A reggel kegyetlenül tört rájuk, de nem eresztették egymást. Hiába bármilyen erőtlen napsugár próbálkozása, hiába a hajnali szellő hűs borzongatása, ők csak egymásnak és egymással léteztek. Leon érezte meg először a pirkadat varázsát, mely illúziót csak az a tény tudott vele feledtetni, hogy imádottja a mellkasán szuszog. Káprázatnak hitte, de a lány melegsége és az arcán halványan ívelt mosoly realizálta benne, hogy bizony ez a törékeny tündér csak is hozzá tartozik. Egyik karjával szorosan ölelte a kecses testet, másikkal megbűvölve közelített a lány arcához, hogy végigsimítson a hamvas bőrön. Az angyal egy darabig csendben élvezte az apró kényeztetést, majd kissé megnyúlva emelte fel fejét, hogy egyenesen kedvese szemeibe nézhessen. Egy pillanatra megdermedt, ahogy Leon szemében a szerelem és szenvedély olyan egyvelegét látta viszont, melyet talán csak könyvek jellemeztek az előtt. Hihetetlennek tartotta, hogy ez a ritka férfi kizárólag az övé, és a felismerés után lassan felkúszott a férfi ajkaihoz és könnyed, reggeli csókkal üdvözölte.

Leon lassan emelkedett ülésbe a földről, folyamatosan tartva a lányt. Ujjaival végigvonult a meztelen hátán, aki erre beleborzongott, majd a derekához érve, kuncogva görnyedt össze. Csiklandós volt... A férfi azonnal ott felejtette ujjait és hangos kacajokat váltott ki Sora-ból, aki ahogy csak tudott, kapálózott és igyekezett kikecmeregni az öléből, hogy menekülőre fogja. A kedves játéknak egy hintó érkezése vetett véget. Riadtan tekintettek egymásra és mosolyodtak el egyszerre. A lány, jobb dolgot nem találva, a kanapén lefektetett anyagba csavarta magát és nevetve szaladt el onnan. Leon csak kapkodta a fejét és kereste a megfelelő tárgyat, amivel elrejtheti magát.

Az ajtó lassú nyikorgással nyílt ki és a léptek, melyek egyre közelítettek felé, csak még idegesebbé és ügyetlenebbé tették őt. A két szárnyú ajtó komótosan nyílt ki, mire a fiú felugrott és egy virágvázát ragadott meg, melyet leeresztett maga elé, eltakarva magát.

Az igencsak másnapos Dante egy pillanatig lefagyottan figyelte a jelenetet, megdörzsölte szemeit, majd kisétált a szobából. Leon már épp megkönnyebbült, mikor az ajtó újra kinyílt és megint a férfi lépett be rajta.

- Na most vagy túl sokat ittam, vagy tényleg anyaszült meztelenül áll előttem a húgom udvarlója...

Leon arcán apró izzadságcseppek jelentek meg, torkában láthatatlan gombócot tuszkolt egyre lejjebb, hiába. Dante arca sápadt volt, ruhája még tisztes távolságból is erősen árasztotta magát a szesz szagát, melynek egyetlen sóhajától meg lehetett volna részegülni. Némán álltak egymással szemben, mire Sora érkezett meg bátyja mögött.

- Áh! Dante! Jó reggelt! – szólította meg, amitől a férfi megfordult.

Sora azonnal megölelte, és bátyja háta mögött próbálta Leon-nak elmutogatni, hogy induljon el feléjük, és ahogy megközelítette őket, Sora egy könnyed mozdulattal fordult kicsit, magával húzva testvérét, így drága, pucér szerelme kimenekülhetett onnan.

- Ne olyan szorosan, húgi! – tolta el kissé magától a lányt Dante.
- Jézusom! – fogta be az orrát a lány – Hol jártál? És mégis mennyit ittál?
- Csak egy kis kocsmában a városban! Ja és eleget ahhoz, hogy magam elé képzeljem a te Leon-odat egy szál... vázában. – vakarta a fejét, és mikor megfordult, megnyugodva vette észre, hogy a „képzelt” férfi eltűnt.
- Inkább fürödj le és aludd ki magad! Borzasztóan nézel ki! – tolta maga előtt a lány a testvérét, egyenesen a fürdőig, hogy biztosan elérjen odáig.

Ahogy Dante benyitott a fürdőbe, maga mögött húgával, megtorpant.

- Ezt nem hiszem el... – sóhajtott a férfi a fejét rázva.
- Mi a baj? – lépett be ő is a fürdőbe.
- Már itt is őt látom...

Leon ugyanis a szökése után azonnal a fürdőbe ment, hogy megáztassa magát. Szegény Dante úgy hitte, ez is csak egy illúzió, amit a tegnap este túlterhelt agya vetít le neki, ezért nem is foglakozott vele. Sora és Leon megfagyva néztek egymásra és semmit sem értettek. A lány bátyja, mintha semmi sem történt volna, elkezdte kioldani nehéz kabátját, díszes felsőruházatát. Leon egy törülközőbe csavarta magát és nem zavartatva magát sétált ki onnan. Ahogy elhaladt kedvese mellett, szemeiben ezer kérdőjel villant fel, a lányéban pedig sietségre sarkalló villámok.

- Innen már boldogulsz, ugye? – intett neki zavarodottan a lány és gyorsan kifarolt a fürdőből, válaszra sem méltatva bátyját.
- Ez meg mi a fene volt? – öntötte hátát a falnak Leon.
- Tegnap kissé felöntött a garatra. Ami téged illet, csak káprázatnak hitte.
- Ez most komoly?
- Igen!
- És szerinted egy káprázat képes ilyenekre? – ragadta meg a lány derekát és egy gyors csókot nyomott ajkaira.

A reggeli kaland után mindenki készülődött az ebédhez. Sora és Leon már a megterített asztalnál ültek és Dante-t várták, aki hamarosan, teljesen kicserélve érkezett meg közéjük. Az ételt kellemes hangulatban fogyasztották el mindaddig, míg a báttyból ki nem bukott a reggeli eset.

- Mond csak, Leon! Milyen vagy meztelenül?

Az asztal másik két vendége majdnem megfulladt az ételben. Leon egyre vörösödő feje arra utalt, hogy az a csirkehús bizony nem épp a legmegfelelőbb úton indult el lefelé a testében. Sora apró köhögési rohamot kapott és gyorsan öblítette száraz torkára a pohár vizet.

- Most meg mi van? – nézett végig a férfi a vert seregen.
- Na de Dante! Még kérdezed? Ebéd közben ilyet kérdezni! – szedte össze magát Sora.
- Miért, te nem vagy rá kíváncsi? – pislogott nagyokat a férfi, melyet újabb kínos percek követtek.
- Mi? – bukott ki Leon-ból egy udvariasnak és illedelmesnek nem nevezhető, tömör kérdés.
- Hiszen a házasságig semmilyen kapcsolatotok nem lehet! – falatozott tovább Dante és titokban a másik kettő reakcióját leste – Vagy azt ne mondjátok, hogy...
- Nem, nem, mi még nem... – hadonászott idegesen a lány a karjaival.
- De már tervezzük! – bólogatott szaporán Leon.
- Héj! – rúgta meg a férfit az asztal alatt a lány, mire az majdnem belefejelt az ételébe.
- Ezt most miért? – kérdezte súgva, kissé felháborodottan a férfi.
- Minden rendben? – nézett értetlenséget tettetve a szerelmesekre Dante.
- Persze! – tolt az éppen szólni akaró Leon szájába egy csirkecombot Sora, hogy elfojtsa a férfi szólni akarását.
- Akkor én viszont most távoznék is! – törölgette meg ujjait és állt fel az asztaltól.
- Hová mész? – pislogott nagyon a húga.
- Csak egy kis dolgom van a városban! Igazán lényegtelen!
- Értem. – mosolygott felé a lány.
- Ja és Leon! – szólt még vissza neki az ajtóból – Ha megtennéd az esküvő előtt, abban a pillanatban, ahogy megtudom, kénytelen leszek megölni téged! – integetett nekik kedvesen, egy mosoly kíséretében, majd távozott.

Sora és Leon megfagyva álltak abban a pózban, amiben fülükbe jutott ez a tréfának is rossz elszólás. Ahogy behúzódott Dante mögött az ajtó, mindketten nagyot nyeltek és szinte egyszerre kezdték el keresni a másik tekintetét. Nem tudták, hogy komolyan vehetik e a férfi szavait, mégis nevetésben törtek ki, ha a valóság az eszükbe jutott. Az első és ez az alkalom, melyet örökre egymás emlékezetébe véstek.

Sora leszedte az asztalt, elmosogatott és rendbe rakta a házat. Leon addig kíváncsi gyermekként sétálgatott fel-alá a kastélyban, hogy mindent megnézhessen. Egy láthatóan ritkán használt ajtóra bukkant, és kíváncsiságának eleget téve eresztette be magát. Minden korom sötét volt és ahogy az elfüggönyözött ablakhoz igyekezett, útközben mindig beleütközött valamibe. Hol a lába akadt el, hol a karját ütötte neki valaminek, hol pedig a fejét ütötte bele egy, a plafonról lógó valaminek. Egyre nagyobb frász uralkodott rajta, és végre elhúzhatta az áhított függönyt. Ahogy megfordult szemei először elkerekedtek, majd apró mosoly jelent meg arcán.

Láthatóan egy gyerekszoba volt az. Egy kisfiúé... a faparipák, ólomkatonák és háborús kötetek mind erről árulkodtak. Volt egy sejtése, kié lehetett a szoba, de nem érte be azzal, amit a fény elé tárt. Kissé kutakodni kezdett és egész aranyos dolgokra lelt. Végül egy apró, fiókos asztalkához lépett. A fiók félig ki volt húzva... tele volt levéllel... egy gyermek ügyetlen, mégis mosolyogni való írása volt mindegyiken. Leporolta a sorokat és fürkészni kezdte. Az idő már elmosta a tintát, de a megszólított, mindig jól kivehető volt... Az én Hercegnőmnek... Tolakodónak érezte magát, amiért ilyen személyes leveleket tart a kezében, de úgy hitte, ennél jobban már úgy sem alázhatja meg magát, mint reggel. Folyamatosan olvasva hátrált el a kicsiny ágyhoz, letelepedett és olvasni kezdett. Jól gondolta... Dante gyerekszobája volt. Sora már elmesélte neki a történetüket, de ezek a sorok, annak a régi kisfiúnak a szavai sokkal érzelem dúsabbak és megérintőbbek, mint egy zanzásított változat. Egyre jobban kezdte tisztelni, a teljes nevén Dante Richard Oswald Ediot-t. Milyen egy nyakatekert és furcsa név volt. Egy-egy papíron felfedezte, hogy az akkori kisfiú hogyan próbálja leírni a nevét... aztán elhagyta a második keresztnevét, majd az apja vezetéknevét is. Így született meg Dante Oswald.

Egy halk nevetés hagyta el az ajkait és úgy hagyta el a szobát, mintha sosem járt volna ott. Szelídebb lélekkel indult meg kedvese felé, aki még mindig a konyhában tett-vett. Énekelt... mindig szerette, ha énekel.

Megnyugtatta őt ez a kedves hang, de sosem mondta neki. Hangtalanul lépett be a helységbe. Vállával a falnak támaszkodott és némán hallgatta a lányt. Teljesen elveszett tőle. Az eddig határozott és kegyetlen ember egyetlen pillantástól tört össze és született újjá. Lassú, érzéki lépésekkel ballagott oda Sora mögé, gyengéden ölelte át őt hátulról és fejét belefúrta a lány hajába.
Sora még szórakozottan megkérdezte, hogy mi ütött belé, de a hallgatás és ez a meghitt pillanat őt is elérzékenyítette. Leon-nak csak egy ölelésre volt abban a pillanatban szüksége, amit a szerelmétől önzetlenül meg is kapott. Sokáig álltak így. Egyikőjük sem akarta megszakítani ezt a pillanatot, még kevésbé azért, mert nem tudták, mit is mondhatnának utána egymásnak.

Eközben Dante, megújult, friss külsővel és mondhatni kitisztult elmével ballagott céltudatosan a városka utcái között. Fejét kissé megemelve haladt, hogy a házak falán lógó cégéreket egytől-egyig szemügyre vehesse. Végül meglelte, amit keresett. Furcsa logó feszült a fadeszkán, melynek függesztése élesen csikordult fel a szél játékától. Egy sas, mely egy halom, elejtett zsákmány tornyosulásán, kifeszített szárnyakkal visít. Szinte hallani lehetett a győzelem indulóját, melyet áldozatain adott elő. Belépett az alacsony mennyezetű, kissé sötét és barátságtalan házba. Az ajtóval szemben egy hatalmas asztal volt, mely mögött egy öregecske úr pipázott mozdulatlanul. Dante nyelt egyet, majd eltántoríthatatlanul indult meg felé.

- Lord Keneth? – szólította meg a férfit, aki erre felemelte tekintetét Dante-ra.
- Kiről van szó? – került mindenféle formalitást.
- Ez az ügy egy kicsit más... csak találja meg nekem...
- Akkor erre az unokám a legalkalmasabb. – és egy csengőt zendített el az üres helységben, mire a hátsó szobából egy fiatalabb, kevéssel fiatalabb férfi lépett elő, mint ő
- Ő? – kérdezte hitetlenkedve
- A felét most, a felét az ügy végeztével! – lépett elő a sötétből a fiú
- Szóval ki lenne az? – vette el az előleget az öreg
- May Wong.