A termet halk moraj töltötte be. A hölgyek olykori emelkedett kacaja szívet melengetően hatott a kissé megfáradt urak lelkére. Sora és Layla folyamatosan uralmuk alatt tartották a megterített, ünnepi asztalt és gondoskodtak az ételek végigkóstolásáról is. A hatalmas ablakokon keresztül az erőtlen napsugarak egyre elhaltak és izzottak vörösen, ahogy letaszították őket a horizonton túlra. A hercegnő egy figyelmes pillantást vetett a barátaira, akik mind kellemes időt töltöttek el együtt. Merengését lágy karok kényeztető, megbabonázó érintése zavarta meg. Ösztönösen simult bele az izmos karokba és kulcsolta ujjait a férfiével, aki nemesi csókot lehelt a lány ajkaira.

- Minden rendben? – kérdezte halkan Leon.
- Ennél jobb már nem is lehet. – sóhajtott a lány, ahogy magába szívta a férfi izgató illatát.
- Én még tudom fokozni... – súgta a fülébe érces hangon, majd karon fogta őt.

Leon illedelmesen vezette Sora-t a terem közepére, ahol egyszer megpörgette és mindenki figyelmét magára, magukra vonta. Sora arca felpiroslott a kissé kényelmetlen helyzettől, melyet sokkal inkább fokozott kedvese egyre süllyedő alakja. Leon vontatottan ereszkedett a föld felé, egyik lábát maga mögé tolta, hogy... térde ereszkedhessen. A lány szemei ezer fényben csillogtak fel, beragyogva maguk körül mindent és mindenkit. Pontosan tudta... inkább remélte, mi következik ezek után. A körülöttük figyelő tömeg egyszerre bólintott elismerően feléjük, az érzékenyebbek már előre könnyben áztatták szemeiket, pedig igazán még semmi sem történt. Sora számára minden olyan volt, mintha valaki kissé megdöntötte volna életük homokóráját, hogy azon lassabban hulljon a homokszem. Ahogy Leon a zsebében matatott és igyekezett valamit előhalászni onnan, csak még jobban nyújtotta a számára már majdnem elviselhetetlen pillanatokat. A szíve dobogásánál semmi sem volt hangosabb, lélegzete egyik pillanatról a másikra gyorsult fel, leszorított mellkasa pedig egyre jobban ringott, kitöri kívánkozott a szoros fűző közül.

- Lady Sora Anna-Maria Naegino Ediot, Anglia hercegnője. – kezdte a férfi, holdezüst tekintetét a lányra vetette, melyben Sora örömöt és fékezhetetlen, végtelen szerelmet látott.
- I-Igen...? – rebegte.
- Én... Leon Oswald, vagyonnak, rangnak és minden törvénynek ellent mondva térdelek most előtted, hogy... megkérjem a kezed. – hangzott el a kérés, melyet síri csend követett.

Dante elismerően mosolygott rájuk, Kalos kissé feszengve figyelte őket, mivel tőle senki sem kérte meg a lánya kezét. Ám ahogy tekintete egyetlen fiára vetődött, már mindent megértett. Szinte biztos volt benne, hogy Leon Dante-tól kérte el Sora kezét, jövőjét, és ő magabiztosan kezeskedett e felől.

- Ígérem, - folytatta. – hogy karom minden erejével, életem minden tapasztalatával, tudásával, szívem minden szerelmével azon leszek, hogy boldoggá tegyelek téged. – szorította meg kissé a hallgatag, megszeppent lány apró kezét. – Elfogadsz engem férjedül és... hozzám jössz feleségül?

Sora szíve egy pillanatra megszűnt dobogni. A lelke egy kissé kiemelkedett testéből és egy jövőt képzelt el magának, amiben Leon és ő egy párt alkotnak. Igen. Tetszett neki ez a jövő. Boldogok. Akarta ezt a változást és akarta ezt a férfit is. Akarta a gyermeket a méhében, akarta a férfi családját, Sophie-t.

- Igen... – súgta halkan, alig érthetően, amit szinte csak Leon hallott, ő is csak kételkedve.
- Hogy mondtad? – nézett fel rá csillogó szemekkel.
- Igen! – vált határozottá a hangja. – Hozzád megyek, Leon Oswald! – kiáltotta a termet megtöltve.

Minden jégcsapot felolvasztott a jelenlévőkről, akik most ütemes tapssal és kisebb gratulációk elkiáltásával üdvözölték őket egy pár ként. Leon azonnal magához ölelte a lányt, majd megemelte kissé és megpörgette őt. Óvatosan állította újra a saját lábára és az apró ékszert, mely minden jegyese jelképe, végre megmutatkozott. Egy gyönyörű, kristálytiszta gyémántgyűrű, amit apró ezüstszálak kényszerítettek a karikára, mintha minden egyes vékony szál magának akarná a drágakövet. Sora órákig el tudta volna nézegetni a gyűrűt, melyet most sokad magával vettek szemügyre. A lányok mind megrohamozták őt és hüledeztek a csodálatos karikán. A férfiak mind elismerő vállveregetéssel jutalmazták Leon-t és a rutinosabbak már apró tanácsokkal is ellátták őt. A szerelmesek titkon egymásra pillantottak, és ahogy összeforrt a tekintetük, mind a ketten biztosak voltak magukban és egymásban.

A karácsonyi hangulat már nem is lehetett volna szebb. De mintha az élet egy kőtáblába véste volna, úgy jelent meg az alig pár pillanatra felhőtlen életükbe egy gonosz, sötét aura. A vendégsereg gondtalan csevejét Jerry szokatlanul ideges arca törte meg. Mindenki ijedten tekintett a tornádóként kicsapódó ajtókra. Leon szemei dühtől szikráztak, amiért ilyesmit megengedett magának az inas, ezért sietősen határozott léptekkel indult meg a férfi felé, aki meg sem várta ura szavait, azonnal magával hívta az előcsarnokba. A fagyöngy jellegzetes illata belengte a fenyőágakkal és apró mézeskalácsokkal díszített falak alkotta termet, melynek egy-egy oszlopain szalagozott gyertyák világították meg a márványkővel kirakott, mozaikos padlót, mely útjukként szolgált. Leon fújt egyet, ahogy megpillantotta az ajtóban álló három alakot. Messze voltak... még nem látta őket igazán. Láthatóan három férfi volt az, de az egyiknek nagyobb lehetett a rangja, mivel a másik kettő, katonásan feszített mögötte. És mikor végre elérte őket, teljesen lemerevedett. Leon Oswald csupán egyetlen embert tekintett példaképének az egész világon. Egy olyan ember hasonlóságaival akart bírni, mint amilyen ő volt. A családjukra jellemző, jellegzetes színű hajzuhatag, melyet az elvesztegetett évek során megtépázott az idő. Az előtte feszítő férfi végre rá vetette a szemét és megmutatta arcát. Már nem volt kétség.

- Te... Te... élsz? – sietett hozzá Leon és újra ötévesnek érezte magát.
- Én is örülök, hogy látlak! – felelt kissé gúnyosan.
- De én ezt nem értem! Hisz te is ott voltál a kocsiban... a szüleink... – habogott.
- Elhallgass! – ütötte el a felé közeledő kezet, melyet Leon nyújtott

A férfi bejelentés nélkül indult el a szalonból kihallatszódó morajlás felé, nyomában két csatlósával. Mind a két kísérője magas és egyenruhájuk alól is kitűnően látszik, hogy igazán edzett testalkatúak. Csizmáik megkeményedett talpa ércesen koppant a padlón, mely messze visszaverődött az ékes falakról. A férfi, menete közben megigazította rövid haját, arcára gúnyos és már-már félelmetes mosolyt görbített. Kesztyűjét úri lassúsággal hámozta le vékony ujjairól, majd kabátjának rejtett zsebébe helyezte. Két karját felemelte kissé maga mellé, hogy szolgálóinak csettinthessen. A parancs után a két kolosszus megragadta a szárnyakat és előzetes bejelentés nélkül tárták ki uruk előtt. Az eddig békésen ünneplő társaság egyszerre meredt az ajtóra. Sora is összehúzott szemöldökkel mérte végig az ismeretlent aki valahogy mégis... ismerős volt. Yuri azonnal Layla mellett termett és átfogta a derekát, hogy félreérthetetlen célzást mutasson az érkező felé. Ő ismerte őt. Emlékszik rá, bár nagyon rég volt, mikor utoljára látta. Sophie apró ujjai közül kiejtette a kristálypoharat, melynek ékes dallammal való csattanását szinte senki sem hallotta meg. Az idegen lassan legeltette tekintetét a teremben kissé megrémült lányokon, kikhez most csatlakozott egy férfi is. Sora semmit sem értett. Ugyan mitől félhetnek ennyire ettől az alaktól. A lány egyetlen esélye, Leon, még mindig magába roskadva állt a bejáratnál a történtektől, ezért egyedül maradt. Ahogy felismerte barátai szemében a félelmet és dühöt, sajátjába lángoló tornádót kavart, szemeit összeszűkítette és bájos arcvonásait megkeményítette. Bár ne tette volna... Az idegen azonnal kiszúrta őt a tömérdek ember közül. Nyelvét végigfuttatta hibátlan fogain és elindult felé. Sora állta a férfi szinte perzselő tekintetét és bár legbelül remegett, kívülről semmi sem látszott.

- Hmm... – állt elé egész közel, majd szabadon lengő tincsei közül egyet az ujjai közé tekert, majd megszagolta.

Leon épp ebben a pillanatban érkezett meg és hitetlenkedve nézte az eseményeket. Yuri, tekintetével próbálta cselekvésre bírni barátját, de az nem nagyon értette a célzást. Kissé remegő lábbal indult meg a férfi és menyasszonya felé.

- Hölgyem, Ön igazán fenséges! – csókolt Sora-nak kezet.
- Igazán kedves, Mr...?? – nézett a férfira szigorú, jeges tekintettel, amit Leon-tól lesett el.
- Bocsássatok meg! – jelent meg Leon mögöttük.

Sora félelmetes pillantása egy pillanat alatt ellágyultak, és ezt, a lányt folyamatosan szemmel tartó idegen pontosan észrevette és szinte azonnal levonta a tényeket. Szemét végigfuttatta a selyem öltözéken, a bájosan ívelt vállakon és tekintete megakadt a lány bal kezén csillogó, családi ereklyén. Szeme vészesen megvillant és csak kevesen tudták, mit jelentett ez a sötétszürke villanás.

- Leon... – súgta Sora halkan
- Mégis mi történt veled? – hagyta teljesen figyelmen kívül a lány esedező pillantásait és azonnal a férfit Istenítette... mint régen...
- Ha nem látnád, éppen beszélgetek! – köpte oda neki úgy, hogy folyamatosan az egyre enyhülő tornádót figyelte a lány szemében, melybe Leon figyelmen kívül hagyása dühöt és bizonytalanságot vegyített.
- Ugyan már! Hiszen Sora holnap is itt lesz, de... – legyintett a lány felé.
- Sora? – ismételte a nevet, majd lassan nyúlt a lány jobb kezéért, hogy kezet csókoljon neki.

A férfi érintése jeges volt, szinte fájdalmat keltő. Sora már érezte ezt az érzést, amit egykor Leon érintése keltett benne. De abban az érintésben volt valami, ami teljesen levette a lábáról. Az ismeretlen érintése végigcikázott a testén, megborzongatva minden egyes porcikáját. A férfi ajkai lassan közelítettek a lány kellemesen meleg bőréhez, és amint hozzáértek, a lány szinte felszisszent. A tornádó újra feléledt a lány szemében, és ebben a jelenségben már nem csak az ismeretlennek volt nagy szerepe, hanem Leon-nak is.

- Igen. – helyeselt a lány. – A nevem Sora Anna-Maria Naegino Ediot, Anglia hercegnője és... – kezdte volna.
- Áh, egy hercegnő! – egyenesedett fel a férfi és közelebb lépett a lányhoz... vészesen közel...
- Héj! – próbálta zavarát kisebb nevetéssel leplezni a mögöttük álló Leon.
- Tűnj innen! – szólt maga mögé a férfi, meg sem fordulva.
- Na de... – hebegett.
- Talán nem érted, mit modok? – fordult indulatosan a férfihoz, arcán azzal a mindent tudó mosollyal, majd hozzátette kilétének feloldásaként. - ... Drága öcsém...