- Mégis jelentsen ez? - vont minket kérdőre. Eric nem felelt, ahogy én sem. - Te tényleg ekkora szajha vagy? - rikoltotta. Bár az elején egy kicsit féltem, most már nyugodtságot és fegyelmet erőszakoltattam magamra, viszont a kis pír még mindig ott virult az arcomon.

- Nem vagyok szajha. Ezt kikérem magamnak. - tekintetem veszélyesen csillogott, mire mintha Ő talán egy kicsit hátrált volna.

- Valóban? Akkor mért smároltad le Ericet?

- Nem smároltam le! - forgattam meg szemeimet.

- Miranda - szólt közbe Eric. - A csókot én kezdeményeztem. Fejezd be ezt az értelmetlen dühkitörést. - szólt hideg, parancsoló hangján.

- Eric, hogy csókolhattad meg Őt? Hisz...

- Hisz? - vonta fel szemöldökét, miután félbeszakította a vörös hajú démont. - Kérlek, nehogy már megmondd nekem, kit csókoljak meg, és kit ne! - tárta szét karjait.

- El akartad csábítani! Ez egészen biztos! Látom rajtad, Hana! - tekintett rám.

- Jézusom, akkor azt hiszem, el kell vinnem téged a szemészetre - válaszoltam gúnyos, unott hanggal. - Ha megbocsátotok, nekem nincs időm ezt a nyávogást hallgatnom. Örültem a találkozásnak. - intettem, majd gyors lépésekkel elsiettem innen.

- Eric...

- Semmi Eric, Miranda. Fejezd ezt be! - azzal a maga szokásos, fenséges lépéseivel otthagyta a forrongó lányt.

Még egy ilyen idegesítő lányt, morogtam az orrom alatt. Ch, hogy föl van már háborodva. Tényleg tárgynak tekinti Ericet? Eric... A mutató- illetve a középsőujjamat az ajkaimra tettem. Istenem, még mindig lüktetett a forró csóktól, döbbentem rá. A derekamra erősített vékony pulóvert fölvettem, a baseball sapkát a fejemre tettem, majd kiléptem a főkapun, s végigsétáltam a Kaleido Színpad hídján. Úgy döntöttem, egy kicsit sétálok, és kiszellőztetem a fejemet. Amióta ideértem, egyre csak furcsa dolgok történnek velem. Az első talán a múltam; kiderült, hogy én nem csak a véletlen folytán lettem Liliom. Aztán, látom Fantomot. És végül Eric. Talán a három közül Ő a legnehezebb eset. Egyszerűen lehetetlen volt kiigazodni rajta! Néha látom a szemében, hogy egy kedves, megértő fiatal férfi. De aztán mintha ez csak egy álom lenne, és egy bizonyos jégpáncél mögé bújva tekint a külvilágra.

A tengerparthoz igyekeztem. A víz ugyanolyan szürke volt, mint az ég, de hogy őszinte legyek, én ezt nem bántam. Tulajdonképpen, ilyenkor imádtam a tengert a legjobban. Mikor a hömpölygő víz kiszámíthatatlan, zavaros, háborgó és dühöngő. S mikor a víz az erő jeleivel fenyegetőzik, egészen biztos, hogy vihar közeledik. Ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha ez az egész természeti jelenség tükrözte volna a bennem rejlő nyugtalanságot és feszültséget. A tenger hullámainak fehér tarajai egymás után, egyre gyorsabban nyaldosták a homok puha felszínét; a víz permetje egyre magasabbra és magasabbra szállt. Az egész jelenség szinte forrt az erőtől és az élettől. Az erősödő szél cibálta a hajamat, fekete hullámcsatjaim alól lilás színű hajtincseim kiszabadultak. A hullámok közvetlen szélén álltam, s így néztem az eget és a tengert, mely valahol messze szürkés foltban találkozott, és összemosódott. Már látni lehetett az esőfüggönyt, mely hamarosan eléri kis városkámat is. Már érezni lehetett a szél óvó intéseit is; a finom, veszélyes illatot.

Ericet soha nem lepték meg a furcsa belső sugallatai, hogy félbehagyva a munkáját fölálljon, és lesétáljon a tengerpartra. Most sem szándékosan tette, hogy a trapézokat otthagyva, engedve a vihar kísértésének angolosan távozva, ott álljon, körülbelül ötvenméternyire tőlem, felemelt fejjel, szemben a zavaros hullámokkal. A fiúnak nem ez volt az első olyan élménye, hogy bőrig ázva figyelte az esőt, viszont élvezte. Magára ismert. Eric olyan volt, mint a tenger. Hol nyugodt, gyönyörű, és hívogató; hol háborgó, zavaros, és veszélyes. A fiatal férfi hagyta, hogy ráömöljön az eső, miközben a hullámok vad vágtában nyaldosták lábát. Ilyenkor tudott tisztán és józanésszel gondolkodni. És a gondolatai most körülöttem, és az alig egy órányival ezelőtti történteken tűnődtek. Mély lélegzetet vett. Vajon milyen érzés késztette őt arra, hogy kövessen engem, és megcsókoljon? A választ még Ő maga se tudta. De azt tisztán látta, és érezte, hogy jól esett neki. Igen, jól, ugyanis bensőjében valami erős, megmagyarázhatatlan, ugyanakkor kellemes bizsergést érzett. És ebben a minutumban azt akarta, hogy még többet adjon, de ugyanakkor követlejen is. Ismét meg akart csókolni, csak most elemi vadsággal, és vággyal. Csak most...

Megfordultam, hogy visszasétáljak, ám ekkor megpillantottam Őt. A fehér, vakító villám fénysebesen szakította fel a már-már feketén sötétlő viharfelhőket. Eric fekete, tépett haja csapzottan tapadt homlokának, ruhája nedvesen ölelte körbe izmos, kidolgozott testének minden porcikáját. Mikor egy hatalmasat dörgött, megfordult, s akkor Ő is észrevett engem. Hosszú másodpercek követték egymást. Az eső szakadt, a tenger dübörgött, a szél vad vágtában söpörte a partot. De mi csak álltunk. Megtehettem volna, hogy szó nélkül megfordulok, és visszaigyekszem a szállásra, hogy egy kellemes, meleg tea mellett, megszárítkozva üljek a kanapén, és nézzem a TV-t, de nem, nem így döntöttem. Helyette megtettem az első lépést a homokon át, a férfi felé.

- Látom, te is szereted ilyenkor a partot - kezdeményeztem a beszélgetést.

- Hm - az óceán felé emelte a pillantását. - Már nem jár messze. Viszont hamarosan elmúlik. - célzott a viharra, mialatt elemelt egy vizes hajtincset a szeméből.

- Igen, ahogy mondod. - ismét több percig csak így, szótlanul bámultuk az óceánt. - Mióta állsz itt? - fordultam felé.

- Magam sem tudom. Öt perce... Tíz perce... Nem tudom. - vont vállat.

- Mhm - bólintottam.

Eric szeretett volna idenyúlni, hogy megérintse azokat a rakoncátlan, kiszabadult tincseimet, viszont türtőztette magát. Ehelyett inkább hüvelykujját becsúsztatta farmernadrágja zsebébe. A villámlások és mennydörgések egyre sűrűbben váltották fel egymást. A vihar két zavarodott szívet szimbolizált. Két érthetetlen, és nyugtalan szívet.

- Ami... ami nem rég történt - fordult felém a fiú, mire kíváncsi tekintettel néztem az ő tiszta kék pillantásába.

- Igen?

- Szóval bocsánat... nem tudom, mért csókoltalak meg, egyszerűen valami itt benn azt követelte, hogy tegyem meg - vallotta be őszintén, miközben egyszerűen vállat rántott. - Tudom, hogy zavart, és hogy akaratod ellenére tettem, de...

- Nem kell bocsánatot kérned, Eric. Elvégre, én is visszacsókoltam, nem? - néztem komolyan a szemébe.

- Akartad? - tette fel kérdését.

- Az a gond, hogy nem tudom, mit akarok, és mit nem. Idejöttem, és szinte az egész életem fenekestől felfordult, pedig aligha vagyok itt öt teljes napja - emeltem fel öt ujjamat. - Nem tudok kiigazodni az érzéseimen, a szívemen, a lelkemen és a testemen se. Az eszem pedig egyenesen ellent mond mindennek.

- Most mit akarsz? - kérdezte. Megfordultam. Alig álltunk egymástól pár centiméterre.

- Nem tudom... - feleltem elbizonytalanodva. Nyugodt, bíztató pillantással nézett rám.

- De igen. Pontosan tudod. Látom a szemedben.

- Amit most ott látsz, Eric, az nem más, mint bizonytalanság, zavarodottság és nyugtalanság. - intettem nemet fejemmel.

- És még valamit. Vágyat - mondta ki, kérdő pillantásomat látva. - Ne, ne rázd a fejedet. Látom rajtad a vágyat is. „A szem a lélek tükre”, szokták mondogatni.

- Hogy vágyat éreznék?

- Igen - fogta meg gyöngéden a karjaimat. - Pontosan. - hajolt közel.

Vajon tényleg vágyat éreztem volna? Hát, most már egészen biztos, hogy azt érzem, döbbentem rá. Mind a ketten bőrig áztunk, s vizes testünk szinte egymásnak préselődött. Igen, most egészen biztos, hogy vágyat érzek. Egy vakító villám megvilágította Eric elsötétült, és homályos tekintetét. És az ő pillantása is ugyanazt tükrözte, mint az enyém.

Lassan ujjaimat a fiú arcára tettem, s mintha a testem magától mozgott volna, lábujjhegyre álltam, hogy ajkainkat összeérinthessem. Ám mégsem tettem meg. Mikor már majdnem összeért volna, inkább fejemet lehajtottam, ujjaimat elemeltem puha bőrétől, s megköszörültem torkomat.

- Vissza kéne mennünk - jelentettem ki halkan, a homokpadlót nézve.

- Hm - vonakodva elengedett, majd megfordult. - Menjünk - mondta a válla fölött.

***

A vihar elvonult. Az ég csodaszép égszínkékben világított. A Nap aranyszínű gyémántjai töretlenül borították be Cape Mary városát. Reggelre a tenger ismét nyugodt volt, csábító, színe pedig zöldeskékben csillogott. Most már elhiszem, hogy az eső mindent és mindenkit felfrissít: a parkok szivárványszínű virágkertjét; a házak fa- vagy kőfalát, a levegőt, a vizet, sőt, még az emberek lelkét is.

A szobában, a nyitott ablaknál a barackszínű függönyt lanyha szellő libbentette könnyedén fel. S a Nap töretlen fénye lassan egy alvó testet ölelt körbe.

Erre ébredtem. Fáradt, homályos tekintettel néztem körbe. Még délelőtt dőltem le, hogy egy picit kipihenjem magamat. De amikor megláttam az órát, azt hittem rögtön kiesnek a szemeim döbbentségemben. Az óramutatók 13:11 percet mutattak. Krisztusom, a fotózás már elkezdődött pontosan 11 perce. A fenébe, pattantam ki az ágyamból. Ez nem lehet igaz, szidtam ügyetlenségemet. Elaludtam! A fürdőbe rohantam, miközben vetkőzni kezdtem. Útközben felkaptam egy pólót, melyet gyorsan magamra öltöttem. A fürdőszobába érve gyorsan megmosakodtam. Arcomat nem festettem ki, hisz a fotózáson, ha egy tonnányi sminket nem kennek rám, akkor semmit se. Hosszú, kissé kócos hajamat kifésültem, majd egy egyszerű copfba fogtam fel. Kimentem, felvettem egy bugyit, meg egy nadrágot, s belebújtam cipőmbe. Mélyet sóhajtottam, majd fölkaptam a sporttáskámat, és rohantam a fotózásra.

Odaérve már elkezdték a képek készítését. Per pillanat Emilyt fotózták, méghozzá nem is akárki! Shimizu. Nem hiába, profi volt. Nagynéném pedig kicsit besegített a megfelelő ruhák kiválasztásába.

- Bocsánat a késésért - hajoltam meg.

- Hana, kicsi szívem. Akár az anyád - sóhajtotta rosszallóan Yume nénikém.

- Mondtam, hogy bocsánat - tettem le a sporttáskát a nekem tetsző székre, majd le is rogytam a mellette lévő ülőhelyre. - Kicsit elbóbiskoltam. - vontam vállat, miközben kifújtam magamat.

- Ugyan az a kifogás - mosolygott gonoszan a divattervezőnő. Szemeimet forgatva döntöttem oldalra a fejemet.

- Hana-chan - totyogott elém egy három éves kisfiú.

- Shin - kaptam ölembe, mielőtt egy jó nagy cuppanós puszit adtam volna puha arcocskájára. Fejét a mellkasomra hajtotta, miközben hüvelykujját a szájába vette. Kicsit álmos volt.

- Fotó - motyogta a kisgyerek félig lehunyt tekintettel.

- Igen, Hana-chant is fotózni fogják - mosolyogtam. Egyik kezemmel megnyugtatóan simogatni kezdtem a fejét.

- Gyere Hana, kiválasztjuk a ruhádat - vette ki a kezemből Shin-t nénikém, majd felém nyújtotta a kezét. Néhány hangszóróból zene szólt. Egy kisebb színpadon pózolt Emily, s a vakuk csak úgy világítottak. Én és Yume pedig bementünk az öltözőbe. - Lássuk csak, mi állna neked jól - tűnődött hangosan, mialatt éles, figyelő tekintetével végigmért engem. - Hmm - Shin-t letette a kanapéra, s egy csókot nyomott arcocskájára. Odalépett az asztalhoz, amely telis-tele volt ruhákkal.  - Árnyék vagy - elmélkedett. -, tehát sötét ruha kell neked. Legalábbis első lépésként. - fogott meg egy kényelmes, fekete színű ruhát. Az előadóruha testre simuló volt, és csillogó csillámporral volt befújva. Az egyik része szinte teljesen eltakarta a jobb lábamat, a másik pedig aligha ért a bal combom fölé. Hozzá egy ugyan olyan színű balett cipőt kaptam. - Próbáld föl, kicsim - nyújtotta felém a ruhát. Én pedig bementem a próbafülkébe, és magamra öltöttem. Tökéletesen passzolt hozzám. Belebújtam a cipőbe, majd kiléptem onnan. Yume összehúzott tekintettel pásztázott engem. - Igen - járt körbe. - Ez jó lesz. Már csak a smink kellene - gyorsan kiszólt az ajtón. - Linda. Gyere, szükség van rád.

Egy igazán kedves, hosszú, zöldes hajú lány lépett be az ajtón. Gyöngyházfényű tekintete melegen csillogott. Fiatal volt még a szakmában, viszont a legjobbaktól tanult.

- Miben kell segítenem? - kérdezte izgatottan.

- Hanának kellene némi smink.

- Hmm - mért végig. - Adj húsz percet, és meglesz - kacsintott bíztatóan.

Linda egyszerűen tökéletes munkát végzett, legalábbis nénikém szerint. A hajamat úgy csinálta meg, hogy elől két hosszú tincset kivéve, az egészet kiegyenesítette, s azt a kettőt pedig hullámosra göndörítette be. Az egészet befújta csillogó csillámporral, mely tökéletesen ment a ruhámhoz. Öltözékemhez illő sminket kent arcomra: szememet először kihúzta, majd szempillaspirállal hosszabbá tette sűrű pilláimat. Szemhéjamra picit sötétebb port kent, ezzel is kiemelve szürkésbarna pillantásomat. Ajkaimat lágy színű, halvány, rózsasziromhoz hasonlítható szájfénnyel emelte ki. Egyik kezemben egy igen átlagos, feketeszínű álarc, míg a másikban vérvörös rózsa piroslott. Ahogy sétáltam lefelé, egyre többen és többen emelték rám a tekintetüket. Nyugodt, ám elégedett arccal lépdeltem a lépcsőkön. Kalos kacsintott, amikor meglátott, mire én szélesen elvigyorodtam.

- Örülök, hogy csak most nézel ki ilyen ellenállhatatlanul gyönyörűen, mert ha minden egyes nap ezzel kellene szembe néznem, esküszöm, hogy vagy szívrohamban, vagy fájdalmas sóvárgásban halnék meg - hadarta el egy szuszra a fiú, mialatt mellém lépett.

- Jaj, Gary - nevettem fel a kedves bók hallatán. - Köszönöm.

- De tényleg! Nem hazudok. - nézett rám.

- Köszi - öleltem át baráti gesztussal.

- Végül is, ha látsz egy ájuló pasast, az csakis én lehetek - kacsintott. - Lehetőleg a fotózásokon ne legyél annyira őrjítő.

- Nem is vagyok őrjítő - tettem karba kezeimet.

- Nem, nem vagy őrjítő... annyira. - legyintett, mire én ismét felkacagtam.

- Igyekszem - mondtam mosolyogva, majd mikor intett Shimizu, hogy menjek fel a fotószínpadra, mély levegővétel után föllépdeltem. Pár szót váltottunk, ami körülbelül abból állt, hogy elmagyarázta, hogyan álljak be, meg kiválasztottuk a hátteret is. A férfi lement, hogy megbeszélje a világítást, meg hogy a kameráját beállítsa. Azt mondta, hogy három közeli, és öt távoli kép lesz majd, amelyek biztosan felkerülnek a Színpad honlapjára, meg ami majd a sajtótájékoztatón is kivetítve lesz. No meg a közös képek, de az már egy másik tészta.

- Hana, akkor kezdjük - adta meg a végszót.

A háttér az éjszakát ábrázolta, és persze a kihagyhatatlan sötét eget uraló Hold ezüstös gömbjét. A világítás fehér, illetve kék színű. A vörös rózsát ajkaimhoz emeltem, s mélyet szippantottam. Az álarcom most nem volt rajtam. Tekintetemet lehunytam, és féloldalas állást vettem fel. A vakuk fénye csak úgy villogott. Egy apró, rövidebb tincsem a szemembe lógott, miközben megfordultam, s egy pontot kezdtem el intenzíven, álmodozva nézni. Ajkaim eközben egy picit elváltak. Shimizu közben folyamatosan fényképezett, mivel ezek sorozatképek lesznek. A rózsát most a szívemre szorítottam, mialatt rápillantottam, s halvány mosolyt varázsoltam számra.

- Rendben, Hana kérlek, vedd fel az álarcod. A rózsa maradjon - állított meg, amikor a virágot is oda akartam adni az egyik kellékesnek. Apró bólintással visszasétáltam a kijelölt pontra, miközben Linda gyorsan följött, hogy az álarcot Shimizu kérése szerint rám helyezze.

A fények sötétebbek lettek. Most, hogy rajtam van az álarc, elvileg át kellene változnom Árnyékká. Egy tolvajjá. Egy csendes, éjszakában élő álarcos nővé, ki ezernyi drágakövet lop el magának. Kisebb terpeszállásba álltam, fejemet lehajtottam, a rózsát pedig derekamig engedtem le. Három kattanás után egy új pózt vettem fel. Egy fekete színű kötelet engedtek le, amibe később beleakasztottam kezemet, a másikat meg oldalra, egyenesen kitettem, a vöröslő virággal együtt. Még legalább öt képet készítettek, aztán felküldték Ericet is, hogy elkészüljenek a közös fotók. Hogy őszinte legyek, a fiút is eléggé jól megcsinálták. A haja picit fel volt zselézve, és sminket is kentek puha arcára. A ruhája főbb részei nagyon sötétkék színű volt, ámde megtalálhattunk benne némi ezüstös csíkot is, mely selyemből készült. A fiú nyugodt léptekkel följött, majd rám pillantott. Az Árnyék, és a szerelme. Shimizu felvázolta a tényeket, s mi meg megpróbáltunk úgy tenni. Eric megfordult, így hátunk szorosan egymásnak simult. Mindketten felemeltük a fejünket. Az álarc még mindig rajtam volt. Ugyan azt az érzést éreztem, mint tegnap, lenn a parton. Eric Árnyék szerelmét karakterizálta. Egy gazdag férfit, akinek rengeteg ékszere van. Egy bálon fognak találkozni, ahol a lány is elvegyül, hogy az ékszerét el tudja lopni. De erről majd később. Megfordultam, akárcsak Eric. A fiú felemelte bal kezét, miközben megérintette az álarcomat. Lehunytam szemeimet, és fejemet a fiú tenyerébe döntöttem. Tökéletes, hallottam Shimizu hangját. A következő képen viszont már elfordultam tőle, „fájdalmasan” a földre pillantva. Eric megfogta a kezemet, és magához húzott, s perzselő leheletét érezhettem nyakamon. Megnedvesítettem ajkaimat, elléptem mellőle, ám kezünket összekulcsoltam, s fejmagasságba emeltem. Álarc le, utasított Shimizu. Eric szemei „döbbentséget” tükröztek, én meg óvatosan leejtettem az álarcot.

- Hana - állított meg a fotós. - Kérlek, valami még ennél is látványosabbat! Éreztessétek, hogy ti soha nem lehettek egymásé. Oké?

Eric, némi gondolkodás után könnyedén cselekedett: megfogta a kezemet, magához húzott, és homlokát gyengéden az enyémnek döntötte, mialatt átölelt.

- Igen, ez az. Fantasztikus - motyogta Shimizu. - Ez lesz a plakát - vigyorgott magában.

S valóban az lett a plakát. Hamarosan ez a képecske a Kaleido Híd végénél, egy szép, díszes üveggömbféleségben pihent, amelyet általában esténként ki szoktak világítani. A kép egyik oldalán én, és Eric öleltük egymást, míg a másik részén az egész előadócsoport mosolygott. Egyszóval, fantasztikus lett ez a plakát. A Színpad már kezdett beöltözni az Árnyéktánc színeibe, azaz a kékbe, a feketébe, s a fehérbe. Ahogy végigmentem a folyosón, mely a Kaleido előtermét, és a Nagy Színpadot köti össze, a két oldalon a szereplők képei néztek vissza rám. Miranda képei gyönyörűek lettek, nagyon jól visszaadta azt, hogy ő egy gyűlölködő nőszemély, ki a szerelemben sajnos vesztett. Emily képei viszont olyanok voltak, mint az angyalé. Kedvesen mosolygott. Amúgy, csak hogy tudjátok, Emily azt a szerepet kapta, hogy az Árnyék segítője. Alaposan, minden képet végignéztem, míg egy csodálatos kék színű tekintetbe nem nézhettem. Eric feje egy picit le volt hajtva, s úgy pillantott rám, őrjítő, veszélyes pillantásával. A haja enyhén fel volt zselézve, és mint már említettem smink is került puha arcára. De most nem az a ruha volt rajta, mint ami a főplakáton is testére simul. Nem, hanem a báli ruhája. Sötétkék ing, és kényelmes ugyan olyan színben pompázó alsó. Krisztusom, sóhajtottam. A kezeivel megfogta az ing gallérját, és erősen szorította. Ajkai elváltak egymástól. Huh, esküszöm, ha a rajongótáborához csatlakoznék, ezer és egy százalék, hogy réges-rég elélveztem volna. Komolyan! Szexi, ahogy az egyik lány fogalmazta. Kifújtam egy rakoncátlan tincset szemeimből, majd kiengedtem tüdőmbe rekedt levegőt, és a vele szemben lévő képre pillantottam, ahol az én arcom nézett vissza rám. Itt most nem rejtette arcomat egy bizonyos álarc. Az a kép került ide, mikor a vörös rózsa ajkaimmal érintkezik, egyenes testtartással állok, s vágytól csillogó tekintettel nézem a kamerát. Hm, megfordultam, s ismét Eric képről rám tekintő szemeibe néztem, majd ismét magamra. Atyaég, sóhajtottam, majd egyel arrébb léptem.

- Látom, rájöttél, Liliom - jelent meg előttem Fantom.

- Ki volt az, aki ezt pont így csinálta meg? - morogtam.

- Igazság szerint, őrjítő. Eric és te egymás előtt, ráadásul ezekkel a tekintetekkel. Nem semmi. - tapsolt elégedetten, miközben feljebb lebegett. Valóban így volt. Úgy értem, a két életnagyságú plakát, ahogy egymás tekintetébe néz... Őrjítő.

- Oké. De viszont jó, ha az eszedbe vésed, kedves szellemecske, hogy ezt még egyszer nem fogom hallani a picike szádból, rendben?

- Persze. Tudtad, hogy most olyan voltál, mint a nagymamád? - vonta föl a szemöldökét, már, amelyiket látni lehetett.

- Most már tudom - mosolyogtam. - Annyira szerettem volna vele találkozni, Fantom - leheltem, mialatt a falnak dőltem. - Olyan jó lehetne. Mikor kicsi voltam, mindenki arról áradozott, hogy neki ilyen fantasztikus nagymamája van, annak meg olyan, mert finom sütiket süt, és csodaszép meséket mesél esténként. De nekem se az apai, se az anyai ágról nincs nagyszülőm, mert mindannyian meghaltak. És persze, azt se tudom, hogy hogyan, mert anyáék az ég adta világon csak ennyit mondtak el nekem, hogy autóbalesetben. Hát köszönöm szépen! - tártam szét karjaimat, miután ellöktem magamat a faltól. 

- Hana Hamano csodálatos nő volt - mosolyodott el, bár mosolya szomorú volt. 

- Addig én is eljutottam. De én még többet szeretnék róla tudni. Anyáék semmit nem mondanak el. Hát ennyire szörnyű volt az az átkozott múlt?

- Nem nekem kell elmondani, milyen dolgok történtek akkor, mikor még édesanyád annyi idős volt, mint amennyi te, Hana. De tudnod kell, hogy mind a két szülőd rengeteget szenvedett.

- De mért, Fantom, mért? - kérdeztem reménykedve, hogy végre választ kapok a kérdésemre.

- A világban mindig van jó és rossz. Mindig van egy ellentét. A szerelemnek a gyűlölet, az égnek a föld, a Napnak a Hold, a víznek a tűz, és még a végtelenségekig sorolhatnám.

- Nem értem, mire akarsz kilyukadni. - ráztam meg aprón a fejemet.

- Majd talán egyszer, ha a Sors is úgy akarja, megtudod, ki volt Vanessa Onigean.

- Vanessa Onigean? - húztam össze szemöldökömet. Ő meg ki lehetett? Vanessa, gondolkodtam el a nevén. - Ő ki?

- Majd megtudod, Hana. Majd megtudod. - azzal alakja halványodni kezdett, majd el is tűnt.

- Várj... Ki lehetett az a lány? - tűnődtem, miközben zsebre dugott kézzel eltűntem a folyosó végén. Vanessa Onigean... van egy olyan érzésem, hogy ez a név lesz a válasz valamennyi kérdésemre.