Furcsa lény az ember. A céljaiért mindent képes megtenni...átgázol akár a legszentebb dolgon is. És ha mégsem éri el azt, egy világot rombol le maga körül, beleértve saját lelkét. A legrosszabb, ami egy bűnössel történik az, ha egyedül hagyják a sötétben. A törhetetlen vasrácsok nem őt tartják távol a külvilágtól... inkább a világ az, ami elzárul előtte és így mindent végiggondolhat. A múltját, a jelenét és jövőjét. A sötétség és magány örök cinkosa a bosszúra szomjas, romlott elmének. A rideg falak, melyek valódi színét sosem mutatta meg az olykor csak néhány pillanatra beáramló fény most az otthonát képezte. Két szalmabála jellegzetes illata és betöretlen keménysége volt minden vagyona. Koldusként bántak vele, amit mindenki megérdemeltnek tekintett. A kicsiny, szintén rácsozott ablak, mely a földdel volt egy szinten, sosem árnyékosodott el. Hisz melyik bolond fia mert volna a királyi börtön közelébe menni egyáltalán? A rab, fejét és hátát a fagyott falnak támasztva figyelte, ahogy az elolvadt hó, kristályvízként csordul be az ablakon, végig a göröngyös falon, majd megfagyva áll meg egy nagyobb gödörben. A szemei már nem fénylettek... ha olykor-olykor megcsillant benne, az csakis a harag és a bosszú tüzének parazsa lehetett, melyet hamar kioltott a tény... elítélték. Alig maradt egy napja. Holnap hajnalban kivégzik, még mielőtt a nap felkelne, de a hold és a csillagok sem látszódhatnak az égen. Úgy tartják, egy bűnös életét csak akkor szabad kioltani, ha annak egyetlen égi szemtanúja sincs. Az elítélt mozgolódni kezdett, ahogy tüdejében üszkös fájdalom tombolt a napok óta tartó hideg miatt. Gondolatai már messze szárnyaltak a józanságtól. Elméjében csupa bűnös tett fogalmazódott meg, melyeket megcselekedett, vagy cselekedni vágyik még. Lemondó mosoly rajzolódott megfogyott, kifehéredett arcán, melyen az ápolatlanság minden jele pontozható volt. A sötétség és magány külön-külön is elviselhetetlen hosszú távon, ám ha mindezek egyszerre törnek rá valakire, méregként terjed szét benne. A szívébe, a lelkébe, a tudatába...mindenébe. Legszívesebben kitört volna onnan. Idegei egyre feszültebbek, szeme egyre több villámot szórt, teste remegett a tehetetlenségtől, mikor nem várt dolog történt. Egy pillanatra az egész zárka elsötétült, majd újra fénybe borult. A férfi meglepve vetette tekintetét a kicsiny ablakra, melyet nemrég zárt el valaki egy kicsit. Mi lehetett ez? Egy kóbor macska vagy eb? Egy kalap, melyet a hűs szellő csaló módjára rántott le egy úr vagy hölgy fejéről? Nem érdekelte igazán... titkon azonban más választ várt.

Lassan emelkedett fel kényelmesnek nem mondható fekhelyéről és kilesett a nyíláson. Egy köpenybe bújt alak sompolygott a börtön körül... láthatóan keresett valamit... vagy valakit. A rab, ebben látva egyetlen esélyét kikiáltott neki. A köpenyes egy pillanatra megdermedt, majd visszafordult és a föld alól kinyúló kéz irányába sietett.

- Ki maga? – hallatszott megviselt, rekedtes hangja
- Az egyetlen, akinek szüksége van magára... – válaszolt egy megkeseredett szív, és leemelte fejéről a csuklyát


Ez az időszak más, mint akármelyik ebben az évben. A karácsony édes érzése mindent és mindenkit körbeleng. A falvakban, városokban, sorra jelennek meg az apró dísztárgyak, kézzel készített vagy festett csecsebecsék, melyeket csupa kedvességből ad egy ember a másiknak. Nem az számított, mit kapott vagy mennyit áldozott rá valaki, csupán az ajándékozás ténye. Egy hatalmas francia birtokon egy kislány ujjongva ébredt fel, felrázva ezzel az egész kastély népét. Ezüst haját gondatlan copfba fogta, ruháját rendetlenül aggatta magára, majd sebesen szaladt le a földszintre, ahonnan a konyhába tartott. Minden cseléd és dolgozó ott volt, épp korai reggelijüket tartották, mikor Sophie rájuk rontott. Mindenki jót mosolygott az elsietett összhatáson, majd illedelmesen köszöntötték a kisasszonyt.

A népes társasághoz hamarosan két fáradt, kissé nyúzott arc is csatlakozott, akiket a kislány mindent betöltő, csilingelő hangja keltett fel a napnak ilyen korai órájában. Leon és Sora egymást ölelve léptek be a konyhába. Ebben az időszakban megszűnt minden rang a kastélyban. Egy asztalnál evett hercegnő, nemes, cseléd, inas és szolgáló is. A reggeli bőséges volt, hála Pierre kitűnőségének. Sophie cserfessége mindenki szeméből kiűzte az álmot és már el is felejtették apró bosszúságukat a lány felé a szokatlan ébresztő miatt. Leon, reggelije végeztével közelebb húzódott székével Sora-hoz és így hallgatta tovább húga olykori ostobaságait. Sora egy kedves mosollyal viszonozta a kósza gesztust, majd könnyű csókot adott kedvese ajkaira.

- És mikor megyünk be a városba? – fordult feléjük Sophie
- A városba? Minek? – ásított közben Leon
- Hát a fáért!? – duzzogott kissé
- Ráér még az! – legyintett felé és szorosan magához ölelte Sora-t, majd fejére csókot lehelt
- Leon! – nyújtotta nevét a kicsi és már majdnem sírásra görbítette vékony ajkait
- Van valami terved mára? – kezdte értelmesen Sora Leon felé
- Úgy hiszem... nincs... – felelte kis gondolkodás után
- Akkor bemehetnénk azért a fáért! – simított végig az arcán, ezzel is kissé befolyásolva a férfi döntését – Így hármasban töltenénk a napot és még a karácsonyi előkészületeket is letudnánk. – és gyengéden megcsókolta
- Hmm... mindig jó voltál rábeszélésben! – csapott le újra a lány ajkaira – Nem bánom! Menjünk!
- Ez az! – ugrott egyet a kislány, mire mind felnevettek

Sophie azonnal felszaladt a szobájába, Sora és Leon csak kicsit később indultak átöltözni. Mire a lány rávette kisebb befolyással kedvesét az indulásra, a fiú húga már teljes díszben állt a bejárati ajtóban rájuk várva. Ahogy megpillantotta őket, azonnal durcáskodott és gyermeki méreggel indult meg feléjük, hogy azonnal öltözködni parancsolja őket. Leon és Sora úgy engedelmeskedtek, mint két rosszcsont gyermek és versenyezve szaladtak a szobáikba. Majdnem egyszerre lettek kész és siettek le a földszintre, ahol már nem volt senki. Furcsának találták az esetet, de amint kinyitották a hatalmas ajtót, megkönnyebbültek.

- Esik a hó! – hallatszott Sophie kiáltása az előkertből

A kislány ugrálva, az ég felé nyúlva és pörögve üdvözölte az elé járuló, csillogó pelyheket, amit Sora-ék csak egy mindent eláruló mosollyal jutalmaztak.

- Indulás! – lépdelt a kislány felé Leon, maga mögött hagyva kedvesét

Bár ne tette volna... Ugyanis a nő szemében gyermeki pajkosság villant meg és amint elérkezettnek látta az időt, gyorsan leguggolt és csupasz kezeivel összegyűjtött egy maréknyi havat, melyet gondosan összegyúrva dobott a férfi felé. A hógömb süvítve zuhant Leon finom kabátja felé, mely helyett egyenesen annak fénylő, ezüstös fején csapódott be. Leon szitkozódva húzta be nyakát a hirtelen jött hidegtől, majd vontatottan fordult hátra. Szemei veszélyesen csillantak meg a kuncogó Sora-t látva, majd le sem véve róla a szemét hajolt le ő is és vágott volna vissza, ha nem éri őt újabb csapás, ezúttal Sophie-tól.

- Lám-lám! – söpörte le magáról a havat – Ketten egyszerre? Nem igazságtalanok egy kicsit a hölgyek?
- Talán ellenvetése akadt, uram? – tette keresztbe a karját Sora
- Cseppet sem! – mondta, majd egy erős mozdulattal megkettőzte az előbb összegyűjtött havat és jól célozva az egyik felét Sophie-ra, a másikat Sora-ra iráníva dobta el, sikeresen

A lányok a pillanatnyi meglepettség után azonnal kapcsoltak és hócsatát indítottak egymás ellen. A kastély már régen hallott ilyen felszabadult, jókedvű hahotázást, gyermeki kacajt. Felüdülésnek hatott ez a reggel, melynek koronája a teljesen lecsupaszított, hófödte mező, melyet aranyporával hintett be a vörösen felkelő nap első sugarai.

A hintó hamarosan megérkezett hozzájuk és kipirulva, lihegve vetették be magukat a kabinba. Mindannyian fektettek az ölükbe és a hátukra egy vastag pokrócot, mellyel a hideget igyekeztek felülmúlni. Leon és Sora egy, közös pokróccal fedte be hátát, melynek köszönhetően egész közel, szorosan ültek egymáshoz, melynek legnagyobb élvezője maga Leon volt, aki élvezetét egy sármos mosollyal fejezte ki kedvese felé. A nyüzsgő városka népe ujjongva fogadta a kis családot, melyet mindenki a magáénak tudta egy kicsit. Sora megjelenése azonnal köréjük gyűjtötte a tömeget, nem kevésbé Leon-é, de az ő társasága leginkább fiatal, feltörekvő hajadon leányokból állt. Sora és Sophie kézen fogva sétáltak a szűk, hangulatos utcákon, melyek házfalainak támasztva ott sorakozott a kicsitől a legnagyobb fenyőfáig mindenféle fa. Sora most csak messziről figyelte az olykor vicces alkuba belebonyolódó kislányt, a lányok hálójából kiszabadulni próbáló Leon-t és kissé elérzékenyült. Mindig is erre vágyott. Úgy érezte, végre otthonra lelt, mellyel egyenesen egy kisebb családot is kapott. Messze kalandozó gondolatait egy idős asszony rántotta vissza a valóságba, aki egy forró cipót nyomott a lány kezébe. Sora meghatottan ölelte magához a nő kicsit meggörnyedt testét, aki megragadta a lány hideg kezeit és kissé húzni kezdte maga után. Nem értette az anyó szándékát, de jóságosnak tűnt, ezért nem ellenkezett. Intett Sophie-nak, hogy mindjárt visszajön, így nem aggódtak érte. A hölgy egy kisebb ház mögé vitte őt, ami kicsit megrémisztette a hercegnőt. Itt már nem volt senki. Lassan a nyüzsgő város hangjai is elhaltak már, a nő pedig egyre szorosabban fogta amúgy is reszkető kezeit. Tudta... amint megálltak a semmi közepén, tudta, hogy bajban van. Egy vastag törzsű, méregzöld tűlevelű fenyő mögül egy túlságosan jól ismert alak lépett elő, nyomában egy másik ismerőssel. Elveszett... már megint azok az átkozott, smaragdzöld szemek, melyek egyszerűen béklyóba kötötték.

- Szia szépségem! Örülök, hogy újra látlak! – közeledett felé maga Lord Anthony Battlefield
- Nem... - suttogta, majd szemei előtt megjelent Leon, aki bátorítja és szemében szerelemmel buzdítja ellenállásra a férfival szemben

Sora sikítani akart, de szájára erős kéz borult, melytől levegőt is alig kapott.

- Csss! – csitította a remegő lányt – Óh, milyen udvariatlan vagyok! Még be sem mutattam drága segítőmet!

A fák közül előlépett ő maga, aki majdnem tönkretett mindent, amit felépítettek. Már az előbb is felismerte, mégis hitt benne, hogy csupán csalfa szeme illúziója játszik vele. Tévedett. Tényleg ő volt. May Wong lépkedett felé magabiztosan, diadalittas mosollyal arcán.

- Szervusz, Sora! Hogy vagy mostanság? – húzta végig álla alatt bőrkesztyűs ujját
- Elég legyen! – szakította félbe a bájcsevejt Anthony – Nem ezért jöttünk! – és a lány fülébe suttogott – Csak tájékoztatni szeretnélek, hogy a te drága szüleid otthon, Angliában az én kezeim között vannak.

Sora megkövült, majd amint tudatosult benne a tény, sírva kapálózott a férfi erős karjai között. Erőfeszítése sajnos hiábavaló volt, semmi sem használt az edzett karok ellen.

- Nyugi, cica! – folytatta – Semmi mást nem kell tenned, csak magadtól visszajönni hozzám és a feleségemnek lenni. Ha ezt megteszed, mindenki békében ál tovább!
- ENGEDD EL, TE NYOMORULT! – hallatszott a hátuk mögül egy erőteljes hang, amitől Sora megkönnyebbült, Anthony viszont viszolygott

Azonnal kardjához nyúlt és a lány torkának szegezte élét, mellyel megállásra kényszerítette Leon-t. Sora viszont nem rémült meg, nem esett kétségbe. Leon látta, hogy kedvese tervez valamit, de semmi jóra nem számított. Ismerte már annyira ezt a nőt, hogy tudja, a saját élete árán is meg akar védelmezni mindenkit maga körül, és ezért nagyon tudott rá haragudni. De talán pont ez a tulajdonság tette őt különlegessé. Sora feltérképezte helyzetét és nagyon gondolkodott. Tudta, hogy May egyetlen fegyverei a szavak, ezért vele nem kell törődnie. Itt állt még velük az anyó is, akiről viszont semmit sem tudott. Ha leszereli Anthony-t, még mindig megmarad a néni kérdése, de ha Leon-t valahogy tájékoztatni tudná tervéről, azzal sokat segítene magukon. Látta kedvese fürkésző tekintetét, és ahogy összeforrtak, Sora szeme kitért a férfiéból és folyamatosan a hölgyet bámulta, nem kissé megrémisztve ezzel őt. Leon követte a lány tekintetét és amint megértette mit szeretne, aprót bólintott. Szemükkel néma vallomásokat küldtek egymás felé, mely csend felbőszítette Anthony-t.

- Mit terveztek? – szorította jobban a lány torkának a kardot, mire Sora felszisszent, Leon pedig megfeszült izmokkal fogta vissza magát
- May! Fogd le a fickót! – utasította

- Mi van? Én? Leon sokkal nagyobb és erősebb nálam! Mit tehetnék én vele?
- Ne kérdezd, csak csináld! Úgyse tesz semmit, amíg a galambocskája a markomban van! – hencegett

May lassan elsétált mellettük, és mikor a lord egy pillanatra megfeledkezett a kialakulóhelyzetről, Sora megragadta a kardot, eltaszította magát, a férfit pedig erősen meglökte, hogy az a hóban landoljon. Leon azonnal a hölgy után nézett, aki a rémülettől elszaladva nem jelentett több veszélyt. May hitetlenkedve kapkodta a fejét és amint látta a helyzetük rosszabbra fordulását, el akart szaladni. Sora viszont nem hagyhatta. Ez már a második alkalom volt, hogy tönkre akarta tenni az életüket, ezért utána kapott, megragadta a haját és erősen rántotta őt vissza, aki felsikoltott. Leon azonnal rávetette magát a tudatát lassan visszaszerző angol lovagra és ütlegelni kezdték egymást. Nemes sosem menne bele ilyesféle közelharcba. Hiszen mindennek megvan a maga helye, ideje és mikéntje. Egy úrinő csupán szavaival tiporhat a porba egy másikat, egy lord pedig csupán tisztességes kardpárbajra hívhatja ki riválisát vagy ellenfelét. De hol van itt úrnő és lord? Itt csupán két megkeseredett, rosszindulatú, úri címre teljes mértékben méltatlan ember és két szerető szív van, akik mindent elkövetnek azért, hogy végre boldogok legyenek. A lányok harcában a tiszta szív, a tiszta szerelem védelme volt előnyben, de a kristály hópelyheket vér festette vörösre körülöttük, mely Sora kissé megsebzett nyakából és bal tenyerének kardvágásából eredt. A kettős harcot egy dörrenés rázta meg. Sora azonnal leugrott a földön görnyedő May-ről és remegve figyelte az eseményeket a férfiaknál. Leon zilálva állt fel a földről, majd Anthony is. A technika vívmányai határtalanok. Lord Battlefield ugyanis egy pisztolyt szegezett imádott Leon-ja felé. Kétségbe esett. Nem akarta elveszíteni. Szereti őt. Esküvőt akar és közös ünnepeket! Itt a karácsony! Azt is együtt akarta ünnepelni vele! Vele és Sophie-val! Na meg persze a szüleivel, ha lehet! Olyan nagy kérés ez! Ziláló lelke és tudata végtelen hálóját Anthony keserű szavai vágták el.

- Ebből elég! – kiabálta a kissé bomlott elméjű férfi - A jó elnyeri a rossz méltó büntetését. - nevette
- Nyugodj meg, Anthony! – sietett Leon elé Sora mondván, őt úgyse bántaná, hiszen kell a tervéhez – Minden rendben lesz! Tedd le szépen azt a fegyvert és beszéljük meg higgadtan!
- Hazudik a tekinteted... minden kimondott szavaid... az egész létezésed. – biztosította ki remegve a pisztolyt
- Elég ebből, Sora! Gyere onnan! Nem fog megállni! – aggódott érte Leon
- Ha meggyújtunk egy gyertyát, majd eloltjuk, sötétebb lesz, mint azelőtt volt. Ne tedd tönkre magad egy újabb hiábavaló, felesleges hibával! – kulcsolta össze a kezét – Kérlek... – súgta könnyezve

Anthony-t azonban már semmi sem érdekelte. Ezek a bölcsen hangzó szavak túlságosan megviselték. Amúgy sem tudott már józanul gondolkodni... ez teljesen feleslegesnek tűnt a számára. Szemeit idegesen szorította össze. Azok a smaragdzöld szemek, melyek teljes letargiába hajszolták a lányt egyetlen pillantásával, most érzelemmentesen, tompa fénnyel csillogott fel előtte. A keze remegett... talán a hidegtől, vagy a félelemtől... talán már előre félt attól, amit tenni készült... de elég volt. Magában hangosan ordított, melyet már ő maga sem volt képes visszafojtani. Ajkait megfeszítve ordította a csöndbe bánatát és fegyverének hangos dörrenése kettémetszett minden szívet abban a pillanatban. Egy örökké tartó, végtelen csend. Még semmi sem történik. Mindenki állva marad és reszketve várja, mi fog történni... aztán egy újabb lövés dörren el, és két alak omlik össze lassan, felhagyva minden erejével. Tompa puffanással érkeztek meg a hóba, mely úgy ölelte körbe testüket, mint a sötétség, mely szemükre hullott lassan.