott a reggeli lapokról és arról is, hogy vissza kellett mennie. Naná, hogy May volt a legboldogabb a hírtől, de a többieken egyre eluralkodott a félelem. Először Ken, most meg Sora Egyáltalán nem tetszett a helyzet senkinek. Sarah kiosztotta a további feladatokat a lányoknak, akiket cseppet sem lepett meg az incidens. Szinte fogadásokat kötöttek arra, hogy mikor vonják felelősségre a frontemberüket. A változásokat lazán kezelték, ami teljesen meglepte a fiúkat. Leon és a többiek az eligazításon voltak és nyugtalanul hallgatták a manager-eket. A fiú titokban megpróbálta felhívni Sora-t, ám sikertelenül, és ez aggasztotta. Tudta, hogy még nem érhettek el a lemezcégig, ezért zavarta annyira, hogy a lány nem válaszolt a hívására. Sebtében összeütött egy üzenetet és továbbította Sora felé.

- Végeztünk! – állt fel Sarah. – Layla! Ti gyakoroljatok be egy számot!
- Rendben! – felelték egyszerűen.
- Héj-héj-héj! – tárta szét a karjait az ezüsthajú. – Csak így? Nem várjuk meg Sora-t?
- Ugyan minek? – rántott egyet vállán Mia. – Hidd el, bárhogy alakuljon a dolga, az első útja a cégtől biztosan nem utánunk vezet majd! – intett, majd távozott.
- Ez hülyeség! – csapott a falra. – Hisz itt van May! Tudom, hogy ki nem hagyná ezt a lehetőséget! – magyarázta.
- Nem ismered őt! – villantotta meg tengerkék szemeit az aranyhajú lány.
- Te sem... – állt Leon mellé Yuri, lehajtott fejjel.

A társaságra csend borult, majd mindenki szétszéledt a maga útjára tévedve. Csak Yuri, Leon és Kalos maradtak ott. A hallgatás mindenkitől ugyanabból az okból eredt. Yuri újra és újra hívni próbálta a lány mobilját, de ő sem járt sikerrel. A hangposta hivatalos hangját meghallva, telefonját idegesen vágta zsebre és borított fel egy padot maga előtt, ami mindenkit meglepett.

- Nyugi, fiúk! – szólalt meg Kalos. – Majd én utána járok.
- Mégis hogy? – túrt idegesen a hajába Yuri.
- Hisz nem veszi fel a telefonját! – egészítette ki barátját Leon.
- Pont ez az! Nem őt fogom felhívni, hanem a céget!
- És gondolod, hogy neked kiadnak valami infót? – emelte meg kíváncsian szemöldökét Yuri.
- Ebben biztos vagyok. Majd eljátszom a kárörvendő rivális manager-t, és még azt is tudni fogom, milyen alsó van a vezérigazgatón. – tárcsázott.
- Ennyire azért nem kell, köszi. – nevetett Yuri.
- És azt ki tudod deríteni, hogy Sora-n milyen van? – kacsintott a férfi felé, mire a válasz egy erős oldalba ütés volt Yuri felől.
- Csendesebben! – intette le őket. – Kicsöng...

Sora lassan szállt ki a kényelmet biztosító ülések közül. Hatalmas szemüvegét megigazgatva mérte végig az előtte tornyosuló épületet, mely bírája lesz az elkövetkező időkben. Kabátján a cipzárt remegő kézzel húzta össze és belépett. Az előtérben mindenfelé fontos emberek rohangáltak föl alá, de egyik sem hagyta ki a lehetőséget, hogy megálljon egy pillanatra és szemrehányóan tekintsenek a lányra, aki igyekezett figyelmen kívül hagyni a provokációt. Határozottan indult meg a lift felé, amelynek vaskos ajtaja mögül egy feldühödött férfi lépett ki. Már látta itt az előtt is, de fogalma sem volt róla, ki lehetett az. A ruhájából ítélve, biztosan énekes, mivel nem az öltönyös majmok táborát erősítette. Alig egy pillanatra látta, mégis elcsípett szitkai közül egy szót... kirúgták... A szíve egyre súlyosabban nehezedett a testében, és érezte, minden erejére szüksége lesz ahhoz, hogy meggyőzze a vezetőséget. Az ajtó egy halk pittyegéssel jelezte, hogy elérte a megfelelő emeletet. Nagyot sóhajtott és kereste meg az igazgató ajtaját. Egy unott mosoly nyúlt el ajkain, ahogy a fémcsillag közepén olvasta a férfi nevét, majd bekopogott.

- Jöjjön be! – hallatszott a válasz egy öregecske hangtól, majd feltárta az ajtót és erősen becsapta maga mögött.
- Hívatott? – huppant le egy fotelbe a hatalmas asztal előtt, szemüvegét pedig a fejére tolta.
- Válaszokat várok! – fúrta szemeit a lányéba.
- Mégis mire? – tárta szét a karjait.
- Erre... – dobta a lányhoz a reggeli lapot.
- Mégis mi a baj ezzel? Legalább kapós lett! – dobta vissza az újságot az asztalra.
- Kapós, mi? És a céggel mi lesz, megmondanád? Már három tehetséges fiatalt kellett ma kirúgnom! – ecsetelte, Sora szeme elé pedig a földszinti srác ugrott be.
- Mégis mi köze ehhez hozzám? – pislogott értetlenül.
- Mindenki megbolondult, mivel te áttépted a korlátokat! Naná, hogy ők is ezt akarták! Idejöttek mindenféle követelésekkel, mire a válaszom az elbocsátás volt. – dőlt hátra kényelmes bőrszékében a férfi és egy szivart kotort elő az asztalon fénylő dobozkából.
- Már bocsánat, de megtenné, hogy nem a jelenlétemben mérgezi magát? – célzott a dohányra.
- Tessék? – kérdezte, mintha nem jól hallotta volna.
- A szivar, uram! Zavar! – legyezte maga előtt a levegőt.
- Na idefigyelj te felfuvalkodott, nagy dumás csitri! – kelt ki magából a férfi. – Az életed, a karriered a kezemben hever, és te meg elkezdesz kioktatni engem? Mégis mit képzelsz magadról, mi? Azt hiszed, hogy nem tudok még egy tehetséget összeszedni az utcáról? Csak hogy tudd! Nem vagy pótolhatatlan!
- Sosem akartam az lenni... – sziszegte a lány izzó tekintettel.
- Nah! Most hogy ezt így tisztáztuk... térjünk rá a lényegre. Tudod, miért hívtalak ide, nemde?
- Van egy sejtésem... – emelte meg egyik szemöldökét és elnyúlt a fotelban.

A nap magason tűzött le a városra és lakóira, akik állva a kihívást intézték el kisebb nagyobb teendőiket. Sora mosolyogva távozott az épület hűs légköréből, és amint kilépett a fotocellás ajtón, mélyet szívott a levegőből, mely éltetően áramlott szét tüdejében. Karjait lassan emelte meg és nyújtotta az ég felé, hogy kissé megnyújthassa magát az iménti majdnem egy órás feszültség után. A kocsi, ami idehozta, már nem állt az épület előtt. Bizonyára valaki lecsapott rá és elvitette magát valahová. Sora most ezt bánta a legkevésbé. Szemüvegét visszaemelte a szeme elé és könnyed léptekkel indult meg a fákkal szegélyezett járdán. Az emberek nem ismerték meg, és ezt igen jól viselte. Egy kicsit idegen lehetett a világban. Céltalan bolyongása állomása egy pincekocsma lett, melyből hívogató jókedv és stílusos zene hallatszott fel az utcára. Körbenézett maga körül és engedelmeskedve magának, lesétált és benyitott. A különösen tiszta kocsma hangulata azonnal rabul ejtette. Az ember azt hinné, hogy ide is csak zsörtölődő öregemberek járnak, de aki ezt hiszi, bizony téved. Ez a hely ugyanis tele volt vele egy korú, vagy kicsit idősebb sereggel, de mindannyian szigorúan fiatalnak mondhatók voltak. Kissé bizonytalanul mozgott az ismeretlen tömegben, és bár odabent már volt világítás, kicsit nagy feltűnést okozott a szemén hordott szemüveggel. Gyorsan leült a pulthoz és rendelt magának egy italt. A keserű méreget mégsem vette magához. Elmosolyodott magán, ahogy az örvénylő italban egy leletet pillantott meg...

- Héj! Kislány! – szólt valaki hangosan, de nem hitte, hogy őt szólítják. – Te ott! Akin csini bőrkabát, szakadt farmer, hosszú szárú csizma és idétlen napszemüveg van! – jellemezte őt tökéletesen a férfi.
- Hozzám beszélsz? – fordult meg a lány, és három férfit látott kicsit hátrébb egy asztalnál ülve.
- Naná! Gyere! Csatlakozz hozzánk! – intett felé.

Sora kicsit vonakodott az ötlettől, végül megragadta italát és mégis leült közéjük. A három srác közül az egyiket felismerte a cégtől, akit kirúgtak és majdnem feldöntötte őt a liftajtóban. Nem akart tolakodó lenni, ezért csak leült és várta a kérdéseket, fejleményeket.

- Cső! Én Nobu vagyok! – mosolygott felé idétlenül egy szőke, magasra zselézett hajú, láthatóan punk vonalon mozgó fiú.
- Hello! Sora! – fogott vele kezet.
- Sora? – kérdezte egy másik is, akinek szokatlan kékes színű haja és érdekes arcékszerei voltak.
- Az a Sora? – kapcsolódott be a harmadik is, aki inkább nézett ki ügyvédnek vagy ügynöknek.
- Őh... A nevem Sora Naegino, és ha az énekere gondoltok, akkor igen! – kapkodta a fejét.
- Hát ez csúcs! – fogott vele kezet most a kék hajú. – A nevem Shin!
- Örvendek! – mosolygott rá, majd az öltönyös skinhead-re nézett, akin szintén fekete szemüveg volt. – És ön?
- A nevem Yasu! – fogott vele is kezet.
- Ügyvéd? – kíváncsiskodott, mire mindenki kinevette őt az asztalnál. – Most mi van?
- Telitalálat! – szedte össze magát Nobu. – De tudod mi mást csinál még a mi barátunk? Dobol!
- Szintén zenész? – mosolygott a lány.
- Pontosan.
- Mond csak... Nobu! Ugye veled találkoztam a lemezcég aulájában az előbb?
- Áh, igen! – csapott az asztalra. – Bocsáss meg, amiért úgy átgázoltam rajtad, de iszonyú pipa voltam. Kirúgtak... – ecsetelte.
- Minket is! – egészítette ki őt Yasu és magára és Shin-re mutatott, Sora-ban pedig az igazgató rekedtes hangja visszhangzott fel, ahogy mézesmázos hangon ecseteli, hogy már három embert kirúgott a lány érkeztéig.
- Sajnálom... – bukott ki belőle és tenyerei közé fogta poharát.
- És te? Miért múlatod az időt a vesztesek bárjában? – kortyolt italába Nobu és kérdőn nézte Sora-t.

A koncert előtt pár órával már mindenki a fellépésre készült. Kalos-nak semmit sem sikerült kiderítenie a lánnyal kapcsolatban, ai igencsak elültette mindenkiben a nyugtalanság csíráját. A munkások az erősítésen dolgoztak, Layla-ék próbálták az eddigi számokat kicsit átalakítani az ő hangszínére, Leon-ék pedig feszülten tűrték, ahogy az idő elvonszolja magát a fejük fölött. Sarah egyszer csak mindenkit összeterelt a felkészülő sátorba, ami egészen hamar megtelt. Látszott rajta, hogy valami baj van. Ideges volt, és ilyenkor inkább száz méterre el kellett őt kerülni. Mikor a nő látta, hogy mindenki megérkezett, karjait összefonta maga előtt, egyikben egy mobillal, majd belekezdett.

- Sora nem jön! – bökte ki.
- Ugye megmondtam! – legyintett Mia. – Úgy gondolja, hogy lazít egyet, minket meg szépen itt hagyott.
- Félre érted! – folytatta Sarah. – Sora nem jön! ... Kirúgták...