A nehéz égbolt alatt kacskaringózó halványszürke felhők egy kis időre eltakarták a Nap erős aranyszínű sugarait. A szél néha-néha feltámadt, és végigtáncolt Cape Mary utcáin.

   Zsebre vágott kézzel, elgondolkodva néztem a földet, ahogy egy fából faragott fapadon ültem. Igazság szerint, nem volt kedvem még hazamenni, így hát a hosszabb utat választottam. Túl jól tudtam, mi várna otthon. Még szerencsém volt, hogy mikor hazaugrottam, hogy átöltözzek, nem voltak otthon a szüleim. Végül is mindegy, néhány szabad órácskát eltölthetek, mielőtt végigszenvedném a kínvallatást, nem?

   Fölálltam, s a poros betonföldet tovább bámulva elindultam arra, amerre a lábaim vittek. Akárhogy is próbáltam koncentrálni valami másra, egyszerűen nem ment, mivel lelki szemeim előtt egy halványan mosolygó, égszínkék tekintetű, hollófekete hajú fiú állt. Ó, Eric Thane! Nem tudom, mióta és hogy mért, de olyan gyorsan, mint ahogy a villám lecsap az égből, belészerettem. Csak az a gond, hogy képtelen vagyok kiismerni Őt. Ha talán egy kicsit jobban megnyílna felém, mint ahogy azt ma is tette... Akkor esetleg nem félnék Tőle... Vagy csak az érzéseitől? Azt se tudom, hogy mit érez irántam. Vajon hogy fog cselekedni, ha rájön, hogy szeretem? Ha egyáltalán rájön...

   Belerúgtam egy kavicsba, mialatt tovább sétáltam. A szél egyre jobban feltámadt, és most már nem kellemes, lágy és simogató volt, hanem erős, s vad. Levettem derekamról a pulóvert, majd gyorsan magamra húzva léptem tovább egyet felemelt tekintettel. Összevontam a szemöldökömet, ahogy körbepillantottam. Pillantásom zavart és értetlen volt. Eltévedtem volna?

   Az utca ahova nemrég befordultam eléggé szegényes volt. A házak falai koszosak , az ablakai pedig betörtek és piszkosak. Tipikus drogos és füves hely, ahol az utcalányokkal is napi szinten találkozhatsz. Tényleg ennyire eltűnődtem, hogy azt se figyeltem, merre megyek? Mindegy, majd kérdezősködöm. Elvégre van egy szép nagy szám, amit szükség esetén kinyithatom, nemde bár? Igen ám, csakhogy az volt a gond, hogy egyetlen egy lélek se volt itt.

   Pár lépést hátráltam, mikor az egyik kisebb sikátorféleségből hangokat hallottam. Szemöldökeim felemelkedtek, s ajkaimba harapva lépdeltem oda, hátha valaki majd eligazít engem. Bár ne tettem volna! Lábaim a földbe gyökrezeztek; ajkaim döbbentségben elváltak egymástól.

   A fiút épp akkor lökték neki a mocskos falnak. Fájdalmában fel is ordított, mivel eléggé beverte a fejét, de egy erős pofonnal ismét arra kényszerítették, hogy befogja a száját. Szegény tekintetében rémület vegyült, ahogy fájdalmasan feltekintett.

  Ketten voltak.

  Az egyik kövér volt, alacsony. Széles orra lapos volt, ajkai pedig gúnyosan mosolyogtak. Sötét szemét egy napszemüveg mögé rejtette el. Nyakában egy vastag nyaklánc táncolt, mely aranyból készült. Fehér ruháját itt-ott vérfoltok díszítették.

   A másik pedig magas volt. Habár nyúlánk testalkata vékonyka, egyáltalán nem jelentette azt, hogy gyenge lenne. Karjai izmosak, melyekkel per pillanat ütötte-verte szerencsétlen fiút. A szemeit nem láthattam, egyrészt, mert háttal állt nekem, másrészt pedig baseballsapkáját mélyen az arcába húzta.
Éreztem, hogy torkom kiszáradt, szám cserepes lesz, és hogy egy átkozott szót sem vagyok képes kinyögni. Lassan, vigyázva, hogy nehogy valami zajt keltsek szépen hátrálni kezdtem, majd amilyen hangtalanul, ahogy tudtam, rohantam. De ekkor lábaim akaratlanul is megálltak. Mellkasom fel-le emelkedett a sűrű lélegzetvételtől. Az eső szemerkélni kezdett; a felhők könnyei halkan haltak meg a poros földön. Egy fehér villám cikázott végig az égbolton, majd nemsokára dörgött is, méghozzá egy hatalmasat.

   Nem hagyhatom ott - egyfolytában ez a kis rövidke mondat visszhangzott a fejemben. De mit tehetnék? Ahogy lehunytam szemeimet, a fiú félelemmel teljes tekintetét láttam. Nem hagyhatom ott! Mit tehetnék? Hívom a rendőrséget! Igen, ez lesz az! Gyorsan a táskámba nyúltam, hogy kivegyem mobiltelefonomat, ám ekkor eléggé meglepődtem.

   Ez meg mit keres itt? - vettem ki a kis tárgyacskát. Pár döbbent pislogás után valami kis jelző pirosan villogni kezdett a gondolataimban. Talán... Elmosolyodtam.
Talán megér egy próbát...

   - Remélem, ezek után megérted, mi a jelentése az engedelmesség szónak! - köpött egy nagyot a vékonyabb, körülbelül húsz éves fickó. A másik gúnyosan röhögött. - Fogd le! - a kövérkésebb testalkatú, kiről később kiderült, hogy Jack a neve, szó nélkül követte az utasítást.

   Mike, azaz a magasabb, előhúzott a zsebéből egy körülbelül tizenöt centis éles kést. Az összevert fiú tekintetébe rémület és félelem költözött. Akárhogy próbált szabadulni, nem sikerült neki. - Búcsúzz el a mocskos életedtől, te senkiházi! - elégedetten felkacagott.

   - Ne merészelj hozzáérni!
Mike keze megállt a levegőben, ahogy lassan összeszűkült és dühösen szikrázó szemekkel rám tekintett. Felegyenesedett, és felém sétált. Hüvelykujjával megtörölte alsó ajkát.

   - Tudtommal nincs álarcosbál, vagy Halloween. Vagy netán tévedek?
Nem feleltem, csak felemelt fejjel kis terpeszbe álltam. Szürkésbarna tekintetem veszélyt, dühöt, bátorságot és hidegséget tükrözött. Érdeklődve felvonta szemöldökét, majd tett előre egy lépést. Ajkai mosolyra húzódtak, bár a vigyor inkább ördögi és gúnyos volt. Baseballsapkáját kicsit feljebb tolta, így láthattam, hogy csokoládébarna szeme éhesen méricskél végig engem.

   - Bár, így is tökéletes! Szeretem a titokzatos és tüzes vadmacskákat! - karba téve a kezét tette fel a kérdését.

   - Na mi az? Elvitte a cica a nyelvedet? - röhögött kicsit idegesítően.

   - Eresszétek el azt a fiút! - hangom ismételten parancsoló, hideg és dühös volt.

   - Ó, mi az, felcsaptál SuperGirl-nek? - a kést felemelte, s úgy nézegette. - Az anyád nem tanította meg, hogy nem szabad más levesébe beleköpni?

   - És a tied azt, hogy nem szabad istent játszva másokat összeverni?

   - Fel van vágva a nyelvecskéd, cica!

   - Eresszétek el! - ismételtem el ismét nyomatékosítva a szavakat.

   - Hé, Jack! Mi lenne, ha esetleg eljátszadoznánk a kislánnyal? Eléggé felkorbácsolta a vágyamat! - nyalt végig ajkain, majd ismét köpött egyet. A másik nagyot nevetett; az összevert idegen pedig lehunyt szemekkel rázta a fejét. - Nyugi, kicsi, nem fog fájni... annyira... - nyitotta ki az övét.

   Ám én ugyan úgy álltam ott előtte. A félelem apróbb szikrája bár felgyulladt bennem, de igyekeztem ezt az érzést mélyen elzárni magamban. Helyette még jobban hidegséget és bátorságot erőltettem magamra; felvettem azt a bizonyos álarcot, amit általában édesapám arcán láttam, mikor eléggé komoly volt a helyzet. És most igenis komoly volt... Eléggé komoly! Nagyot nyeltem. Körülbelül két méter választott el bennünket. Az öve már ki volt gombolva.

   - Élvezni fogod, ebben egész biztos lehetsz!

   - Várj! Előtte had mutassak én is valamit! - ajkaimat lassan halvány mosolyra húztam.
Nagy lendületet vettem, kezeimet letéve a földre cigánykeret csináltam, majd mikor már csak egy méter választott el bennünket, egy szaltóval átugrottam a fickót, aki döbbenten fordult utánam.

   - Mi a... Á! - fogta meg az orrát fájdalmában. - Te hülye szajha! Eltörted az orromat!
Sűrűn lélegeztem. A másik fickó eközben elengedte azt a szerencsétlent, s felém rohant.

   - Te! Megbántottad a barátomat! - kapta el a karomat, majd a falhoz lökött, én pedig bevertem a fejemet. Úgy látszik, ez a mániájuk, hogy a falhoz lökdösik az embereket. Kezeimet durván a fejem fölé téve, bűzös szájleheletével a morogta a szavakat: - Ezért most megfizetsz!

   - Anyám, nem tudnátok valami más macsó szöveget kitalálni? - kérdeztem motyogva, majd a jól bevált módszerrel felemeltem a lábamat, és minden erőmet összeszedve ágyékon rúgtam ezt a Jack nevezetű embert. Ő is fájdalmában felüvöltött, a földre esett, s be is verte a fejét, így eszméletét vesztve terült szét a mocskos, nedves földön. Viszont nem tudtam sokáig vele foglalkozni, mivel Mike a késével együtt támadni készült. Vérző orrát fogva, mérgesen vicsorogva közeledett.

   Soha nem gondoltam volna, hogy hálás leszek azért a két évért, amit Japánba töltöttem! Ha akkor Yume nénikém nem ajánlja fel nekem, hogy járjak egy önvédelmi tanfolyamra, akkor ki tudja, milyen állapotban lennék ebben a pillanatban.

   Egyre jobban szűkült a köztünk lévő távolság. Akárcsak Jack, Ő is elkapta a kezemet, de erősebben szorította. Úgy, hogy csuklom kipirosodott. Halkan felszisszentem. Ám a következő dolog, amit hallottam, az csak egy üveg csörömpölése, illetve összetörése volt, majd a magasabbik fickó ájultan esett össze a padlón.
A búza szőke hajú fiú nagyokat lélegezve állt ott, fájdalomtól fátyolos szemekkel, összevert, s remegő testtel. Tett felém egy lépést, ám annyira kimerült volt, hogy egyenesen rám esett.

   - Jól van, minden rendben! Gyere, segítek. Próbálj meg felállni. - halkan motyogott valamit, ám érthetetlen szavait nem értettem. Egy vakító villám szakította fel a fekete felhők láncait, majd társulva hozzá, óriásit üvöltve dörgött egyet. Lassan, bizonytalan lépésekkel hagytuk el a sikátort, s próbálva lépéseinket gyorsabb tempóra venni, nemsokára már egy padon ültünk. A fiú óvatosan hátradőlt, arcát az égnek emelve. Én pedig fejemet inkább kezeim közé rejtettem el. Te jóságos atya úr isten! Megcsináltam! Hogy hogy, azt nem tudom, de... megcsináltam! És viszonylag egy sérülés nélkül. Bár nem voltam egy lélegzetelállító látvány, elvégre ruhám nedvesen és mocskosan ölelte körbe testemet, és itt-ott kicsit belilult a testem, mégis... El sem tudom hinni! - Jól vagy? - fordultam az idegen felé. Ő csak egy halovány biccentéssel válaszolt. - Istenem, hogy összevertek! Hívnom kell egy orvost! - pattantam fel, hogy telefonomat gyorsan elővegyem a zsebemből - melyet táskámból gyorsan belecsúsztattam -, ám ő karját az enyémre kulcsolva, gyorsan megállított.

   - Ne! Kérlek, nem kell nekem orvos...

   - De igen! Nézz már magadra, tisztára összevertek. Lehet, hogy a bordáid is eltörtek, vagy valami komolyabb sérülésed is... - csendben lehajtotta a fejét, így nem fejeztem be mondatomat.
Alaposan végigmértem. Búzaszőke haja piszkosan tapadt sebes arcára, akárcsak ruhája az egyébként izmos, és széles testére. Ahol a ruha elszakadt, csak sebeket láttam, melyek csúnyán sértették fel napbarnított és egyébként puha bőrét. Ha jól gondolom, körülbelül egyidősek lehettünk, és körülbelül egy öt centiméterrel lehetett magasabb nálam. Ahogy felemelte a tekintetét, halványan elmosolyodtam. Mohazöld színű volt, bár egy kis szürkés árnyalat is belevegyült. Gyönyörű szempár volt! Halkan sóhajtott, miként tekintetünk egybefonódott.

   - Ki vagy te? - kérdezte. Hangja mély volt, és kora ellenére igen férfias, s lágy hangzású. Óvatosan felemelkedtem, mivel eddig térdeltem előtte.

   - Egy barát.

   - Barát? - kérdezte szánalmas hangon. Hogy őszinte legyek, kicsit fájtak a szavai. - Szerintem inkább egy angyal. - mosolyodott el, ami miatt máris jobban éreztem magamat.

   - Mi a neved? - érdeklődtem.

   - Christian. - lehelte fájdalmasan. - És a tied?

   - Liliom. - adtam a válaszomat.

   - Liliom? - összevonta a szemöldökét, majd tekintete kitágult. - Várjunk csak... Az a Liliom, aki... Aki részt vett a Párizsi Tavaszi Fesztiválon? - kérdezte döbbenten.

   - Igen, az.

   - Nos, az újságok nem írtak olyanokat, hogy egy ilyen magamfajta szerencsétlen fickók segítségére is sietnek.

   - Hát, sokszor az emberek nem tudhatnak mindenről, igaz? - karját felém nyújtva, megfogta a kezemet. Milyen hidegek, gondoltam. Ujjainkat összekulcsolta, és egy kicsit közelebb vont magához.

   - Nem tudom, hogy csináltad - állt fel nehézkesen. -, és azt sem, hogy miért... - már nyitottam is válaszra a számat, de a másik ujjával egyszerűen az ajkaimra helyezte. - De köszönöm. - halványan elmosolyodott. - Egy életre hálás leszek neked, Liliom. - kicsit elpirultam, majd szélesen elmosolyodtam.

   - Szívesen.

   - Most meg foglak ölelni - azzal meg sem várva a válaszomat, egyszerűen magához vont, és sebes karjaival átölelt engem. Nem tudom elmondani, mit is éreztem abban a percben, de... Abban egészen biztos voltam, hogy jól esett. Nagyon is jól! Bár nem olyan volt, mint mikor Eric karjait éreztem magam körül, mégis megnyugtató, kellemes és hálás volt az az ölelés. Halkan felszisszentett a fájdalomtól, s visszaült a nedves padra. Nem mondtam semmit, csak mosolyogtam.

   - Nagyon fáj, igaz? Figyelj, hívom a mentőket. - azzal előkaptam a készüléket, majd pár perc egyeztetés után le is tettem. - Tíz perc múlva itt lesznek. - csupán aprót bólintott.

   - Foglak még látni? - kérdezte reménykedve.

   - Ebben egészen biztos lehetsz! - bólintottam. Néhány másodpercig csendben voltunk, majd ismét Ő törte meg a csendet.

   - Levennéd nekem az álarcodat? - emelte fel mohazöld pillantását. Megráztam a fejemet.

   - Nem lehet. - ráztam meg fejemet

   - Mért? Olyan..

   - Nézd. Ha megtudnád, ki lennék, talán nem viszonyulnál úgy hozzám, mint ahogy most. - ültem le mellé. - Én... Annyit mondok, hogy elég sokan ismernek. Úgy értem... Híresek a szüleim, emiatt én is igen nagy hírnévre tettem szert.

   - Ezért rejted az arcodat álarc mögé...

  - Hát... Ez egy hosszú történet, de... Ez az álarc - érintettem meg a hollófekete maszkot. - az, ami miatt nem azért szeretnek, mert híres, gazdag és sikeres vagyok. Hanem azért, mert azt tudom nyújtani, aki és ami vagyok. Ha úgy adnám elő, hogy nem lenne rajtam, akkor csak azért tapsolnának, mert te egy észbontóan nagy tehetség vagy. Ha viszont rajtam van, akkor... Akkor én tényleg átadhatom magamat a trapézoknak, az artistaságnak. Oké, fogalmazásra egyest kapnék, de remélem, megértetted, amit mondtam.

   - Persze. Azért ennyire gyengefelfogású én se vagyok. - nevetett fel halkan. - És a barátnőd... Vagyis a társad... Ő is így gondolja?

   - Hogy E... Maradjunk E-nél, oké? Szóval E... igen, Ő is így gondolja. De annyit mondok, hogy már nem csak E, meg én vagyunk. Még társult hozzánk két tag, két férfitag.

   - Értem.

   - Szeretnénk majd fellépni a Cirkuszfesztiválon, hogy megmutassuk, nekünk igen is fontos az artistaság, és hogy érezze a közönség, hogy ez nem csak egy verseny, ahol az a cél, hogy az első helyezett legyél. Mert mindig erről szólt ez a fesztivál.

   - De a Cirkuszfesztivál csak decemberben lesz. Vagy nem?

   - Abban már a legjobban lesznek benne! Előtte, úgy augusztus környékén lesz egy előválogatás.

   - Aha. És hol?

   - Olaszországban. - távolról hallottuk a szirénák visító hangját. Fölpattantam, majd bocsánatkérő tekintettel néztem Christianra. - Mennem kell.

   - Mikor látlak újra?

   - Nem tudom! De abban biztos lehetsz, hogy találkozunk még... - halkan káromkodott. - Ígérem. - a mentőautó bekanyarodott az utca végén. - Szia! - azzal elrohantam, Ő pedig mélyet sóhajtva állt fel a padról, mikor a kocsi megállt előtte.