Bár a szavak eljutottak hozzá, arca rezdületlen maradt. Szíve különös érzéssel viaskodott, amitől megrémült. A társaság egyöntetűen leste Leon reakcióját és a doktornő megbánó, szinte pokolig süllyedő önbecsülését. Az a néhány pillanat, amíg ürességben, néma csendben álltak egymással szemben, egy emberöltővel felért. Sora folyamatosan a férfi füst szürke tekintetét vizsgálta és különös módon megbánás és szégyen tükröződött benne... és ez tetszett neki. Egy végzetes döntését vonta vissza abban a pillanatban, és arcán egy unott mosoly húzódott, melyből szinte ki lehetett betűzni... „Miért? Mit vártatok? Én mondtam, hogy ilyen!” Kezeit vontatottan emelte a csípőjére és elfordult. A társaság még mindig nem avatkozott közbe. Szemében most igazi érzelmei villantak meg, a csalódottság és a bánat. Talán a szíve mélyén hitte, hogy az egyszeri kalandból valamiféle románc ki is alakulhat. Nem akart világot rengető szerelmet vagy mindent elsöprő szenvedélyt. Csak egy kis szeretetre vágyott. Teste lassan indult meg a busz felé, amit mindenki szemmel követett.

- Várj! – szólt utána a doktornő, amit visszafogott tekintettel fogadott – A leleteid! Megtennéd, hogy megmutatod nekem? Mert nem volt időm... – pirult el és tudta, mindenki érteni fogja a célzást -... megnézni.

Sora szíve nagyot dobbant. Rajta kívül senki sem tud arról, mi áll az okmányban, és ez tetszett neki. A lusta mosoly helyét egy ördögi, már-már félelmetes vonulat váltotta fel, amibe mindenki beleremegett. Fejét újra célja felé fordította és most akadály nélkül vonulhatott vissza a homályba. A járműből hallotta, ahogy Ken gratulál Leon-nak a hódításáért, de a többiek nem visszafogottan ostorozzák őt tettéért. Mindenki úgy viselkedett, mintha tudta volna, hogy valami megmozdult köztük. De Sora már nem engedett. Mindent be akart vetni annak érdekében, hogy Leon-t szenvedni lássa, hogy a földbe tiporja. A zene terén már jó úton haladt, ez nem volt kérdéses. Már csak az egóját kell kissé megreformálnia. Kényelmesen hátradőlt egy magas támlás székben, lábait uralkodóan keresztbe vetette, jobb karjával pedig a karfán támasztotta meg fejét és egyenesen az ajtóval szemezett, ami most megmozdult. A fényből Sarah lépett elő és kissé meg is hátrált, ahogy a lányt elnézte. Gyűlölettől izzott minden pillantása, testéből pedig gonosz aura tört elő, melyet addig még nem is ismert. Már szinte félve közelítette meg őt.

- Minden rendben? – kezdte félénken
- A legnagyobb rendben... – vágta át jeges kijelentésével a légteret, melytől szinte megremegett a nő szíve
- Mi a fene volt azon az átkozott papíron? Mi bajod van?
- Bajom? Semmi! Remekül vagyok! – tárta szét a kezét, majd álla alatt összekulcsolta ujjait
- Nekem te nem tudsz hazudni! – próbálta a szigorú, de igazságos elvet alkalmazni
- Igen? Mégis kinek képzeled magad? Nem vagy te nekem senkim! – köpte oda és folyamatosan a nőt pesztrálta

Sarah szinte összetört belül. Sosem mondott még neki ez a lány ilyeneket az előtt. Mindig is gyermekeként bánt vele és tudta, hogy Sora az anyjának érzi őt. Erre fel ilyen hidegen, ilyen megingás nélkül képes volt a szemébe mondani azt, hogy az elmúlt évek mind hazugságra épültek? Sarah mélyen magába nézett és lehorgasztotta a fejét, hogy a lány ne láthassa gyengeségét.

- Hát erről van szó? Ez vagy te, Sora Naegino? Ez?
- Nem... – nevetett ördögien – Ennél sokkal rosszabb! – súgta szinte

Sarah lustán bólintott egyet és kilépkedett a buszból. Ahogy alakja egyre lejjebb ereszkedett és egyre távolodott, Sora-t úgy lepték el az emlékei, az érzései. Nem akarta ezt, de tudta, így lesz a legjobb. Ha mindenki eltávolodik tőle, nem lesz majd olyan nagy a csalódás, ha a tervét beindítja holnap. Ahogy a busz ajtaja bezárult, a jégálarc felolvadt és egy könnyed könnyként jelent meg a lány szemében, végigrajzolva arcának selymes ívét, ajkainak kaptár pirosságát és állának művészi kontúrját, hogy a jármű kárpitján érjen véget alig pár másodperces élete.

- Ez volt az utolsó... – törölte el nyomait érzelmeinek és lefeküdt aludni

Sarah tartotta magát és igyekezett mindenki szeme elől eltűnni. Kalos látta rajta megbántottságát és utána ment, de a többieket maradásra bírta. Leon-t szépen lassan magára hagyta mindenki.

- Nos, Oswald! – veregette meg a vállát Ken – Végül mégis csak olyan lettél, mint én...

A világért se akart olyan lenni. A tudat, hogy tényleg iszonyatosan bánt mindenkivel, aki kezdett fontos lenni a számára majd megfojtotta szívében. Szemei kétségbeesésbe fordultak át, melyeket Ken Robins-ra, a gyűlöletes Ken Robinsra vetve követte el a legnagyobb hibát. A fiú ugyanis észrevette a külsőleg macsó és egoista férfi mögött a szeretetre vágyó, édes kisfiút. Ez a jellem viszont egyáltalán nem volt menő. Ez a stílus nem képviselhetett egy szépfiúkból álló bandatagot.

- Szánalmas vagy... – köpte oda neki és végül ő is magára hagyta

Egyedül volt. Teljesen. A közöny, melyet mindenki mutatott felé szörnyűbb a megvetésnél. Olyan érzés, mintha nem is létezne. Ez ellen pedig tennie kellett valamit. Mélyen teliszívta magát a lemenő nap fényével és a lassan hűvösödő szellő finom illatával és megkereste a lányt. A busz most hatalmasabb volt, mint azt valaha gondolta volna. A hatalmas, elsötétített ablakok árnyként omlottak szívére. A busz oldalán csillogó kép közepén pedig ott volt ő. Ujjait lassan húzta végig a hideg fémen a lány vonalai mentén. Talán ezzel nyugtatta magát, hogy nem lesz, nem lehet semmi baj, hiszen a turné még csak most kezdődött és majd biztos mindenki elfelejti a dolgot... előbb... vagy... utóbb... Újra az ajtó előtt állt és most végre kopogtatásra emelte karját. A válasz még váratott magára, majd az ajtó megmozdult és kitárult. Hosszú léptekkel emelte lábait a lépcsőket és már nem volt vissza út. Látta, hogy a lány egy speciális ágyon fekszik és arcát karjával elfedve pihen. Szótlanul sétált mellé és leült az ágyának szélére. Egy darabig elbűvölve, csendesen figyelte a békésen szuszogó lányt, aki megmozdult, majd megszólalt.

- Nyugi, csajok! A turné megy tovább! Nem veszem el a lehetőséget tőletek... és magamtól sem, természetesen. – mosolygott gonoszan, majd karját szeme elől elemelve a látványtól azonnal felpattant.
- Üdv! – köszöntötte ál mosollyal arcán a lány
- Mit keresel itt? – lökdöste le az ágyról, mire Leon a földön terült el, de nem kelt fel

Ijesztő volt látni, ahogy megtörve, teljesen kifordulva magából próbálta ülő helyzetbe tornászni magát a kicsiny helyen. Sora egy kissé meg is ingott elhatározását illetően, majd szíve felett újra esze győzedelmeskedett.

- Szeretnék... bocsánatot kérni... – nézett a lányra megint
- Ugyan minek? Hisz nem vagy te nekem senkim! – vette fel álarcát, elméjében pedig Sarah bús arca derengett
- Térj már észhez, te liba! – bőszült fel Leon és megragadta a lány karját, mire az fájdalma ellenére csendben tűrte az erőszakot
- Mintha említettem volna már ez előtt is... soha többé, ne nyúlj hozzám! – hámozta le a férfi ujjait karjáról
- Akkor beszéljünk így, nekem megfelel! De addig innen el nem megyek, amíg nem tisztáztuk a helyzetünket!
- A helyzetünket? Miféle helyzetről beszélsz? Nincs köztünk semmi! – emelte egyre erősebbre hangját
- Akkor meséld el nekem! – lépett hozzá egészen közel – Miért zavart téged a dokival való kavarásom? Miért remeg meg a tested, ha a közeledben vagyok? – suttogta szenvedéllyel – Miért kezd el szemedről lehullani a láthatatlan páncél? Miért... miért nyomod el az érzéseidet? – súgta már szinte Sora szájába a szót
- Elég! – tolta el magától – Ez hülyeség! Ilyesmi sosem történik meg velem, ha itt vagy! – ellenkezett, mire Leon mögé lépett és hátulról átkarolta, hogy ne tudjon elmenekülni az igazság elől
- Ne hazudj nekem! A tested elárul! A tested a szíved... a szíved, Te vagy! – ecsetelte és érzékien a nyakába csókolt, melytől a lányon különös bizsergés futott át, felidézve az első találkozásukat és az első közös estét
- Tudod, egy napon megértettem, hogy senki nem segíthet. – lépett ki a varázsból - Az ember szeretetre vágyik... de senki nem segít, soha. Mikor ezt megérti az ember, erős lesz és magányos...
- Ha rajtam múlik, sosem leszel az... – fordította maga felé és egy szenvedélyes csókot lopott tőle

Sora a meglepettségtől és a hirtelen testében áramló vágytól teljesen ledermedt, sőt, talán kissé viszonozta is a csókot. Karját szorosan fonta a férfi nyaka köré és először magához húzta, majd hirtelen ellökte őt. Testük zilált, légzésük felgyorsult, szemük szikrázott. Mindketten tudták, mit akar a másik, de Leon azt is tudta, hogy Sora erre még nem áll készen. Túl sokszor megbántotta és túl sokat szédítette. Megértette őt.

- Ugye tudod, mit jelent ez? – kérdezte Leon
- Mégis mit jelenthet? Csupán egy nő és egy férfi ösztönös cselekedeteinek sora, amit ha én nem állítok le, már rég nem itt tartanánk! – fonta keresztbe karjait maga előtt
- Majd meglátjuk! – intett felé, és távozott

Szenvedély. Ez volt az a teljesen új érzés, ami hatalmába kerítette és elárulta a lányt. Egy hatalmas erő, ami akkor is emlékünkben él, mikor már régen elhamvadt. Egy csábító vágy, ami váratlan szeretők karjaiba taszít minket. Egy mindent elsöprő érzelem, ami ledönti a falat, amit a szívünk védelmére emeltünk. Egy olthatatlan szerelem, ami újra és újra fellángol, hiába is próbáltuk hamu alatt tartani. Igen. Minden érzések közül a szenvedély az, ami értelmet ad annak, hogy élünk, és mentséget arra, hogy elkövetünk mindenféle bűnt.