Az ember néha lemond a szeretett nőről, hogy magányosan induljon a vérgőzös csatamezőkre. A küzdelem során mindig azt keressük, hogyan védjük gyenge oldalunkat, miközben az ellenség oda csap le, ahol védtelenek vagyunk... oda, amiben a legjobban bízunk. Hogy minden gyengeségét elfedje, Leon Oswald egy olyan csatába menetelt, ahol egyedül harcolhat... teljesen egyedül. A legelőrelátóbb, a legpontosabban kalkuláló ember is csak játékszer a sors kezében. Semmi sem biztos, csak a jelen, minden más az ismeretlen fennhatósága alá tartozik, amit nevezhetünk szerencsének, balszerencsének, végzetnek, vagy Isten kifürkészhetetlen akaratának. Csak egy a fontos... hogy soha ne törődjünk bele a vereségbe, és minden kudarc után képesek legyünk újrakezdeni. Az ital mámorában fürdőzve, teljes józanságát elvesztve ült most a földön, hátát az egykoron általa és kedvese által használt ágynak vetve. Elhomályosult szemmel figyelte a szüntelenül fogyó szeszt a karcsú nyakú üvegben és egyre csak gondolkozott. Hogy miről? Erről is... arról is. A hogyan továbbot kutatta. Könnyebb volt a szíve, hogy tudta, a szeretett nő már messze van attól a lassan kialakuló borzalomtól, ami jelen lesz az elkövetkezőkben ebben a kastélyban. Háború... igen... két testvér végeláthatatlan háborúja. És mivel testvérek, pont ez a hasonlóság teszi olyan ezerévessé a csatározást... mert ugyanazok a módszerek... a taktikák... az eszközök. Leon hátradöntötte fejét és megtámasztotta az ágy oldalán, melyből még mindig áradt a titokzatos liliomillat, ami Sora sajátja. Ahogy meredten bámult maga elé, egy öreg, rekedtes hang rémlett fel elméjében. Pontosan tudta, ki az. Egy kedves öregúr... a nagyapja. Mennyi csatát és békét megélt míg... ő maga békére nem lelt. „Hitesd el az ellenségeddel, hogy nem kap érte nagy jutalmat, ha megtámad: ezzel lelohasztod a lelkesedését.” Mindig ezzel intette őt, mikor egyedül kellett szembe szállnia a széthullott családjára rontókkal.

Annyi gond és keserűség között nem is sejtette, hogy mindeközben apró, lomha léptek visszhangzottak a folyosó kihűlt, már-már fájdalmasan fagyos légkörében. Tulajdonosa megtorpant egy hatalmas ajtó előtt és óvatosan, vigyázva nyitott ajtót maga előtt. A szoba aromája befészkelte magát az érkező érzékeibe, aki egy titkos könnycseppet morzsolt el abban a pillanatban, ahogy emlékek ezrei törtek rá. Az első itt töltött éjszaka, az első közös, szenvedélyes és esztelen szeretkezés emléke pedig csalfa mosolyt csalt ajkaira. Ahogy tekintetét körbevezette a kedves szobán, szeme megakadt valamin. A padló hűségesen őrizte az apró karikát magán. Remegve közelítette meg a gyűrűt, leguggolt és érintése nélkül csodálta. A tisztaság színei egy-egy napot kényszerített a szemébe. Aztán megriadt. Odakintről morajlás hallatszott. Megragadta a gyűrűt, ujjai közé zárta és menekülni kezdett. Menekült az eddig otthonát jelentő falak közül. Lábai szaporán vették a lépcsőfokokat és szerencséjére senki sem vette észre itt voltát sem. Az idő nem kímélve tépkedte róla a ruhát odakint, ahol a domb mögött egy hintó várta. A fekete fogat pontosan jellemezte állapotát. Sietősen foglalta el helyét a finom, kárpitozott kabinban és parancsot adott a távozásra. A kocsiban újra elővette az ékszert és két ujja között tartva tanulmányozta egyre részletesebben, míg alakjuk bele nem veszett a viharos fehérség tisztaságába. Még hitte, hogy mindaz ami történt, csak egy rossz álom, és egy napon... valamikor... felébred. Leon-nak látogatója akadt. A titokzatos látogatót megzavaró hangok bizony a férfi felé tartottak. Illedelem és etikett nélkül tépte fel az ajtót és lepte meg a teljesen eltompult érzékeivel bíró, részeg fiút.

- Szánalmas vagy, öcsém! – lépkedett felé Grégory
- Hagyj engem békén! – legyintett felé és újabb pohár italt töltött magának.
- Ennyire megviselt a kérésem? – nevetett, mert pontosan tudta, hogy igaza van.
- Nem az ostoba akaratod miatt... hanem a miatt, hogy mindent elkövettem annak érdekében, hogy te kevesebb értékemre tedd rá a mocskos kezedet. – húzta meg a pohár tartalmát.
- Csak nem a hercegnőről van szó? - pislogott elégedetten.
- Ne merd a szádra venni a nevét! – próbált feltápászkodni, de helyette csak visszaroskadt a földre.
- Szóval jól gondoltam. Lady Sora ujján a mi családi ereklyénk csillogott. – tisztázta magának Grégory. – De még mindig nem értem, mit műveltél... – tette csípőre a kezét.
- Miután világosan a tudomásomra hoztad, hogy igényt tartasz a vagyonomra, a rangomra, a földjeimre, az állatállományomra, az otthonomra és a... menyasszonyomra is... – sziszegte. – Szépen felbontottam az eljegyzést! – nevetett kínjában. – Drága bátyám, őt rajtam keresztül már nem kaphatod meg! – vetette oda.
- Ostoba! – nevetett ördögien. – Azt hiszed, egy egyszerű gyűrű majd keresztbe húzza a számításaim?
- Miről beszélsz?
- Engem nem érdekel holmi látványos kapocs kettőtök között. Engem az érzelmek érdekelnek. Leon, te pontosan azt tetted, amit elvártam tőled! Gratulálok! Egy kiszámítható, esztelen rongy vagy.
- De hát... – tett újabb kísérletet a felállásra.
- Szeret téged, ahogy te is őt. Ezért kell nekem. – szorította maga előtt ökölbe a kezét.
- Nem engedem, hogy Sora holmi gyerekes bosszú részlete legyen! – esett neki ököllel, de Grégory könnyedén kitért a lomha támadás elől, így Leon ismét a földön kötött ki.
- Te teljesen tönkretetted őt, öcsém! – nevetett. – Láttad a szemében azt a démont, amit én ébresztettem fel? Talán mindig is benne volt, de te elnyomtad őt. Egy olyan fenséges vad csakis egy ilyen vadászt érdemel, mint amilyen én vagyok.
- Rohadék... – ordította. – Sosem fogom hagyni!
- Nem te mondtad, hogy már vége a kapcsolatotoknak? Akkor viszont nincs jogod közbeavatkozni! – nevetett diadalittasan és az ajtó felé vette az irányt, majd visszaszólt. – Ja és még valami!
- Mit akarsz?
- Holnap reggel! Te és a húgod szépen elhagyjátok a kastélyomat!
- Mégis hova menjünk? – folytotta vissza tomboló mérgét.
- Az engem nem érdekel! A lényeg, hogy délre már nem akarlak itt látni benneteket! Fontos vendégem érkezik!
- Kicsoda? – szorult össze a szíve.
- Hmm... neked már lényegtelen... – nézett rá démonian gonosz szemekkel és név nélkül is tudatta, kit fogad.

Leon megremegett. Ezer kérdés özönlött át elméjén és csak az foglalkoztatta, mivel fogja rávenni Sora-t arra, hogy csatlakozzon holnap ebédre. De már ez is lényegtelennek tűnt. Most azon igyekezett, hogy összeszedje magát, kijózanodjon és ha törik, ha szakad, holnap bizony ő is részt fog venni azon az átkozott találkozón. Sietősen vett egy hideg fürdőt és álomra hajtotta a fejét de minden egyes pillanatban megbánta. Az elméje kegyetlen tréfát űzött pihenésre vágyó lelkével. Álmában testvérével harcol... Sora vérben fekszik közöttük és ő mosolyog. Ugyan min tudna mosolyogni egy ilyen helyzetben a valóságban?!?! Másnap reggel a nap vörösen izzott fel az ébredőkre. Rossz jel... egy ilyen jelenség mindig rossz jel. Kelletlenül rúgta le magáról a takarót és feszített magán erőt, hogy felkelhessen. Elegáns ruhába kényszerítette fáradt tagjait, melyre most elviselhetetlen súlyként feszült a nemes anyag. Átballagott húga szobájába, aki legnagyobb meglepetésére már összepakolva írogatott valamit az asztalnál. Beszólt neki, a kislány gyorsan összehajtotta a levelet és elrakta a fiókba, melyből még tegnap este kipakolt. Bátyjával együtt összeszedték a dolgaikat és köszönés nélkül hagyták el a kastély falait. Míg Sophie megállás nélkül sírt, Leon vissza sem nézett a távolodó falakra. Tudta, hogy még vissza fog térni és valahogy mindent visszacsinál, még ha bele is roskad. A hintóval Yuri-ékhoz mentek, akik készségesen eresztették házukba a szinte már ide is hazajáró vendégeket.

- Köszönöm, barátom! – szorította meg Yuri vállát Leon.
- Egyetlen feltétellel engedlek be ide téged! – nézett rá csalódott szemekkel. – Hallottam Sora-ról. Mond csak! Mi ütött beléd? Mi ennek az eszement tettnek a célja? – esedezett.
- Rendben... mindent elmondok... – húzta ki magát, nagyot sóhajtott és belekezdett. – Grégory mindenemet el akarja venni. Ebbe Sora is beletartozott volna, hizen a menyasszonyommá tettem tegnap.
- Az álnok gazember... – sziszegte Yuri. – De hogy lehet ilyet csinálni? Erre képtelen lenne! Megfenyegetett?
-... Sora és a gyermekem élete volt a tét... – fedte arcát tenyereivel.
- Tud a babáról?
- Szerintem még nem. De addig jó nekünk. Ha megtudná, még a végén képes lenne...
- Egy szót se többet! Ezt nem hagyhatjuk! Hol van most Sora?
- Fogalmam sincs. Talán Angliában. Tényleg nem tudom.
- Semmi baj. Megoldjuk... – villant meg az aranyhajú tekintete és behívta Ken-t, akinek sejtelmesen suttogott a fülébe, mire a fiú engedelmesen bólogatott, majd távozott. – Hamarosan megtudjuk, hol van most ő!
- Hogyan? – pislogott barátjára, de valódi választ már régen nem remélt ilyen ügyben felőle, és csak mosolygott hálásan.
- Na és mi a terved a következőkben? – töltött egy italt maguknak, de Leon undorodva rázta meg a fejét.
- Holnap valahogy Sora-val fog ebédelni. Meg kell tudnom, hogy miért és hogy miről fognak ott beszélni. Én is elmegyek! – feszült meg a székben.
- Dehogy mész! Majd elintézzük valahogy. Jerry ott van még?!
- Ha jól tudom, igen. A személyzetet megtartotta.
- Remek! Akkor ő lesz a beépített emberünk! Nyugodj meg, Leon. Nem hagyhatjuk, hogy ez a szemét még több bajt okozzon nekünk! – ölelte biztatóan kebelre barátját, majd elváltak útjaik.

Sora épp felszállt az Angliába tartó hajóra, mikor egy csapat suhanc körbevette őt és vészesen közeledett felé. Nem félt, mert látta rajtuk, hogy nem akarják bántani, csupán egy kéréssel fordultak hozzá. Sora büszkén viselte a rajta legelő szemeket, mire az egyik egészen fiatal fiú odalépett hozzá, sapkáját az arcába húzta és egy megtépázott levelet nyújtott felé. Vonakodva fogadta el, széthajtotta és olvasni kezdte. Szeme a sorok után kikerekedett, tüze képes lett volna elűzni a telet és újra felébredt benne a démon, akit egykor merészen hordott, de mélyen eltemette magában, mert Leon mellett már nem volt rá szüksége. Az útonállók felé bólintott, akik egy hintóhoz vezették őt, beszállt és kész volt szembenézni a férfival. Sosem hitte volna, hogy valaha remegő kézzel és lélekkel fogja várni a kastély falainak előtörését a természetből. Fülét lódobogás ütötte meg, mely gyorsabban vágtatott, mint a kocsi elé kötötteké. Kíváncsian tekintett ki az ablakon és messze tőle egy lovast vélt felfedezni, de az nem közeledett feléjük, ezért nem is tulajdonított neki nagyobb jelentőséget. Titkon irigyelte a lovas szabadságát és kötetlenségét. A zömök falak elvesztették varázsukat és szinte félelmetesen magasodtak az útra. Felismerve közelségét kapkodva kutatta a gyűrűt, láncára függesztette és nyakába csatolta, ruhájának nyaki részén a fűzős részt is megoldotta, pedig sosem tette eddig. Arcán a hűvösséget már irigyelni kívánhatták volna a legnagyobb szélhámosok is. A kocsi átgurult a hídon, melynek köveire vastag jégpáncél vetült, megtáncoltatva a kocsit és utasait. A hirtelen tangóból kikerekedve felhajtottak a főbejárat elé és vártak. Még szép, hogy megvárja, míg valaki kisegíti onnan. Pár pillanat múlva az ajtó hangos reccsenéssel tárult fel és megjelent Grégory. Dísze igazán kellemesen hathatott volna bármely nőnek, de nem Sora-nak. Számára a csillogó kitüntetések hamis aranyban verettek, a bársonykabát csupán durva posztó volt. A férfi meghajolt előtte, kinyitotta a kocsi ajtaját és kisegítette őt. A lány szótlan és merev volt, de ezzel csak imponált a férfinak, aki körül zsongta őt.

- Kegyed ma is gyönyörű... – csókolt neki kezet. -... mint mindig...
- Köszönöm, uram. – nézett rá jegesen, arcán démoni mosollyal.

A férfi bevezette őt az ebédlőbe, kihúzta neki a széket és kiszólt a cselédeknek. Pierre és Jerry élet unottan jelentek meg a kis felszolgáló kocsival és amint meglátták vendégüket, arcukon remény csillant meg és máris vidámabban szolgálták fel a fogásokat. Sora szíve is repesett az örömteli viszontlátástól, de mindezt csak egy apró, észrevétlen bólintással jelezte feléjük. A hosszú asztalnál teljes csendben várták meg a tálalást. A porcelán tányérokban ínycsiklandozó ételek sorakoztak fel és a lány szeme előtt akaratlanul is felrémlik, ahogy pár nappal ezelőtt felhőtlenül ült ugyanezen a helyen, de vele szemben Sophie ült, balján pedig nem Grégory, hanem Leon foglalt helyet. Észre sem vette, hogy arcára egy szelíd mosoly rajzolódott, ám vendéglátója annál inkább. Az ételek sorbakóstolása és fogyasztása után újra csend honolt közöttük. Egyikük sem mert beszédet kezdeményezni. Sora félt saját magától, hogy nem lesz képes visszafogni magát, Grégory pedig élvezte a lány láthatatlan évődését.

- Ízlett az étel, kisasszony? – hízelgett felé.
- Hagyjuk ezt, Mr. Oswald. – csapta az asztallapra az öléből előkapott szalvétát. – Tudjuk mindketten, hogy nem ezért vagyok itt! – kortyolt bele vizes poharába.
- Na de kérem. Ne rontsuk el ezt a pillanatot! – nyúlt volna a lány keze után, aki megelőzve őt, elrántotta a kezét és szikrázó szemekkel figyelte a férfit.
- Mit akar tőlem? – fakadt ki a lány.
- Ez egyszerű! Magát! – tárta szét a karjait a férfi és kényelmesen hátradőlt a székében.
- Ne nevettessen, mylord. – kacagott a lány. – Ennél elérhetőbb álmai nincsenek?
- Vagy ez... – állt fel és mellé lépett. -... vagy az öcsém élete... – súgta oda neki, amitől teljesen megkövült.
- Maga alávaló! Tisztességesen már nem is tud egyezkedni? – pattant fel a székéből úgy, hogy széke hangosan csattant a márványpadló kövén.
- Neeem! Én nem egyezkedem! – ragadta meg a karját és erősen magához húzta, hogy erőszakkal csókolja a lányt, ám a lány szerencséjére, megzavarták őket.
- Ereszd el, te féreg! – jelent meg az ajtóban Dante, izzó szemekkel.
- Önben kit tisztelhetek? – eresztette el a lányt, aki összeszedve magát sietett bátyjához, hogy megölelje.
- A nevem Lord Dante Richard Oswald Ediot, Anglia trónörököse, Sora bátyja! – állt a lány elé.
- Óh! Mindig öröm a hölgy ismeretségéből megismerni valakit, különösképpen, ha az a családjából van! – rázott vele kezet.
- Az imént úgy tűnt, ön túl lépett egy bizonyos határon, tisztelt uram! – sziszegte a herceg.
- Csodálkozik? Hisze az ön húga igazán elbűvölő. – nézett a férfi mögött álló, kissé remegő lányra.
- Elég legyen ebből a bájból, melyet rám zúdít. Azért jöttem, mert beszédem van a húgommal.
- Csak tessék! – hajolt meg előttük, mire a testvérek kisiettek az előcsarnokba.
- Mit művelsz? Elment az eszed? – rázta meg kissé a lányt Dante.
- Nem tudsz semmit! – tépte ki magát a kezek közül.
- Egy hercegnőnek úgysem mondhat nemet! Most szépen fogod magad és hazajössz velem!
- Nem tehetem! – fordította el a tekintetét.
- Miért nem? – kérdezte egyre erősebb hangon.
- Mert ha itt hagyom, baj történik! – fakadt ki, majd csendben folytatta, sírva. – Sosem hagynám, hogy valaki miattam szenvedjen, csak mert nem voltam képes egy kis időt kibírni vele. – mutatott maga mögé.
- Fenyeget, ugye? Mégis mivel?
- Hagyj! Menj el innen! – lökött egyet a férfi mellkasán.
- Mivel fenyeget? – ismételte.
- Menj már! – kiáltotta, mire megjelent az ebédlő felől Grégory is.
- Valami baj van? – tettetett aggodalmat.
- Nincs! – nyugtatta magát a lány és szemeivel utasította testvérét a távozásra.

Ő maga küldte el, de legszívesebben a ruhájába kapaszkodva könyörgött volna segítségért. A lábai elé vetette volna magát, hogy észrevegye, a kegyetlen és erős külső ellenére egy remegő gyermeket zártak be egy veszélyes sárkány kastélyába. A férfi lassan eresztette jéghideg kezét a lány vállára, mely még a ruháján keresztül is fájdalmasan hűvös volt. Hogy ne veszítse el tartását, hidegvérét, remegő kézzel tapogatta ki ruhája alatt a nyakában lógó gyűrűt. Akár egy sebéből gyógyult katona, úgy volt képes újra a harcmezőre lépni. A férfi elvezette őt, de úti céljukat nem említette. Észre sem vették, hogy akár ebéd közben, akár az előcsarnokban, egy sötét szempár figyelte minden mozdulatukat és mindent gondosan lejegyzett, hogy aztán továbbadhassa azt a megbízójának. Sora elméje egyre zavarosabb és egyre gyengébb volt, ahogy egymás után szedték a lépcsőfokokat az emelet felé. Csak remélni merte, hogy Grégory nem fogja őt erőszakkal a magáévá tenni. Szüntelenül kereste az okokat és akadályokat, amivel vissza tudná tartani őt az ilyen megnyilvánulásoktól, de egyetlen fegyvere a ridegség és erő, melyet a génjeiben hordozott. Ahogy lába az utolsó lépcsőfokot érintette, teste kiesett a kontrollásából, szíve egyre hevesebben vert és elméje egyre sötétebb lett. Teste kibillent egyensúlyából és ha nincs ott Grégory, valószínűleg lezuhant volna. Sora érezte magán a férfi karjait, és hogy felveszi őt. Mit nem adott volna, ha most Leon tette volna ugyanezt és messze vitte volna ettől a borzalomtól. Aztán csend lett... csend és sötét... Elájult...¬ Csak jóval később ébredt fel, odakint az éj már igyekezett sötét fátylát a világra zúdítani. Ahogy kinyitotta a szemeit, ismerős helyen ébredt, ettől pedig arcán kellemes mosoly jelent meg, ám egy pillanat alatt fagyott meg és hullott a porba, mikor tekintete Grégory-éval találkozott.

- Jó reggelt! – közeledett felé.
- Reggel? Hiszen odakint már javában este van! – ült fel az ágyban és amikor felállni készült, hasába éle fájdalom nyilallt, amely aggodalomra adott neki okot.
- Ne olyan hevesen, hercegnő! – segítette őt ki a férfi, de a hangja és arca csupa hátsószándék és félelmetes káröröm tükre volt. – Gondolom majd szétfeszíti a kíváncsiság, mi történt Önnel!?
- Megköszönném a magyarázatát! – ült vissza az ágyra.
- Ön elfelejtett velem közölni egy aprócska dolgot. – nézett folyamatosan a lány hasára, aki védekezően simított végig magán két kezével, és szemében furcsa fény jelent meg... egy terv...
- Mégis miről beszél? – adta a tudatlant, ami olyan jól sikerült, hogy még a férfit is megrengette kissé.
- Az örökösről! – kerülgette a tényeket.
- Örökös? – nevetett a lány. – Miről beszél, uram? Önnek agyára ment a sok ital! – legyintett felé.
- Értem... – súgta. – Ha most megbocsájt, én távoznék! Hagyom Önt pihenni egy kicsit! – hajolt meg és eltűnt.
- Mi lehet a szándéka, Grégory? – súgta maga elé a lány. – Bárhogy is, téged megvédelek... ahogy apukádat is! – fonta körbe hasát a karjaival és visszafeküdt az ágyba, ahol egykoron Leon-nal ölelkezve tértek nyugovóra.

Grégory lassú léptekkel ereszkedett az előcsarnokig, majd a bejárati ajtóban álldogló, köpcös öregemberhez sietett, aki épp távozni készült. Hosszú, fekete ballonkabátja, magas cilindere és nagy tudását tükröző szemüvege volt. Egyik kezével kezet rázott az ajtóban segédkező Jerry-val, másikban egy jellegzetes, fekete bőrtáska függött. Orvos volt. Grégory őt hívta ki Sora-hoz.

- Doktor úr! – kiáltott neki. – Várjon egy pillanatot! – marasztalta.
- Valami baj van a kisasszonnyal? – nézett aggódva az érkező férfire.
- Jerry! Most már elmehetsz! – intett neki, és mire egyedül maradtak, folytatta. – Egészen bisztos, hogy a kisasszony gyermeket vár? – súgta neki.
- Teljes bizonnyal! – húzta ki magát kicsit sértődötten, hiszen épp a hozzáértését kérdőjelezték meg.
- És az előfordulhat, hogy ő erről nem tud?
- Akár igen, előfordulhat! – bólogatott hevesen.
- Értem. Köszönöm, hogy kifáradt! – fogott vele kezet.

A férfi elégedetten kulcsolta össze ujjait és tébolyult elméjében új, egészen megbotránkoztató terv kezdett kialakulni. Ezüst hajába eleganciával túrt bele, arcát hideg kezeivel nyugtatta és halk kuncogást engedett meg magának. A kuncogást nevetés, sőt hahotázás váltotta fel. Olyan ördögi és félelmetes üdvrivalgás, melyben semmi tiszta szándék sem fordulhat meg. Egy ember nem föltétlenül abban a pillanatban a legbűnösebb, mikor felemeli a fegyvert, hogy megöljön valakit. A bűn előbb van... a bűn a szándék. Vannak dolgok, amiket sosem felejt el az ember. Kezdett ráébredni, hogy ezek a dolgok - a zene, a holdfény vagy a csók -, amiket a gyakorlati életben az ember pillanatnyinak vél, és éppen ezért nem sokat törődik velük... pontosan ezek a dolgok tartanak a legtovább. Talán nevetségesnek tűnnek, mégis ezek dacolnak a legtovább a feledéssel. Úgy tartják, a türelem erény... hogy aki vár, elnyeri méltó jutalmát. Persze azt is mondják, hogy aki sokat hezitál... veszíthet. Sajnos van úgy, hogy ami a felszínen türelemnek tűnik, az valójában a lélek mélyén rejtőző... félelem. Egy pillanatnyi türelem nagy bajtól óvhat meg... de egy pillanatnyi türelmetlenség tönkreteheti az egész életedet is. És a nehéz helyzetekben, amikor úgy érzed, magadon kívül senkire sem támaszkodhatsz, akkor kell megragadnod egy darabkáját a múltadnak, de csupán olyan részét, mely kellemes melegséggel és bátorsággal tölti meg hezitáló szívedet. Leon Oswald az ablakon át tekintve a világra egy nő emlékébe kapaszkodott... Sora Naegino a bánatába burkolózva, görcsösen tartotta markában a nem is olyan régen még a világot jelentő gyűrűt. Sophie Oswald aludni vágyó szívében egy zongoradallam ékes hangjai visszhangzottak karácsony reggeléről. Dante Naegino egy koszos ám angyali kislány képét hasonlította össze a démonná vadult nőével, miközben kandallójának tüzére meredt. Mindenkinek van valami, vagy valaki, akibe kapaszkodhat... igazán csak akkor vagy bajban, ha ez a valami... te magad vagy. Mert nincs rosszabb, mikor saját magadnak kell segítened, hogy talpon maradj ebben a veszett világban...