Fél szemmel a kis fogasról lelógó mézszínű ruhára pillantottam. Bevágtam egy fintort, mikor észrevettem a magas sarkút is. Na ne, szörnyülködtem el. Hogy őszinte legyek, legszívesebben az én ízlésemnek szerint, felvennék egy bő pulcsit, egy farmernadrágot, meg egy tornacipőt, aztán ennyi. Szorosan lehunytam tekintetemet, és próbáltam a kisebb zúgást kizárni a fejemből.

- Igazán szép előadás volt, Liliom.

- Köszönöm, vagyis köszönjük, Fantom - leheltem fáradtan. Halványan elmosolyodott.

- A mai este mégsem lesz annyira szörnyű. - mondta sejtelmesen. Egyik szememet kinyitottam, és alaposan végigmértem.

- Ez nálad mit jelent?

- Majd meglátod. De ajánlani tudnék neked valamit. Mármint a ruhával kapcsolatosan. Látszik, hogy ez a nagyon kivágott felső, meg a magas sarkú nem éppen a te divatvilágod stílusa.

- Honnan tudtad? - mosolyodtam el halványan.

- Sok mindent tudok rólad, Hana. Na de most mit szólnál, ha egy igazán különleges ruhát vennél fel? Amolyan tipikusan hozzád illőt- vigyorgott.

***

Ahogy Kalos is kérte, egy óra múlva az összes szereplő a Kaleido Színpad hátsó részénél állt egy nagyobb, több száz embert befogadó teremben. Tulajdonképpen itt minden volt, aminek kellett lennie: hatalmas, többszemélyes, hosszú asztalok, melyeket fehér terítővel terítettek le. Az asztalokon sok-sok finom sütemény, hidegtál és ínycsiklandozó saláta illatozott. Középen egy nagy ezüsttálcán egy kristálypoharakból kirakott piramis pihent. Lágy, halk zene szólt, s néhányan már úgy döntöttek, hogy a táncparkettre lépnek és partnerükkel táncolnak.

Emilyvel találkoztam pontosan tíz előtt öt perccel az ajtó előtt. Hol van már, kérdeztem magamban türelmetlenül. Az ajtónyíláson keresztül láttam, amint a sok-sok riporter megrohamozza Mirandát és Ericet.

Végre Emily is megérkezett.

- Azta! Hát ez a ruha meg honnan van? - pislogott a lány, mialatt elismerően végigmért.

- Tudod, unalmamban ruhákat varrok, és ezt az estélyit is csak úgy pikk-pakk megcsináltam röpke egy óra alatt - legyintettem. - Öm... Fantom ajánlotta.

- Jó ízlése van - nedvesítette meg a száját a lány.

Emilyn egy térdig érő, halványzöld színű ruha volt. Az anyaga selyemből készült, és mivel csak térdig ért, szabadon hagyta kecses lábait. Lábán egy magas sarkú cipő csillogott, bár hogy őszinte legyek, másod unokatestvéremnek nagyon is jól álltak az efféle ruhakollekciók. Egyébként, az estélyije pánt nélküli is, így még puha vállai is megmutatkoztak. Haját könnyed kontyba fogta fel, sminkjét a ruhájához illő módon készítette el.

A lányba karolva léptem be a terembe. Az összes szem ránk vetődött.

- Mért néz mindenki minket? - kérdeztem összeszorított fogakkal. - Van rajtam valami, vagy fordítva vettem fel ezt az átkozott ruhát? - kérdeztem mosolyt erőltetve ajkaimra.

- Bolond - nevetett fel halkan Em. - Dehogy is, épp azért néznek téged, és nem engem - tette hozzá. -, mert lélegzetállító vagy. - rázta meg aprón a fejét, mialatt szélesen elmosolyodott.

- Lélegzetelállító, mi? - morogtam unottan.

Ruhám halvány bézs színű volt. Úgy volt megoldva, hogy felül bársonyból készült, és ez a része egy picit sötétebb, majd ahogy lejjebb ér egyre-egyre halványodik. A szoknya része selyemből készült, és féloldalas volt. A mellem részét ruha takarta el, viszont a dekoltázsomtól, egészen egy kis vékony csíkig - mely a köldökimig ért - szabadon volt, vagyis pontosabban gyöngyök sora takarta el. A nyakamba pedig egy vékony szalaggal volt erősítve az egész ruhaköltemény. Hátam teljesen szabad. Hála Istennek nem kellett magas sarkút felvennem, hanem csak egy egyszerű kis, körülbelül három centiméteres sarkú cipőt. Sminkem egy árnyalattal erősebb volt. Hajamat meg a kedvenc stílusomban készítették el, vagyis amikor először kivasalják, és a kimaradt néhány, hosszú tincset pedig begöndörítik. Végül pedig finom virágillatú parfümmel fújtam be magamat.

Mikor leértünk a több lépcsőfokos lépcsőn, az újságírók már tárt karokkal vártak bennünket, és kérdéseikkel rohamoztak, mint például: „Milyen ismét Cape Mary-ben lenni, Miss. Oswald?” „Ön szerint is jól sikerült az előadás?” „A partnerével, azaz Mr. Thane-nel meg van elégedve?” És persze, hogy lélegzethez se jussak, egymás után, szünet nélkül tették fel kérdésüket. Halványan elmosolyodtam, majd a kérdezők felé fordultam.

- Örülök, hogy ismét itt lehetek Cape Mary-ben. Nagyon szeretem ezt a várost, és... - természetesen ismét, rögtön belevágtak a szavamba.

- Jobban szeret itt lenni, mint Párizsban, kisasszony? - kérdezte egy fiatal, türelmetlen újságírónő.

- Párizs a szülővárosom, azért még mindig az foglalja el a szívemben az első helyet. Akkor... A darab szerintem nagyon jól sikerült, és tényleg öröm volt ezzel a nagyszerű csapattal együtt dolgozni.

- És mi a véleménye Mr. Thane-ről? - Nem akar a témáról leakadni, tettem fel magamban a kérdést, de arcom mozdulatlan maradt.

- Mr. Thane egy igazán kellemes partner - feleltem kis habozással, mialatt megválogattam szavaimat. - Fantasztikus előadó, és könnyedén megtanulhattam az oldalán a manővereket.

- És mikor kívánkozik visszamenni Párizsba, mademoiselle?

- Pár hónap múlva - adtam a választ.

- Részt szeretne venni a Cirkuszfesztiválon? - itt elmosolyodtam. Hát persze, hogy részt szeretnék venni, csakhogy erről ti nem fogtok tudni, adtam a választ gondolataimban.

- Ez még egy kicsit odébb van, viszont most már kérdezzék Miss. Killient, mert nekem mennem kell. Viszlát! - azzal miután kedvesen unokatestvéremre tereltem ezt a riporterhadat, gyorsan az egyik asztalhoz siettem, és egy poharat vettem a kezembe, majd a merítőkanállal finom, aranyszínű lét merítettem magamnak. Ajkaimhoz emeltem a gyömbérrel teli poharat.

- Kicsim - lépett mellém édesanyám. Nos, igaz, ami igaz, hogy Sora Naegino rettenetesen jól nézett ki. A kedvenc estélyi ruháját vette fel, ami közepes kék színű. Átkozottul jól festett benne. Hát még az édesapám! Ő per pillanat egy fehér öltönyt, és egy fekete inget vett fel, szintén fehér nyakkendővel. - Egyszerűen fantasztikus voltál!

- Köszönöm, Anya - öleltem át, majd Apunak is egy csókot leheltem az arcára. - Tehát, élveztétek az előadást?

- Persze - simította meg az arcomat Édesapám.

- Oké, ha nem gond, én most találkozom az egyik süteményestállal, addig kérlek, azokat a pletykaéhes szörnyetegeket elintéznétek? - néztem rájuk sűrűn pislogva. Apa szélesen elmosolyodott, majd egy csókot nyomott arcomra, és édesanyámba karolva Emilyt is kisegítették a kérdéshadakból.

Épp gyömbérembe kortyoltam, amikor hátam mögé lépett valaki, s kissé hideg kezét mezítelen vállamra tette, mire én ijedten megfordultam. Eric állt ott. Nem tagadhattam le, hogy nem mértem volna végig alaposan. Egyszerűen őrjítő volt.

Sportos zakója nemhogy elrejtette volna, inkább kiemelte izmos és egy cseppet szédítő testét, karját, vállát. Ingének színe, melynek gallérját kigombolva hagyta, hasonlított gyönyörű, égszínkék pillantásához. Haja kicsit fel volt zselézve, és finom, fűszeres férfiillat lengte körbe.

Hosszan pillantott az én tekintetembe, majd végre sikerült megszólalnia.

- Táncolsz?

- Igen, úgy öt éves korom óta táncolok - vigyorogtam el.

- Nem úgy értettem. - mosolyodott el halványan. - Hanem hogy táncoltál már ezen az estén, ott a parketten? - kérdezte mélyet sóhajtva.

- Jaa, hogy úgy értetted. - nevettem elégedetten. - Nem, még nem táncoltam. És te? - mosolyomat a pohár mögé rejtettem.

- Ideje lenne - nézte egy pillanat erejéig a padlót, majd ismét rám tekintett. - Szóval, szabad egy táncra? - nyújtotta ki hosszú, erős karját felém.

- Szabad - tettem le a poharat, majd tenyeremet az övébe illesztettem. Eddig gyors zene ment, de mire mi a táncparkettre érkeztünk, a zene átváltott egy lassú, romantikus számra. Majdnem felkacagtam, de ajkaimba harapva visszafogtam nevetésemet. Eric közelebb vont magához, testünk így egymáshoz simult. Egyik kezét a hátamra helyezte, míg a másikat a kezében tartotta. Én pedig bal kezemet a vállára tettem, és gyönyörű tekintetébe merültem el. - Legalább lesz valami szaftos hír a holnapi lapokban.

- Ezt hogy érted? - vonta föl a szemöldökét, mialatt lassan megfordított.

- Ne tudd meg, hogy ezek az újságírók milyen híreket ki nem találnak. Múltkor, például egy olyan személlyel hoztak össze, akivel soha életemben nem találkoztam, és mindezt csak azért, mert a fiú, akivel táncoltam egy kicsit is hasonlított Cédric Mortowempre.

- Cédric Mortowemp?

- Pontosan.

- A focista Cédric Mortowempre gondolsz?

- Aha - bólintottam. - Ugye milyen jó? - kérdeztem egy lemondó sóhajjal. - Mikor még szüleim fiatalabbak voltak, és én megszülettem, le se szálltak róluk a lesi fotósok, meg a többi ilyen firkász. Rettenetesen idegesítőek - tűrtem hajamat a fülem mögé.

Pár percig teljes csönd borult közénk, és csak a zene lágy hangzása töltötte be a termet.

- Szökjünk meg - jelentette ki egyszerűen Eric.

- Tessék? - néztem rá értetlenséggel, vegyes döbbenettel.

- Ennyire élvezed a partit?

- Kimondhatatlanul. Annyira élvezem, hogy azon gondolkodom, melyik vészkijáraton távozzak. - pillantottam körbe, mire Ő elmosolyodott.

- Ezért mondom, hogy szökjünk meg.

- De hogy?

- Gyere - ölelt magához szorosan, majd gyors forgásokkal és lépésekkel az egyik kijárat közelébe érkeztünk. Körbepillantott, és alaposan végigtekintett a termen. Senki nem figyelt bennünket, így gyorsan megragadta kezemet, és kisiettünk a teremből.

- Őrült vagy! - nevettem, mialatt végigfutottunk a lélektelen folyosón.

- Tudom - vigyorgott, majd gyorsan kinyitotta a művészbejáró ajtaját, és kirohantunk a sötét éjszakába.

- Tulajdonképpen hova is akarsz engem vinni?

- Elrabollak, megkötözlek, bezárlak egy üres szobába és váltságdíjat kérek érted. Na, mit szólsz az ajánlatomhoz? - Őszintén, kérdeztem magamba, szívesen lennék a foglyod.

- Az adósod vagyok - mosolyogtam.

- Ja, ahogy mondod. - vette vissza a tempóját.

A tenger halk ámde erős susogását lehetett hallani. Az egész sötét volt, és csak a Hold ezüstös darabja húzott egy fehér csíkot a mozgó hullámokra.

- Ha már így megszöktünk, mit szólnál, ha lemennénk a tengerpartra?

- Nem rossz ötlet.

- Szeretem a tengert - vette le a cipőjét, majd pár pillanattal később én is így tettem. A homok lágy volt, puha, és langyos. - Ilyenkor este a leggyönyörűbb. - pillantott a sós vízre.

- Én is szeretem. - kerültem meg őt, majd mezítelen lábaimat a hűvös víz kezdte nyaldosni. Lehunytam tekintetemet, és hátravetettem fejemet.

- Van itt egy nagyon szép hely. Tudod, nem messze egy tó áll, és ott gyönyörű hattyúk élnek, bár néha kirepülnek a tengerre is, amit eléggé furcsállok.

- Kirepülnek a tengerre? - néztem hátra a vállam fölött.

- Igen, ahogy mondod. Látod, ott van - lépett közelebb mellém, és egy fehér pontra mutatott.

- Istenem, de gyönyörű! - kiáltottam fel. Eric rám pillantott, és halványan elmosolyodott. - Ez olyan különös - haraptam ajkaimba.

A hattyú felemelte hófehér szárnyait, ami következtében néhány vízcsepp a magasba repült. Olyan csodaszép volt, ahogy a Hold, a sötét víz, illetve a hattyú sápadt színe tökéletes összhangban voltak. Az állat mellé még egy szállt le, és együtt kezdtek el úszni.

- Először én is annak éreztem, de tényleg gyönyörű. - lépdelt előre a homokpadlón. Gyorsan fölzárkóztam mellé.

- Kíváncsi vagyok, vajon mit fognak szólni, ha rájönnek, két szökevényük van - nevettem halkan, majd boldogan körbefordultam a tengelyem körül.

- Jelen pillanatban nagyon nem érdekel. - vont vállat egyszerűen Eric.

- Igaz is, mindig a jelennek élj! - emeltem fel fejemet, s a lágy szellőnek tartottam. - A múlt az már megtörtént, azon már nem tudsz változtatni. A jövődet nem ismerheted, de azt a jelen segítségével alakíthatod. - pillantottam rá.

- Ahogy mondod - bólintott.

- Tudod, amikor előadás volt, láttam egy kislányt az első sorban. Hosszú, barna haja volt, és zöld szeme. És egyfolytában téged nézett.

- Tényleg? - vonta föl szemöldökét.

- Pontosan. És úgy hat, netán hét éves lehetett. - Eric halványan elmosolyodott.

- A húgom volt az.

- A húgod? Van egy húgod? - kérdeztem őszinte meglepődöttséggel.

- Igen, hat éves lesz nemsokára. Lilynek hívják.

- Lily? Szép név! Majd egyszer szívesen találkoznék vele...

- Rendben - mondta, majd levágta magát a homokba. Felvont szemöldökkel néztem rá. - Mi van?

- Mért ültél le?

- Mert fáradt vagyok - vont vállat, és könnyedén hátradőlt, fejét a két kezére téve.

Körbepillantottam. Senki nem volt a közelünkben, csak néhány lámpa világított, de az is több száz méterrel arrébb, ahol az út már betonból állt. A levegő párás volt, de kellemes, és friss. Visszanéztem Ericre, aki behunyt szemekkel feküdt.

- Oké - vettem egy mély lélegzetet, majd leültem Eric mellé, de nem túl közel.

Összekulcsoltam lábaimat, és a sötét vizet kezdtem el méregetni. Bár nem láttam, a fiú engem nézett a szeme sarkából. A szél lágyan kezdte el fújni hosszú lilás hajamat.

- Szoktál csillagokat nézni, Hana? - érdeklődött.

- Csillagokat? - vontam össze szemöldökömet. - Nem... Esetleg akkor, amikor nem nagyon tudok aludni.

- Értem. - pár pillanat múlva ismét megszólalt. - Ott a Cassiopeia - nézett északi irányba a srác.

- Hol? - néztem rá értetlenül. Ő csak halkan felnevetett, majd felült.

- Ott, északra helyezkedik el, W alakban. Látod? - hunyorogtam, de én csak sok kis fénylő pontot láttam, semmilyen W alakú Kasszióizét... Közelebb kúszott hozzám, megfogta arcomat és a helyes irány felé fordította, majd ujjaival próbálta megmutatni. - Látod?

- Igen, tényleg! - nevettem fel saját ügyetlenségemen. - Ismersz még másik csillagképeket is? - kérdeztem buzgón.

- Ha a W jobb szélső felfelé futó szárát alkotó csillagok távolságát jobbra felfelé ötször felmérjük, akkor a szakasz másik végpontjánál kapjuk meg az Aldemarint. Az Aldemarin, a Cepheus legfényesebb csillaga. - magyarázta könnyed, gyors hangnemben.

- Mondd csak, te csillagásznak készültél? Vagy matek szakon voltál?

- Nem, mért? - tekintett rám.

- Egy: tökéletesen ismered a csillagokat. Kettő: a szakasz egyik széle, akkor a felfelé ötszöri mérés, meg a... - idéztem, amit mondott, ám félbeszakított.

- Jó-jó, oké, értem - nevetett fel. - Talán túl szakmailag magyaráztam. - kacsintott. - Négy éves korom óta nézegetem ezeket az éggömböket.

- Nekem a negyedik életévem döntötte el a sorsomat - sóhajtottam hátradőlve. Hosszú hajam a homokot verte. Eric pár pillanatig a csillagokat nézte, majd Ő is kényelmesen elhelyezkedett, és fejét felém fordította. - Mi az? - mosolyogtam hamiskásan, kíváncsian.

- Mért akartál artista lenni? - fogta meg egyik lilás színű hajtincsemet, ujjai közé csavarva. Haboztam a válaszommal. Igazság szerint azért haboztam, mert képtelen voltam megfogalmazni, amit mondani szerettem volna. Eric tekintete lágy volt, kíváncsi és meleg. Kedvesen csillogott, mialatt a tekintetembe nézett.

- Nos... Öm... - nedvesítettem meg ajkaimat. - Négy éves voltam, mikor először mentem el a szüleim cirkuszi előadására. Az ezeregy éjszakát játszották, és természetesen ők voltak a főszereplők. Yume nénikémmel, és Céciliával ültünk a közönség sorai közt. Mint mindig, akkor is rettenetesen kíváncsi voltam. Néztem, ahogy a sok ember tapsol, ujjong, mosolyog, vagy éppen félelemmel teli arccal várja, hogy az artista hatvan méter magasan a drótkötélen éppen egy hátra szaltót csinál. Aztán láttam, miként anya olyan könnyedén, boldogan és büszkén repül apa karjaira, majd ahogy fölhúzza a trapézra maga mellé, és szorosan átöleli. Akkor döntöttem el, hogy én is artista akarok lenni, és addig rágtam apa fülét, ameddig bele nem egyezett. - halkan felnevettem. - Csodálatos érzés volt az első élményem a trapézokkal. - Eric halkan figyelt, néha pedig halványan elmosolyodott. - Ahogy párizsi edzőtermünkben felfelé lépkedtem a kis létrán, és apa átölelte a derekamat, majd egyik kezével megfogta a trapézt s könnyedén lengtünk... - fejemet két kezemre tettem. - Soha nem fogom elfeledni. Te hogy lettél artista? - mélyeztettem szürkésbarna szemeimet az övébe. Arca fájdalmasan villant, de aztán visszatért a jól megszokott, érzelemmentes álarca mögé.

- Tizenkét éves voltam. Úgymond abban a korban, amikor kezd az ember a tinédzser lenni. Soha nem fogadtam szót a tanároknak, mindig az ellenkezőjét csináltam, amit akartak. Az egész egy tesiórával kezdődött. Rúdgyakorlat volt, és a tanár azt mondta, hogy ameddig nem jön vissza, addig senki ne menjen fel az eszközre, különben megy az igazgatói irodába. Hát persze a többiek cukkolni kezdtek, hogy „Úgysem mersz fölmenni, mert egy kis vesztes vagy!” Aztán a büszkeségem nem engedte...

- Az a híres büszkeséged - mosolyogtam huncutul.

- Igen - sóhajtotta. - Tehát felmentem a felemáskorlátra, és könnyedén elkezdtem lengeni. Természetesen jött, és egész egyszerűen fellendültem a magasabbik rúdra. A többiek persze ámultak. Aztán jött a bibi, mert a tanár is visszajött... Hát könnyedén megúsztam egy igazgatói intővel. - vont vállat. - Egyre többet, és többet kezdtem el gyakorolni. Kalos figyelt fel rám egy egyszerű iskolai versenyen. És most itt tartok, a Kaleido Színpad egyik artistája vagyok.

- Sztárja - javítottam ki. - Sztár vagy, Eric. Még hozzá nem is akármilyen.

- Az még nem sztárság, hogy rengeteg nő odavan érted... - morogta.

- Nézd... Ha eléred azt, hogy a közönség és a színpad, ahol fellépsz, eggyé váljon, akkor igazi előadó vagy. Én legalábbis így fogom fel. - mondtam kedvesen. - És nagyon is jól tudom, mit jelent. Mindig a Színpadnál éltem. Nem csak a Kaleidónál. A Scéne du Nuit-nál, sőt, vándorcirkuszoknál is, ahol még az előadáshoz társul a kígyóbűvölés, a késnyelés, és az elefántokon való egyensúlyozás. Figyelsz te egyáltalán?

- Hm? Ó, bocsánat... Kicsit elbambultam.

- Vettem észre. - nevettem fel.

- Tegyük fel...

- Igen? - fordultam felé.

- Tegyük fel, hogy most megcsókollak. Mit fogsz tenni?

- Nem... tudom... - dadogtam, mert egyre közelebb hajolt hozzám.

- Akkor majd a csók után válaszolsz... - fogta meg államat, majd hűvös ajkait az enyémekre illesztette.

Most nem olyan volt, mint máskor... Nem volt puha, lágy és kedves. Hanem vad, szenvedélyes és őrjítő. Lassan visszacsókoltam. Éreztem, ahogy a csók elmélyül, pulzusom egyre szaporább lesz, a szívem megállíthatatlanul dörömbölni kezd mellkasomban, és vérem száguldozni kezd ereimben. Emellett valami furcsa, égető bizsergést éreztem egész testemben.

- Ölelj át, Hana... - kérte.

Képtelen voltam nemet mondani neki, így hát két kezemet lassan a nyaka köré fontam, és ismét hátradőltünk a homokba. A csók ugyanott folytatódott, ahol abbamaradt, és még jobban felejthetetlenné vált. Eric gyengéden a hajamba fúrta hosszú, hideg ujjait. Majd ez az érzés hirtelen abbamaradt, mikor ismét elhúzódott tőlem. Két kezével a nyakamnál támaszkodott meg, és vágytól csillogó kíváncsi pillantással nézett rám, én meg kipirult arccal, homályos tekintettel néztem rá.

- Had jussak levegőhöz... - leheltem rekedtes hangon, mire ő szédítő mosolyra húzta ajkait. Ettől csak még jobban összezavarodtam. - Oké... Képtelen vagyok elmondani.

- Helyes válasz - vigyorgott, majd mellém feküdt.

- Helyes válasz?

- Azt mondják, ha nem tudod elmondani, mit érzel valaki iránt, akkor igazi, mély érzéseket érzel iránta.

- Ó, igazán? És miféle érzéseket?

- Lehet az gyűlölet, szeretet, barátság... vagy épp szerelem. - pillantott rám.

- Uh... Értem...

- Te mit érzel irántam? - mit mondjak?

- Még magam sem tudom elmondani, Eric...

- Akkor másként kérdezek... Mit éreztél a csók közben?

- Nos... Azt... Azt, hogy még többet akarok... - elmosolyodott, majd egy könnyed puszit kaptam tőle.

- Akkor majd még többet kapsz - kacsintott.

- Nem szeretem, ha játszadoznak velem, Eric.

- Nem is akarok veled játszadozni. - ezzel le is zárta a témát. - Aludtál már tengerparton? - kérdezte kíváncsian.

- Tengerparton? - pislogtam.

- Igen, tengerparton. Tudod, egy olyan partszakasz, ahol...

- Oké, tudom, mi az a tengerpart... De... Nem értem, mért kérded?

- Hm - fejét könnyedén a vállamra helyezte.

- Mi a jó fenét csinálsz?

- Aludni készülök. Rettenetesen fáradt vagyok, és nincs kedvem hazagyalogolni... Pénz sincs nálam, és nálad sincs... Úgyhogy a taxi kilőve. Ha már úgyis elraboltalak, és ha már a pokolra kerülök emiatt, legalább had tegyem élvezetesebbé...

- Őrült vagy...

- Ezt már egyszer mondtad. De mivel te is itt maradsz, te is őrült vagy velem együtt. Úgyhogy most dőlj szépen hátra, és jó éjszakát kívánok.

- Komolyan bolond vagy.

- Köszönöm - vigyorgott. - Kérsz egy jó éjt puszit, vagy egy esti mesét? - képtelen voltam válaszolni, mert leragadtam a kérdés első részénél. - Mindegy, kapsz egy jó éjt puszit - azzal felhajolt, és kemény ajkait az enyémekre nyomta, de csak egy pillanat erejéig. - Szép álmokat. - azzal visszahajtotta fejét a vállamra, és lehunyta tekintetét. Moccanni se tudtam. Mi történt vele? Kedves lett, boldog, és a tekintete csillogott. És csak úgy dőltek belőle a szavak. Hogy őszinte legyek, tetszett nekem ez az „új” Eric. Elmosolyodtam, kényelmesen elhelyezkedtem, és átöleltem őt, ahogy ő is engem.

- Neked is szép álmokat, Eric. - suttogtam, majd nemsokára én is elaludtam.