Casino
chatterbox 2009.03.06. 22:58
31. fejezet - Mozdulatlan marad a szív... hiába peregnek a könnyek
A hajnal kegyetlenül tört rá a vidékre, ébredésre kényszerítve mindent és mindenkit. Sora Naegino tettre készen pattant ki az ágyából, melyet még tegnap délután foglalt el és élvezett ki minden nyugodt percet. Már amennyire tehette... álmai ugyanis nemhogy békések lettek volna, végigkísértették az egész éjszakáját. Fájdalom... magány... kegyetlenség és mindent elpusztító háború... Verítékben úszó testét átmosdatta és könnyű selyemruhába bújtatta. Haját gondosan fonta oldalra, hogy copfja rendezetten omoljon le vállán maga elé. A tükörben sokáig mérte magát és megkönnyebbülve nézte a rajta bámulatos egyszerűséggel is jól mutató ruhát. Szemeit lehunyta egy pillanatra, hogy végiggondolja mindazt, ami történt, és ami ezután történni fog. Erősnek kell lennie, egy démonnak. Csak így veheti fel a harcot ezzel a szörnnyel, ami észrevétlenül tört rájuk és pusztította el a békéjüket. Szemeit lassan nyitotta meg a világnak és eresztette szabadjára a benne tomboló dühöt és démoni tüzet. Megragadta a kilincset és távozott a szobából. A folyosó csendes volt. Még senki sem járt arra. Akaratlanul is megrohamozták az emlékei menetelése közben. Amikor Leon-nal karöltve lépkedtek a hatalmas tettekről híres elődök portréi között, vagy mikor a cselédek megrohamozták őt különféle tanácsokat kérve. Az ördög kezdett eltűnni róla, és ez megrémítette. Hisz csak egy ostoba emlék volt... de milyen édes és örök emlék. A lépcső tetejéhez érve, különös dologra lett figyelmes. Fennhangon folyó társalgás, inkább kiabálás ütötte meg a fülét. Itt az ördög harcol az Istennel, és az emberek szíve a csatatér. Sietősen tekintett le a fokokon, melyek előtt hosszú árnyék nyúlt el. A sötét foltokon felkúsztatta tekintetét és elakadt lélegzete. Grégory teljes hévvel kiáltozott maga elé, vendégének kilétét kissé eltakarva. Sora azonban pontosan tudta, ki volt ott. Csak egyetlen ember közelsége tölti el forrósággal... csak egyetlen ember képes benne reményt és egyre csak megújuló és erősödő szerelmet lobbantani benne. Cipőjének sarka mennydörgésként koppant a legfelső fokon, felhívva magára a figyelmet. A viszály elült és végre megbizonyosodott róla... tényleg ő volt az. Leon szilárdan állta a férfi fenyegetéseit és szidalmait, vonásai hasonlítottak ahhoz a férfiéhez, akivel először találkozott. De csak hasonlított... mert ez a férfi sokkal vadabb és féktelenebb volt, mint aki akkoron feltűnt. S hogy miért? Mert régen nem volt benne ilyen erős vonzalom egyetlen nő iránt sem, és nem kellett senkit sem megmentenie az ármányság mocskos karmai közül. Érezte, hogy most szükség van rá, ezért ha lehetett, még veszedelmesebb lett, mint akkor volt. Ám mikor megpillantotta Sora-t a lépcső tetején, kissé meginogott, melyet bátyja nem tévesztett szem elől.
- Áh! – fordult a lány felé Grégory. – Kegyed is ébren van már? – indult meg felé.
- Mégis hogy aludhatnék ekkora lármában, uram? – húzta ki magát a lány és fenségesen indult el lefelé.
A büszkeség és magasabbrendűség folyamatos sugallata megerősítette Leon szívét is, aki kissé összezavarodott, hogy kora reggel itt találta kedvesét. Ám őt nézve már biztos volt benne, hogy túlélik, sőt, megnyerik ezt a háborút. Szemeit izzón mérte végig a lányt és kívánatosabbnak találta, mint valaha. Ha nem lettek volna ilyen képtelen helyzetben, ott helyben letámadta volna és tette volna magáévá, egyenesen a csillagokig hajszolva a szenvedélyével és élvezetével.
- Bocsásson meg nekem, hercegnő! – hajolt meg nyájasan Grégory, megszakítva minden képzelgést.
Sora végre leért a földszintre és megkönnyebbülve sóhajtott. A túlzott erősség eljátszása most rengeteg energiájába tellett és valószínűnek tartotta, hogy tegnap délután is ezért ájult el. Kezeivel megigazgatta méregzöld ruháját és újabb lendülettel indult meg a férfiak felé.
- Jó reggelt, Sora! – csókolt neki kezet Leon, mintha csak régi barátok lennének.
- Önnek is jó reggelt, Leon. – pukedlizett és fejét azonnal Grégory felé vetette, mikor tekintete találkozott Leon vágytól izzó és szerelemre éhes szemeivel, melynek hosszú távon nem lenne képes ellenállni.
- Az öcsém épp távozni készült! – szűrte a fogai között.
- Nem! – vágta rá. – Most, hogy a kisasszony felkelt, maradnék még egy kicsit! – mosolygott a lányra.
- Na ebből elég legyen! – csattant fel a férfi és kettejük közé állt, Sora-val szemben. – Nem emlékszik, mit ígértem Önnek arra az esetre, ha ellenszegül nekem? – sziszegte, de Leon is hallotta.
- Micsoda? – rántott egyet Grégory vállán, aki elvesztve az egyensúlyát esett el. – Mit mondtál neki? Mivel fenyegetted meg? – magasodott fölé.
- Milyen egy barbár... – állt fel a földről és megigazgatta magán díszes ruháját.
- Mivel tart a markában? – fordult Sora felé, aki viszont csak Grégory fenyegető szemeit nézte és szótlan lett.
- Látod, Leon! – karolt bele a lányba a férfi. – Ő engem választott helyetted! Ehhez jobb, ha hozzászoksz!
- Lehetetlen! – nézte hol a lányt, hol a testvérét, majd közvetlenül Sora szemeibe nézett. – Tudod, hogy miért az... – súgta neki, mire a lány megremegett a félelemtől, nehogy kitudódjon Grégory előtt a dolog.
- Áh, a babára gondolsz? – nevetett Grégory és szorosabban tartotta Sora-t – Az nem áll közénk! – legyintett
- Honnan...? – súgta erőtlenül Sora.
- Ezt hogy érted!? Az én gyermekem! Nem fogom hagyni, hogy te neveld fel! Semmi jogod sincs hozzá!
- Valóban nincs... de már lényegtelen... – piszkálta körmeit unottan
- Mégis mi a fenéről beszélsz? – remegte Leon kissé összetörve.
- Az a gyerek... – mosolygott kajánul. – Már nincs többé...
Egy világ dőlt össze körülöttük. A szív lassú halállal hal meg. Egyenként hullajtja el a reményeit, miként a fa a leveleit. Mígnem egy szép napon elfogynak. Nincs remény... nem marad semmi. Mozdulatlan marad a szív... hiába peregnek a könnyek. Ahogy az erős fény árt a látásnak és az erős hang a hallásnak, éppígy az erős sérülések elveszik a lélek erejét. Ez volt az a pont, mikor Sora elért a világ végére... és lépett még egyet. Leon minden erejét elszívta a veszteség fojtogató tudata és térdre rogyott, közvetlenül Sora előtt, aki még talpon volt kicsit. Nem érzett semmit... üresség tátongott a szívében... lelkében. Rezzenéstelen arcán titkos könnycsepp gördült végig, egyenesen Leon elé, aki a hideg márványpadlót püfölte szüntelen. A könnycsepp hangtalanul ért földet görcsbe szorult kézfején, és mire tekintetét megtört kedvesére vetette, annak szeméből már minden életjel, a vágy az imént fitogtatott magabiztosság és büszkeség... minden eltűnt. A lány észrevétlenül simított végig még lapos hasfalán és idegesen kezdte kaparni a fűző felső rétegét. Mintha az lenne mindennek az oka. Elméjében újra és újra végigpörgött az ájulásának pillanatai, melyhez most sem állt közel. És a reggeli fájdalom... hát e miatt lehetett?... Nem... szíve és tudata ketté szakadt. Elvesztette volna? A jelek erre utalnak.. az esze csak ennek hisz... de mi van a Szívvel? Mert ez a különös érzés, amit akkor érzel, ha tudod, hogy aki veled szemben áll és mosolyogva szól hozzád... hazudik. Az ő teste volt! Pontosan tudta, mi folyik le benne! A fenébe is miért hisznek el egy ilyen légből kapott dolgot pont ettől az embertől? Fájdalmai voltak... de nem a veszteség... hanem a halvány létezés miatt... Igen! Érezte... tudta, hogy ez nem történhetett meg. Arcán kiábrándult mosoly kezdett körvonalazódni és teste remegni kezdett. Leon azonnal felpattant a földről és úgy hitte, az ő fájdalma kisebb, mint Sora-é. Szorosan ölelte a mozdulatlan testét és nyugtatóan simogatta a lány hátát, aki mosolyából felnevetett. Grégory élvezte a jelenetet. Egyszerre több helyen sebezte meg öccsét... elhidegült hitves... jelentékét vesztett frigy... elvesztett gyermek... ez jellemezte most az életét. Ám diadalmát zavart nevetés törte meg. Szemét kissé összehúzta és megvillantotta a délelőtti napfényben.
- Nyugodj meg! – szorította magához Sora-t Leon.
- Hogy én mekkora idióta vagyok... – nevetett tovább és ellökte magától a férfit.
- Sora... – súgta
- Esztelen bolod! – ütögette meg volt vőlegénye kissé megtört vállát.
- Mi ütött beléd? – rebegte.
- Nyilván sokkot kapott! – lépett hozzájuk Grégory.
- Ez is a te műved! – indult meg felé, de pár, az árnyékból előtörő zsoldos lefogta őt.
- Vigyétek innen és tegyetek róla, hogy többé ne akarjon ide jönni! – utasította őket, akik lefogták a zabolátlan férfit és kirángatták az előcsarnokból.
Ordított, kapálózott és ezer szitokkal jellemezte őt. Tehetetlenségében már szinte könnyek törtek elő erős lelkéből és folyton Sora-t szólongatta, aki viszont lehajtott fejjel meredt maga elé csendben. Mintha nem is lett volna jelen. Mintha csak egy élettelen viasz bábu lett volna, akit azért állítottak oda elé, hogy sebeit még inkább mélyítsék és elviselhetetlenné tegyék. A lány viszont hallotta őt, de teljesen összezavarodott. Már rég nem érdekelte tartás vagy bosszú. Érezte, ahogy kedvese egyre elhagyottabban lesz a tél martaléka, de hagyta. Hallotta távolodni a lépéseket... hallotta halkulni a zörgést, és nem fordult arra, hogy utánanézzen... Minek? Nem szabad utánanézni annak... ami elmegy. Az időnek... az életnek... az embereknek. Nem szabad. Elmennek úgyis, ha eljött az idő. És az ember egyedül marad. Nem volt képes szembeszállni a bátyjával? Igen? Akkor majd ő... de nem is akárhogy! Érezte, hogy Grégory szemei a hátán cikáznak és égetik fel bársonyos bőrét. Nem bírta... már képtelen volt elviselni. Rohanni akart! Ki a világból! Azon is túl! Grégory közeledett felé és végül hátulról átfogta. Egyik kezével a lány hasát tartotta, másikkal az állát tartotta ujjai között és megemelte kissé, hogy a fülébe súghasson.
- Jó kislány... – súgta mély hangon.
- Ez hazugság, nem igaz? – mosolygott ördögien a lány.
- Miről beszélsz? – feszült meg kissé Grégory.
- Pontosan tudja, miről... – tépte ki magát a kissé meglazult tartásból és vissza sem nézve indult fel az emeletre.
- Holnap party-t rendezek a tiszteletére, hercegnő! – kiáltotta utánna, de a lány nem is figyelt rá.
Amint eltűnt szem elől, léptei szaporán dübörögtek a mennyekig zengő folyosón. Szeméből áradt a könny, szívét szörnyű fájdalom mardosta és csak egyet akart... egyedül lenni. Hangosan vágta be maga mögött a szobája ajtaját és zilálva vetette bele magát a megvetett ágyba, hogy keserűségét a díszes párnákba rejtse. Már nem érzett semmit... elvesztette időérzékét és élni akarását. Miután minden könnyét elsiratta, testét oly mértékben nehéznek találta, hogy képtelen volt felkelni egészen másnap reggelig, amikor kényszerítették őt. Még békésen, vészesen mélyen aludt ágyában, álmában minden rosszat feledve, mikor fülét hangos csapódás élesítette és kényszerítette testét ébredésre. Csupán résnyire nyitotta ki kihűlt szemeit és amint felismerte a felé közeledő szörnyeteget, azonnal engedett az ólomsúlyú pilláknak. A férfi többszöri szólongatása után sem volt hajlandó felkelni és ez bosszantotta őt, majd távozott. Megkönnyebbülésre azonban nem sokáig gondolhatott, ugyanis sietős léptekkel közeledett újra felé és megállt az ágy mellett. Sora gyanakodva fülelt, de ébrenlétét még leplezte. Aztán hirtelen rángatták le róla a takarót és megviselt testét jeges fájdalom járta végig, ahogy a kútvíz fagyos jellege elöntötte apró testét. A szíve hevesen lüktetett mellkasában és ijedten pattant ki az ágyból, immár csurom vizesen, remegve a csontig hatoló hidegtől.
- Most már jobb... – dobta félre a kancsót és szemével végigcikázott a nőn, akin vizes, vékony hálóruhája minden férfi számára izgató látványt nyújtott volna.
- Hogy merészelte? – kiabálta, miközben próbálta takarni magát két kezével.
- A vendégek lassan megérkeznek és nem akarom kiröhögtetni magam azzal, hogy Anglia hercegnőjét ígéretem ellenére nem tarthatom a jobbamon! – sziszegte és egyre csak közeledett felé.
- Ha ezt megtudja az apám... – súgta a lány egyre izzó tekintettel
- Na de hölgyem! – nyájaskodott. – Ön nincs abban a helyzetben, hogy megfenyegessen! – csapott a lány feje mellett a falra, de a várt megrettenés elmaradt.
Sora kemény volt és ellenálló. Már nem rémítették nehéz súlyú szavak vagy holmi fenyegető igék. Elégedetten tapasztalta, hogy Grégory kénytelen volt hátrálni kissé és utat engedni neki. Sora úgy mosolygott, mint egy eszét vesztett, tébolyult nő. Ennek ellenére pontosan tudta, mit akar és hogy mit fog csinálni. A párosra most némaság ülepedett miközben elméjükben hatalmas hangzavart váltott ki ez a pár pillanat. A szobában csak halványan jutott be a fény, mely sejtelmes árnyakat rajzolt a falakra. Az egyik sötét folt életre kelt és sebesen indult meg a másik felé. A test, Grégory alakja hirtelen nyúlt a lány felé és megragadta karját és szorosan tartotta.
- Mire gondol? – kérdezte erősen.
- Úgy hiszi, hogy még mindig a markában tart? Na de kérem! Hisz maga mindent elvett tőlem, ami számított nekem! Mi okom lenne engedelmeskedni magának, ha már semmi sincs, amivel sakkban tarthatna!
- Úgy hiszi? – rántott egyet megint a karján. – Leon-t már nem szereti?
- Mit számít az, ha neki már nem jelentek semmit? Különben is! Rangon aluli... senki sem engedné...
- Na és a családja? A bátyja?
- Ne nevettessen! – hahotázott. – A szüleim rabságban tartottak egészen addig, míg magam el nem szöktem! És a bátyám? Dante magamra hagyott egészen kislányként és kilépett az életünkből! Nem is ismerem! Hogy kötődhetnék hozzá akármilyen szinten is?
- Maga boszorkány... – sziszegte és Sora-t a falnak lökte, aki hangtalanul tűrte a hátába ágyazódó fájdalmat.
- Csak nem keresztülhúztam a számításait, monsieur? – szedte össze magát
- Vegyen magára valamit és fél óra múlva odalent találkozunk! – igazította meg ruháján díszeit és távozott.
Sora nagyot sóhajtott és lábai remegésnek indultak, végül tehetetlenül roskadt a földre. A ruhája már teljesen áthidegült és irritálta bársonyos bőrét. Karjaival átölelte magát és mindent megtett azért, hogy ne adja meg magát a gyengeségnek és könnyeinek. Mert tudta, de igazából csak most érezte igazán a jelentését... hogy megfutamodni a harctól... ez a legrosszabb, ami megtörténhet velük. Rosszabb, mint vereséget szenvedni, mivel a vereségből mindig tanulhatunk valamit... de a megfutamodással... csak ellenségünk győzelmét hirdetjük. Bár a szíve hasogatott tüdejéből a levegő úgy szökkent tova, mintha csak pihenni járna bele a levegő és már távozik is. Légzését lelassította és igyekezett megnyugodni. Elégedetten idézte fel maga előtt a felülmúlt férfi arcát, aki viharosan távozott innen. Kissé hitetlenkedve nézett az ajtóra, mely meg sem mozdult azóta. Tervet szőtt fejében, miközben gondosan válogatott a ruhái között. Egy éjsötét ruhát öltött magára, haját kiengedte és a pár napos befonat miatt sűrű hullámokba rendeződve omlott utána. Lassan ereszkedett le a tükrös asztalka elé, arcát finom krémmel kente be és a parfümjei között válogatott. Szíve szerint... liliom... de csak Leon-nak. Ennek a szörnyetegnek más sorsot szánt. Ahogy ujjait végigvezette a kis címkés üvegcséken, furcsa gondolatok sejlettek fel benne. Levendula... levendula... az illóolaj, melyet a virágból nyernek... altató hatású. Megállapodott kissé. Annyira meg akart szabadulni mindentől és mindenkitől, hogy akkor azonnal magához venné az üvegcsét és az utolsó cseppjét magához venné. De akkor mi lenne Leon-nal? Hisz most vesztették el a gyermeküket... talán. Tehát nem engedhette meg magának a luxus halált... de nem adta fel. Gondolt egyet és az üvegcsét az öve alá rejtette, majd felpattant, és távozott. Már messziről hallatszott a díszes társaság folytonos csevegését, hahotázását, és ő ezek közé a hiénák közé akarja belevetni magát. A lépcső tetején megjelenve hatalmas feltűnést keltett, melynek eredménye egy mindenki ajkairól kiszakadt sóhaj és az azt követő mosoly volt. Bűbájosnak találták. Csak kevesen tudták, hogy e mögött a báj mögött egy démon... egy szenvedélyes nő lakozott, aki épp most készült rendbe tenni az életét...
|