Casino
chatterbox 2009.03.06. 23:10
37. fejezet - Ha szereted... bocsásd szabadon! Ha úgy van megírva, visszatér hozzád.
A kétségbeesés gyöngíti látásunk, és süketté teszi fülünk. Nem látunk mást, csak a vég kísérteteit, és nem hallunk mást, csak zaklatott szívünk dübörgését. Az elhagyásban nem az a legrosszabb, hogy hiányzik, aki elhagyott... hogy összeroppan a közösen alkotott egész kis világ... hogy minden, amit látunk vagy csinálunk, őrá emlékeztet... hanem az a gondolat, hogy kitettük a lelkünket csak azért, hogy a szeretett lény ránk bélyegezze... ELUTASÍTVA. Sora remegve, a falnak támaszkodva igyekezett eljutni a lépcsőig, onnan le és ki ebből a képtelen helyzetből. A fal érces tapintása szinte felmarta gyönge kezeit, lábai olyan nehezen engedelmeskedtek a kétségbeesett kérésnek, mintha a lakkozott padló vastagon éj fekete szurokkal lenne bemázolva, nem eresztve annak áldozatát. A sötétkék ruha csipkealja hangosan kaparta a földet és tüntette el a lány láthatatlan nyomait. Megrészegülve érezte magát. Már nem létezett káprázat vagy valóság. A lépcső tetejéről letekintve a földszintre, szinte beleszédült az amúgy legyűrhető magasságba, zaklatott testének a főbejáraton keresztül megjelenő kislány sugárzott nyugalmat. Már egy hónapja távol volt ettől az állhatatlan állapotban rekedt kastélytól. Mindent tudó, szelíd mosolyra görbítette ajkait és Sora szaladva indult meg felé, hogy a lépcső aljánál egy ölelésben forrjanak össze. Mindketten akaratlanul is könnyekben törtek ki és így tartották egymást hosszú percekig. Nem szóltak, csak csöndesen vigasztalódtak, míg a kis ezüsthajú angyalka el nem indult a szalonba és le nem ültette Sora-t egy kényelmes, fenyőkarfájú kanapé zöld bársony kényelmébe.
- Mindent tudok. – kezdte kissé kipirosodott szemekkel Sophie, akién már csak Sora szemei tettek túl.
- Nem... nem mindent. – szipogta. – Az imént voltam nála... felébredt...
- És ezt csak így mondod? – ugrott fel a lány és örömködve pörgött egy lábon.
-... és nem emlékezett rám... – súgta maga elé, de természetesen Sophie is hallotta, aki remegő térdeinek köszönhetően omlott a földre Sora elé és süllyedt magában a sötét kétségbeesésbe.
- Lehetetlen... biztos csak viccelt! – kezdete zavart mosollyal és remegő hangon.
- Sophie. – sóhajtott a lány, miközben öve alól egy keszkenőt húzott elő, hogy letörölje vele könnyeit. – Azt hiszem, nekem itt már nincs jövőm. – hajtotta hátra a fejét és feszesen szemezett a gyönyörű festménnyel, ami a plafont dísztette pajkos angyalaival.
- Elég! Ne csináld ezt! Nem hagyhatsz egyedül! – siránkozott a kicsi
- Túlságosan fájdalmas lenne ez így nekem. Hisz minden összefüggésben van vele...
- Nem értelek! Elmondjuk neki, hogy ki vagy és kész! Hidd el, ha egyszer sikerült elcsavarnod a fejét, még egyszer gyerek játék lesz! – szorította meg a lány jéghideg kezeit.
- Gondolod, hogy így rendben lesz? És mi van Grégory-val vagy May-jel. A Sors valamiért mindig nekik kedvez és mellettem semmi sem szól!
- Gyerünk! – húzta állásba Sora-t Sophie és egyenesen visszavezette őt a fiú hálószobájába, melynek ajtaja sejtelmesen tárva volt.
A résen át vakító fénycsóva vetült a szemközti fal sötét drapériájára. Sora egyre kevésbé akart részt venni a kislány tervében, mégis teste cserbenhagyta őt és szinte robotként lépkedett mögötte a szobáig. Sophie erőszakosan vágta be maga előtt az ajtót és torpant meg a hirtelen szemébe szökő fény miatt. Amint megszokta szeme a világosságot, két alakot vett ki bátyja ágya mellett. Grégory és May volt az. A férfi diadalittasan feszített a könyvespolcnak vetve hátát, míg a nő készségesen nyújtotta karját Leon felé, aki kedvesen fogadta és csókolt kézfejet neki... pont neki. A kislánynak elege lett ebből a színjátékból amit szinte rögtön leszűrt, hogy ez a két gazember már el is kezdte a manipulálást. Haragjának épp bátyja vetett gátat...
- Sophie! – szólította gyenge hangon. – Nem illik így berontani egy férfi hálójába! – utasította, majd kedvesen mosolygott felé.
- Te... tudod, hogy ki vagyok? – pislogott értetlenül és észre sem vette, hogy lassan eleresztette Sora kezét.
- Hát persze! Mégis mi ütött beléd?
- És ők? – mutatott Grégory-ra és May-re.
- Ne butáskodj már! Grégory elmesélte, hogy már egy ideje itt él velünk békességben. És May? Persze, hogy ismerem. Melyik ütődött ne emlékezne a szeretett nőre és a közös gyermekükre?
A hűvös, mégis lehengerlő elegancia ösztönszerűen folyt a férfi szavaiból, nem is sejtve, mekkora fájdalmat okozott most valakinek a teremben. Szeretett nő...? Közös gyerek...? Mégis miről beszél? Hogy használhatja ezeket a szavakat ilyen felelőtlenül és meggondolatlanul? Hisz eddig ez mind Sora-t jelentette és ezt a gyermeket, amit ő hordott a szíve alatt. És... mit jelentsen az, hogy mindenkire emlékszik, csak rá nem? Épp Sora jelentett neki új arcot, új személyt az életében.
- És ő? – fordult Sophie Sora felé.
- Rá is emlékszem... – súgta, reményt adva mindenkinek. – Ő volt itt, mikor felébredtem. – törte össze a két lányban a remény apró lángját is.
Sora-nak elege lett. Lassan tekintett végig a társaságon. Találkozott Grégory tekintetével, aki veszélyes fényt táplált sötétszürke szemeiben. Vagy May szemeivel, aki magában hordozta a gőgöt, a győztesek által kiforrott és vesztesekre tűzött gonosz kárörvendést és talán egy cseppnyi naivságot is, mely egy szebb jövő csíráját dédelgette magában. Majd Sophie halványszürke, könnyes tekintetét fonta az övéhez és könnyed mosolyt küldött felé, mely biztatást nyújtott neki a továbbvitelben. Mélyet sóhajtott, hagyta hogy tüdejéből lassan szökjön ki a levegő, tekintetét megkeményítette és szigorral, keserűséggel nézett az ágyban fekvő férfira, aki szinte kipattant az ágyból a tüzetes szitkokat szóró lányt nézve, aki most illedelmesen pukedlizett, kínzó lassúsággal fordított hátat és emelt fővel távozott, megbotránkoztatva ezzel a társaságot.
- Ki az ördög volt ez a nő és hogy merészel ilyen szemekkel fenyegetni engem? – fészkelődött az ágyban Leon.
- Még te vagy felháborodva? – hadonászott maga körül Sophie, miközben felsőtestét kissé előredöntve próbálta elviselni szíve fájdalmát.
- Elég legyen! – dörögte Grégory és Sophie felé fordult, megragadta a karját és kivezette őt a szobából, magára hagyva May-t és Leon-t.
- Eressz el! – sziszegte.
- Na ide figyelj, drága húgom! – hajolt egész közel a kislány arcához. – Te szépen elutazol a párizsi leányiskolába és haza sem jössz addig, míg be nem töltöd a huszadik életévedet! – súgta neki.
- Nem! Inkább megszökök és mindent elkövetek annak érdekében, hogy Leon megtudja az igazat! – feleselt, aminek egy erős pofon lett az eredménye.
- Rendben! – ragadta meg ismét a lány karját és elrángatta magával le a földszintre, ki az udvarra és kocsiért hívatott, mely hamarosan teljes díszben állt előttük.
- Most szépen beülsz ide! – nyitotta ki az ajtaját és betuszkolta a lány a kabinba. – Phil! – kiáltott, mire egy jól megtermett zsoldos érkezett meg mellé. – Kísérd el a kis hölgyet az útján és gondoskodj róla, hogy meg is érkezzen a végállomásra! – nyomatékosította szavait. – Aztán gyere vissza. – tette hozzá és megvárta, míg parancsának eleget téve a fekete hintót el nem nyelte a kizöldült fák vaskos törzsei.
Egy ördögi mosollyal arcán nyugtázta tervének lassú, de biztos haladását. Elégedetten igazgatta meg ruháját és indult volna vissza a kastélyba, mikor kinyílt előtte az ajtó és Sora jelent meg, kezében két vaskos bőrönddel. Ahogy találkozott tekintetük, hirtelen jeges fuvallat rohant el közöttük, felborzolva minden érzéküket, idegüket. A lány egy idő után folytatta menetelését és megállt azon a helyen, ahol az előbb még Grégory kényszerítette utazásra húgát. Érezte, hogy a férfi többször végigméri és tekintetét a hátába fúrja, de nem reagált. Képtelen lett volna bármit is mondani. Ebből a képtelen helyzetből csupán egy módon tud menekülni... ha szó szerint eltűnik ebből a kastélyból... városból... országból, és visszatér imádott szülőföldjére, miután egy pár napot Dante birtokán tölt el. Egy újabb kastély tűnik fel a kastély mögül, pontosan megáll a lány előtt, aki segítség nélkül foglalta el helyét, megvárta csomagjai felerősítését és a kocsisnak leadta az indulásra használt jelzést.
- Au revoir, Marché! – súgta gonoszan a távozó lány felé Grégory, majd visszatért eredeti tervének folytatásához.
Sora-nak végre senki előtt sem kellett erősnek látszódnia, ezért amint kiértek a birtok határán kívül, megtörten görnyedt össze padján és sírta el bánatát. A természet egyre nagyobb csodái sem voltak képesek elterelni a lány gondolatait a tényről, hogy Leon csupán őt felejtette el és helyettesítette May-jel. Milyen csúfos véget ért kettejük kapcsolata. Bele sem mer gondolni, mi lesz vele otthon. Egy hajadon, terhes, fiatal nő, aki ráadásul még hercegnő is. Szinte biztos volt benne, hogy otthon szétszedik őt a lordok és a bírák. A távolból már felsejlett egy kedves birtok határa, ahol fiatal csikók játszottak a kastély körül. Hosszú utazása alatt először engedett meg magának egy apró mosolyt. A birtokról fiatal cselédek szaladtak az épület felé, hogy ők legyenek az elsők, akik értesítik gazdájukat a látogatóról. Sora meglepetten tekintett körbe rajtuk és ahogy észrevette bátyját az istállók felől közeledni, mindent hátrahagyva, csomagot vagy etikettet rohant hozzá és ölelte őt szorosan, mire újra megeredtek a könnyei. Szegény fiú semmit sem értett húga bánatából. Erre a békés helyre semmi sem áramlik be, sem jó, sem rossz. Egy közeli tavacska hűs árnyékot nyújtó fái alatt egy kézzel összeeszkábált padra telepedtek és Sora mindent elmesélt neki.
- Mi az, ami nem őt juttatja az eszembe? – szipogta. - Nem nézhettem arra a padlóra anélkül, hogy a lábának nyomát ne láttam volna rajta. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom... őt rejti az éjszaka... ő bukkan elém a nappal csalóka fényeiben. Az egész világ körülöttem azt bizonyítja szüntelen, hogy létezett... és én elvesztettem őt. – jött rá újra a sírás, mire bátyja nyugtatóan simogatta hátát-
- Mégis...hogy köszöntél el valakitől, aki nélkül el sem tudod képzelni az életed?
- Nem köszöntem el. Nem mondtam semmit. Csak elsétáltam.
- Micsoda? És a többiek? Nem szóltak semmit?
- Mégis kire gondolsz? Hiszen azon az átkozott helyen mindenki ellenem volt. Aki nem, azt meg valószínűleg majd megfenyegeti valamivel Grégory és már meg is van oldva! – háborodott fel.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan! Nem fizethet le egy egész dinasztiát... vagy egész városokat?!
- Te nem tudod, mire képesek ezek ketten csak azért, hogy övék legyen Franciaország minden befolyásos emberének kegye. – sziszegte haraggal könnyesen.
- Lehetetlennek tűnik a számomra. – sóhajtotta és laza mozdulattal nyúlt ingzsebébe egy szál szivarért.
- Te mióta...?
- Amióta valahonnan felbukkant egy csapat kivetett szolga és nekem pont szükségem lett rájuk! – gyújtotta meg a szálat, mélyet szívott belőle és folytatta. – És most mi lesz? Úgy értem... veled mi lesz?
- Megesküdtem magamban, hogy soha többé nem találkozom vele... örökre kitörlöm az emlékezetemből a mellette elvesztegetett időt, ahogy ő is tette, és még a nevét sem említem soha. Valamilyen különös oknál fogva megszállt a béke és a nyugalom. Semmi nem maradt abból a haragból, ami otthonról elüldözött. De ugyanakkor attól félek, hogy holnap újult erővel visszatér majd belém a keserűség, a szégyen és a féltékenység... hogy mindaz, amit a régi estéken megéltem, a saját súlyánál fogva darabjaira esik szét.
- Ha szereted... bocsásd szabadon! Ha úgy van megírva, visszatér hozzád. – súgta maga elé Dante, miközben szemeivel a folyton változó eget kémlelte.
- Tessék? – nézett rá értetlenségtől pislogva Sora.
- Nemrég olvastam valahol... és ez tökéletesen illik rád a jelen helyzetben. – mosolygott erőtlenül és állásba kényszerítette magát.
Sora kissé belegondolt az imént említett mondatba és ő is elmosolyodott. Lehet benne valami. Ahogy visszafelé sétáltak a kastélyhoz, egyre azon gondolkozott, hogy az az ember, aki ilyen dolgokat fejez ki és vet papírra, vajon átélt hasonlókat, mint most ő? Ismerte az elválás mardosó, pusztító érzését vagy a magány keserűségét? Igen... biztosan ismernie kellett... mert ezek a szavak túlságosan jól vannak megformálva ahhoz, hogy valaki csak úgy, semmilyen előzmény nélkül, puszta fellángolásból vesse őket papírra és hagyja jelentését az utókornak, hogy ugyanilyen érzéseket válton ki belőle, mint most Sora-ból, aki társra lelt egy mondatban...
|