Casino
chatterbox 2009.03.06. 23:02
35. fejezet - ...visszatért
Veszett idők jártak a kontinens felett. Kiszámíthatatlan és veszélyes... amilyennek a tavaszokat ismerjük. Ismeretlen késztetéssel játszanak az emberrel. Elhitetik kényelmüket, lágy szellőt és napsugarat hoznak az életünkbe... aztán hirtelen, egészen a semmiből tör ránk kifeszített íjával, megrepeszti fölöttünk az eget és elárasztja hiszékeny szívünket. Nem hiába nevezték régen ezt az időszakot a csábítás évszakának. Amikor bármit tehettél ma, holnap egy teljesen új jellemmel jelenhettél meg mások előtt... magad előtt. De ha belegondolunk... bizony ilyen az ember is. Hány olyan emberrel találkoztál már, aki kedvességével édesgette magát a kegyeidbe és egy baljós reggelen hideg vas hasogatását érezted a hátadba fúródni, amelynek markolata az ő kezében volt. Pont azéban, akiről feltételezni sem merted volna az ilyen gaztettet. És ahogy szemeidet egyre csak könnyek mardossák, ahogy üveges tekintettel meredsz a semmibe... a múltba... érzed, ahogy a fájdalom egyre inkább összpontosul benned... a szívedben. Igen. Ez az árulás. Vannak szerencsések, akik megérzik a másikban annak megbízhatatlanságát és időben felkészülnek a támadásra, és vannak azok az áldozatok, akik nem. De lehetsz bármilyen erős és tudhatod előre a másik gonosz szándékát... a seb, melyet maguk után hagynak mindig fáj. És ez nem történik máshogy egyetlen embernél sem. Ne hidd el annak, aki nevetve fordul el árulójától, hogy nem fáj neki... mert mindenkit kínoz az érzés, akit egyszer megsebeztek így.
A mai nap megint melegével kecsegtet álnokul. A kastély falain gy kúszott egyre feljebb az arany fénysugár, mint ahogy a méreg terjed szét lassan az ember testében. A sötét szobákat apránként megtölti bűbájával és ébredésre készteti lakóit. Ám ahogy az egyik szoba ablakát elérte, még a nap is megrettent kissé mikor fénye képtelen volt felolvasztani egy fagyos tekintetet. Egy nő rideg és szinte élettelen tekintete metszette át az örök fényforrást, amely képtelen volt apró felhők mögé rejtőzködni. A mogyoróbarna szemek most terméketlen föld színéhez idomulva tapadtak a mozdulatlan tájra. Ruhája már három napja ugyan az és gyűrötten omlott végig elgyengült testén. Haja rendezetlenül omlott végig vállain és lepte be hátát. A mindig rózsás arcon most hervadt szirmok pihentek, rémisztő sápadtságot kölcsönözve a lánynak. Ajkai a kihagyott folyadékbevitel miatt vészesen kicserepesedett már és remegtek meg olykor egy-egy gondolatot követően. Borzasztóan nézett ki. Az ablakból lassan elfordította a fejét és a mellette elnyúló, hatalmas ágyra vezette fénytelen tekintetét. Végigkúszott az ágy végétől fölfelé a párnákig és reménykedett. A takaró lassan púposodott ki eltakarva az alatta szunnyadó testet. Csintalan ezüst tincsek lógtak ki olykor a selyemtakaró alól, melyek más helyzetben könnyed mosolyt csalnának a lány arcára. Az előtte fekvő férfi szintén mozdulatlan volt. Vele ellentétben azonban sokkal jobban nézett ki, mint gondviselője. Arca kisimult, vonásai nyugodtak... mint egy alvó gyermek. Sora lemondóan sóhajtott egyet... semmi változás... fejét lehajtva vezette vissza az ablakra és meredt újra a hajnali fákra. Egy ismeretlen erő megmozdította apró kezeit és maga elé emelte, majd óvatosan illesztette az üveglapra. Jéghideg volt. Az érzései mind elhalványultak benne és az első, amelyet felélénkített, az a ridegség volt. Megfagyott arcán élettelen könny gördült végig, megtörve a szoba sötétjét és sebesen hallt el a drága szőnyegen. Mintha megállt volna az idő. Sora a kétségei börtönében, Leon saját tudata zárkájában raboskodott, felemésztve ezzel egymást. Az ódon ajtó tompa kopogást vert vissza magáról a szobában. A lány szemeit kissé maga mellé vetette és remélte, hogy ha nem ad választ, majd elmennek az ajtó elől. De nem így lett. A nehéz fa jellegzetes hanggal nyílt ki és apró kopogásokat mértek a padlóra. A szobát azonnal betöltötte a jázmin kellemes illata, elárulva a lánynak az érkező nő kilétét, mégsem mozdult addig, míg a léptek felé nem közeledtek és puha érintést nem érzett vállain. A késztetésnek eleget téve fordult felé... a tengerkék szemek és a lány testét glória szerűen körbeölelő arany hajzuhatag megremegtette a szívét. A néma könnyek egyre sokasodtak szemeiben, arcán, és végül biztató ölelésben forrtak össze. A lány úgy ragaszkodott Layla-hoz, mintha őt is elveszíteni készülne. Barátnője lassan a kanapéhoz vezette őt és leültette őt.
- Nyugodj meg... – simogatta kellemesen a lány vállát.
- Miért? – súgta maga elé.
- Minden rendben lesz! Meglátod! Hamarosan felébred és nevetve gondolsz majd vissza erre az egészre.
- De addig? – görbítette meg hátát, combján a szoknyáját görcsösen szorította és hagyta, hogy könnyeivel fürdesse kihűlt kézfejét.
- Szedd már össze magad! – zengett fölötte Layla, bár legszívesebben álomba ringatta volna barátnőjét. – Nézz magadra! Mégis mit fog szólni Leon, ha felébred? Nem ebbe a nőbe szeretett bele!
- Ha szeretne... nem tenné ezt velem... – súgta szigorúan maga elé és a következő, amit érzett, az egy égető érzés volt sápadt arcán.
A meglepettségtől minden reflexét elvesztette és terült el a kanapé könnyed puhaságán. Jeges ujjai most nyugtatóan hatottak lángoló arcának és kikerekedett szemekkel nézett fel az előtte magasodó barátnőjére, akinek szemében szánalom kétségbeesés szomorúság és düh egyszerre tombolt. Némák és mozdulatlanok voltak. Egyikük sem tudta, mit mondhatna a másiknak. Sora talán bocsánatot szeretett volna kérni... Layla-nak talán most esedezve kellene őt ölelni de tudták... csak így erősíthetik meg a másikat... főleg Sora-t. Az aranyhajú elegánsan távozott a szobából, melynek ajtajában megtorpant és visszanézett Sora-ra, aki most láthatóan összezavarodva meredt maga elé a szőnyeg apró mintáit fürkészve. Legalább annyit elért, hogy elgondolkodik azon, amit csinál és talán belátja, hogy ezt nem lehet így folytatni. Alakját elnyelte a könnyed homályba burkolózó folyosó és az eddig határozott nő kissé lelassította lépteit és a falnak támaszkodva fújta ki elfojtott érzéseit. Szemeit lehunyva erőltetett magára nyugalmat és ahogy hallotta, hogy közeledik valaki, újra erős és mosolygós lett. Yuri sietett hozzá, aki amint meglátta a nőt a falnál, megrémülve szaladt hozzá.
- Minden rendben? – ajánlotta fel karját.
- Persze. Csak kicsit kimerített a beszélgetésünk. – mosolygott kedvesére és apró csókot nyomott ajkaira.
- Mi történt? – indultak vissza szobájukba.
- Teljesen össze van törve. Ráadásul felemészti a kétség. Szegény bolond már Leon érzéseiben is kételkedik.
- Mégis hogyan? Hiszen eszméletlen! Nem értem... – rázta a fejét.
- Drágám. Ez egyfajta női szeszély! – mosolygott az értetlen arcon. – Az orvos szerint semmi sem gátolja meg a felébredést. Leon mégis ezt választotta Sora helyett. Érted már? Mintha nem akarna visszatérni a valóságba, mert a valóság, ami most várná, nem tetszik neki! – magyarázta.
- Nők! – csóválta a fejét. – Ti mindent túlkomplikáltok! – mosolygott, majd beléptek a nekik fenntartott szobába.
Sora kénytelen volt bevallani magának, hogy az élet bizony nem áll meg és most sem fog az ő kedvéért megfagyni egy pillanatra. Még mindig fájó arcát tapintva állt fel a díványról és tekintett végig fekvő, mozdulatlan kedvesén. Olyan sokat kíván tőle? Hisz csak azt akarja, hogy itt legyen vele. Hogy végre teljes családot alkossanak. Gondolatai közepette másik kezével kerekedő pocakját simította végig. Kislányt szeretne. De ezzel ellentétben szinte biztos volt benne, hogy Leon-nak örökös kell, egy rakoncátlan fiú. Hosszú idő óta, újra mosolygott. Kezei közé vette kedvese kissé hideg kézfejét és az arcához emelte. Érezni akarta a cirógatását, a puha ujjak simítását. Apró csókot lehelt a férfi ujjaira és visszafektette karját mellé, majd megigazgatta a takarót. Hallotta, hogy valaki a folyosón mozgolódik odakint, de csak egy szolgálónak képzelte. Bár az lett volna... Az ajtó ismét kinyílt és sebesen be is csukódott. Az idegen hideget és füst szagát hozta magával, ami megriasztotta a lányt. Volt is oka. Amint felé fordult, megdermedt. Ezüstszürke, acélos tekintet, rövid hold ezüst haj és kidolgozott test... Grégory... Sora hátrált egyet, mire a férfi felé igyekezett és befogta a száját, majd a lány mögé lépett és szorosan tartotta karjaiban a legyengült testet. Óh, hogy miért hagyta el ennyire magát az utóbbi időkben? Ha jobban odafigyelt volna magára, most könnyű szerrel szembeszállhatott volna vele, de így...
- Jó reggelt, Ms Naegino! – hízelgett neki. – Ha megígéred, hogy nem kiabálsz... nem ölöm meg a kedves öcsém! – lökte el magától a lányt és az eszméletlen férfi nyakához egy kardot rántott.
- Neh... – súgta a lány.
- Így mindjárt jobb! – sóhajtott Grégory.
- Miért tetted ezt? – kérdezte halkan a lány. – Hisz minden olyan jól...
- Hallgass! Nem tudsz te semmit! – fojtotta belé a szót. – Szerinted élvezetes volt a számomra, hogy csupán második vagyok mindenben? Örökös? A második... A család feje? Csak a második... Tekintély? Az öcsémnek nagyobb van előttem... Szerelem?... Hisz te is őt szereted... – faragta a szavakat egyre erősebben.
Szerelem? Mi folyik itt? Grégory szerelmes lenne Sora-ba? Azt hitte, hogy csak azért akarta magának a lányt, hogy a vagyonához jusson és magasabbra kerüljön a ranglétrán. Akkor mégsem ezért? Kínos csend ült most a szobára és odakint hirtelen elborult az ég... már megint... a mai napon már harmadjára játssza a bolondját az emberekkel. Sora teljesen összezavarodott. Így működik a szerelem ezekben a körökben? Ismerte a kényszerházasság fogalmát... nagyon is jól... szinte belehalt. De ez így... érthetetlen és logikátlan volt. Lábai kissé megremegtek, de tartotta magát. Ahogy a magatehetetlen Leon-t figyelte, egyre inkább ellen akart állni ennek a férfinek és hatalmának.
- Szerelem? – nevetett a lány, meglepve ezzel a fiút. – Mégis mit tudsz te a szerelemről? – zengte erőteljesen.
- Akkor magyarázd el nekem, mi ez az érzés a szívemben? – ütögette mellkasát az öklével, közben ügyelve arra, hogy a kard még mindig fenyegetést jelentsen az öccse életére nézve. - Éveken át elhitettem magammal, hogy nekem nincs szükségem ilyen zűrzavaros, viharos, elmeölő hadijátékra, amit férfi és nő folytat egymással, szerelem címen. De van-e más, ami egyszerre képes felkavarni érzékeket, érzelmeket... van-e más, kedvesebb szörnyeteg, mint a gyönyörűség vágya, aminek fojtogató ölelésében különös csoda ér: érezzük, hogy élünk?! Nem mást, nem kevesebbet akarunk, csupán mindent.... élve megelevenedni. Hát Ms Sora Ana-Maria Naegino Ediot! Mi ez, ha nem szerelem?
- Csak szeszély... – szomorodott el a férfit hallva, mert tudta, ha felvilágosítja ezeknek az érzelmeknek az eredetéről, a biztos vérontásba rohan, de nem hagyhatta így ezt a férfit, ilyen összezavarodottan.
- Szeszély?
- Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más, csak a szenvedély, ami egy napon áthatja a szívünket, lelkünket és testünket, és aztán örökké ég, a halálig? Akármi történik is közben? És ha ezt megéltük, talán nem is éltünk hiába? Ilyen mély... ilyen gonosz... ilyen nagyszerű... ilyen embertelen a szenvedély. Talán nem is szól személynek... csak a vágynak? Ez a kérdés. Vagy mégis személynek szól... örökké és mindig csak annak az egy és titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz, de tettein és tulajdonságain nem múlik a szenvedély bensősége, mely hozzákötöz? Mond! Így érzel? El tudnál képzelni velem egy egész életet? Megőrjít a tudat, ha más férfiakkal érintkezek? Talán csak féltékeny vagy és...
- ELÉG! – zengte be a szobát... a folyosót... a lépcsőt... a kastélyt, amire mindenki felfigyelt. – NE akarj engem eltéríteni a tervemtől!
- Milyen tervvel érkeztél ide? – kérdezte semmi érdekeltséggel.
- Mond csak, Sora! – mosolya ördögi és ijesztő volt. – Mit gondolsz, Leon sosem kereste más társaságát?
- Micsoda? – rökönyödött meg.
- Ha visszaengedsz a házba, mindent elmondok!
- Megőrültél! Inkább tartsd magadban és emésszen el a titkod! – köpte oda.
- Rendben! Akkor máshogy közelítem meg a dolgot! – hajolt le Leon-hoz és kardja végével apró vágát végzett a férfi bársonyos nyakán.
- Állj! Mit akarsz? – szöktek könnyek a szemébe.
- Már mondtam. Visszajövök! És nem egyedül!
- Még több gyilkost akarsz a kastélyba telepíteni?
- Nem... – nevetett. – Egy közös ismerősünk tart majd velem. – fürkészte a lány reakcióit.
- Nekem nincsenek alvilági kapcsolataim! Kétlem, hogy ismernék egyet is.
- Óh, de hogy még mennyire ismered! – törölte le kardjáról a vért. – Szóval?
- Őrült vagy!
- Egyszerű a szituáció. Én jövök... ő él! – bökött a fejével Leon felé. – Vagy én megyek... és viszem az életét!
- Nem... – súgta.
- Ha megtagadod, egy éjjel arra ébredsz majd, hogy az imádott vére fogja beborítani a ruhádat. Ahogy egy pillanatra elszunnyadsz, én ott leszek és véget vetek a szenvedésemnek... és elkezdem a te szenvedésed! – súgta kéjesen a lány fülébe, aki, nem tűrve a további szavakat egy pofonnal jutalmazta a férfit.
- Te alávaló... – sziszegte.
- Akkor ezt igennek veszem! Holnap reggel érkezünk! – tette el fegyverét és távozott.
Ahogy kilépett az ajtón, Yuri-val és Layla-val találta szemben magát, akik meglepetten és egyre tüzesebb tekintettel néztek rá, majd mögötte Sora-ra, aki most Leon mellett feküdt és szorosan ölelte a férfit. Nem értették, mi folyik itt. Yuri már épp ütni készült volna, mikor felesége visszafogta őt és engedte, hogy Grégory békében távozzon. Gyorsan besiettek a szobába és csak csendben figyelték a zokogó lányt és mindent értettek. Nem kellettek szavak, kínzó beszélgetések. Grégory... visszatért.
|