Lassan lehajoltam, hogy ajkait - ismét - megízlelhessem. Pár percig csak így ültünk. Még ha színészi csók is csattant el, mégis olyan érzés robbant szét bensőmben, ami leírhatatlan volt. Eric ajkai kemények, szépen íveltek és teltek voltak. És az íze! Istenem, meglehet, nem Ő volt az első, akit megcsókoltam, de... Ezt képtelen voltam bárkihez és bármihez hasonlítani! Lassan fölemeltem fejemet, s ugyanilyen tempóban nyitottam ki tekintetemet. Szürkésbarna szemem találkozott az Ő óceánkék pillantásával. Be kell, hogy valljam, hogy ez a helyzet, ahogy Ő a karjaim közt feküdt, ez a kis pozíció máris elmondhatatlan érzéseket váltott ki belőlem. Mikor már elég hosszú ideje voltunk így - amit mi nem is érzékeltünk -, Mr. Kenneth állt fel tapsolva. Arca elégedettséget tükrözött.

- Nagyon, nagyon jó volt, bár Eric még egy kicsit kétségbeesettebb lehetnél. Hana, te pedig próbálj meg úgy mozogni, ahogy Eric. Akár egy árnyék. Rendben? - kicsit elfordítottam a fejemet, majd megpróbáltam fölállni, de a fiú megfogta a kezemet. Visszatekintettem rá.

- Mégis mit csinálsz? - suttogtam halkan.

- Én? Csupán csapdába estem a tekintetedbe...

- Hah... Akkor szabadulj ki minél hamarabb... - feleltem unottan.

- Olyan... ismerős a szemed. - lehelte elgondolkodva, összevont szemöldökkel.

- Oké, fogalmam sincs, hogy miről hablatyolsz, de örülnék, ha elengednél. - gonosz mosoly jelent meg ajkai mögött.

- Mert ha nem? - tette fel kérdését.

- Akkor számíthatsz rá, hogy megismerheted a szuper-kivédhetetlen-Hana-jobb-öklöst. - emeltem fel jobb kezemet. - De természetesen, ez nem ajánlatos... - viszonoztam ördögi mosolyát.

- Egy-null. - mondta, majd elengedte bal kezemet és fölálltunk. Kacsintottam, s leléptem a színpadról. Furcsa, gondoltam, hisz ajkaimon még mindig éreztem a csók jelét.

- Hihetetlenek vagytok, ugye tudod? - lépett mellém Emily.

- Mért is? - érdeklődtem, miközben leültem az egyik székre és a plafont kezdtem el erősen bámulni.

- Mért is? Mért is?! - tárta szét a karját. - Kedvesem, ha tudnád, milyen volt, az, ahogy te és Eric - bökött a színpad felé a fejével. - ezt a kis jelenetet előadtátok!

- Mért milyen volt? - húztam idegeit.

- Hana, ne csináld ezt! - szidott le. - Amúgy fantasztikusak - guggolt le elém. - Nem azért mondom, de tényleg úgy játszottátok el, mintha...

- Mintha? - ráncoltam össze homlokomat.

- Mintha egy szerelmespár lennétek. - tekintett rám óvatosan.

- Jaj, Em, könyörgöm, ne gyere már te is ezzel a bolondsággal. Ez csak egy... egy szerep. Ő is és én is jól karakterizáljuk a szereplőket. Ennyi, se több, se kevesebb. - sporttáskámból elővettem MP4-emet és fülhallgatóját a fülembe tettem, miközben a zenét bekapcsoltam. Ujjaim a szék ülésén doboltak. Szemeimet lehunytam.

Különben is, csak egy rövid ideig leszek a színpadnál, gondoltam magamban. Körülbelül négy, netán öt hónap? Végül is, tökmindegy, a karácsonyt otthon fogom tölteni. Átgondoltam, hogy a következő két napban mi lesz a teendőm: az első és legfontosabb talán a fotózás, sóhajtottam. Áh, de unatkozom! Olyan táncolhatnékom van.

Fölálltam és Kaloshoz sétáltam.

- Akkor mikor lesz a fotózás, Főnök? - dőltem az asztalának. Mr. Kenneth nem volt ott, ugyanis az egyik háttértáncossal beszélgetett.

- Mivel a premier két hét múlva lesz - gondolkodott el. - ezért holnap délelőtt a táncosoknak, és délután a főszereplőknek lesz a fotózás. A sajtótájékoztató pedig három nap múlva, azaz csütörtökön.

- Aha. - bólintottam unottan.

- Jut eszembe, édesanyádék pedig a hétvégén jönnek.

- Remek. - forgattam szemeimet. Kalos halványan elmosolyodott.

- De van még egy meglepetésem a számodra. - pillantott rám az igazgató titokzatosan.

- Tényleg? - kaptam fel a tekintetemet, mely tele volt kíváncsisággal. - És mi? - érdeklődtem.

- Inkább kik. - javított ki, miközben szemüvegét törölgette, majd a kék színben pompázó ajtóra pillantott, mely hamarosan kinyílt. Arra fordítottam fejemet, akárcsak mindenki más.

Hatalmas mosoly jelent meg az arcomon. Egy igazán gyönyörű nőt pillantottam meg, ki férjébe kapaszkodva lépdelt lefelé. Szabad karjában egy három éves kisfiút tartott. A nőnek hosszú, gesztenyebarna haja volt, ugyan olyan színben pompázó tekintete. Mintha édesanyám szemeibe pillantottam volna. Egy könnyed, kék színű, hosszú ujjú fölsőt viselt meg egy farmernadrágot. A mellette álló férfinak fekete haja és akárcsak nénikémnek, neki is sötétbarna pillantása volt. Egy moha zöld felsőt és egy farmernadrágot viselt. Yume kezében lévő kisfiúnak barna haja és fekete szeme volt. Álmosan pihengetett édesanyja vállán. Gondolom megviselte a hosszú és kimerítő út. Boldogok voltak. Boldogok, akárcsak én.

- Nénikém! - örömmel telve repültem felé. Yume átadta a kis Shin-t szeretett férje ölébe, s mikor odaértem szorosan átölelt. - Istenem, annyira örülök, hogy itt vagytok. - két csókot leheltem arcára.

- Hana. Mekkorát nőttél! Had nézzelek! - megfogta kezemet és lassan körbefordított. - Tagadhatatlanul olyan vagy, mint az édesanyád. - elmosolyodtam a megjegyzésen, majd a kisfiú felé fordultam.

- Szia Shin! - adtam neki is két csókot. Természetesen, Shin már nem is volt olyan álmos. Fekete szemével engem figyelt. - Shin! - imádtam. Olyan szinten imádtam az unokaöcsémet, mintha a saját testvérem lenne.

- Hana. - szólt vékonyka hangján. Mosoly bújt meg ajkai mögött, majd kinyújtotta kezét. Pár pillanattal később az én kezeim között pihengetett. - Puszi! - mondta és ajkait összecsücsörítette, hogy egy puszit adhasson. Természetesen telepuszilgattam a puha kis arcocskáját, mire nagy kacagásban tört ki.

- Gyere csak, te rosszcsont. - fogtam meg és levittem a lépcsőn. Közben hangosan kacagott.

- Cukoj! - kérte, miután letettem a színpad szélére. Óvatosan Yume nénikémre néztem, és láttam, hogy Ő és Shimizu Kalossal beszélget. Halkan odalépdeltem a táskámhoz és szétnéztem benne. Ezután gyorsan visszasiettem Shin-hez.

- Cukrom nem volt, de csokit találtam - kacsintottam.

- Hana, az biztos, hogy te fogod az első fogászati költségeket fizetni. Egy hét alatt annyi édességet eszik, mint én egy év alatt... - sóhajtotta nénikém.

- Sajnálom, de én csak kényeztetni tudom őt. - jelent meg egy nagy vigyor az arcomon. Mire visszafordultam, addigra Shin csokoládés szájjal villantotta ki pici fehér fogacskáit. - Hé!

- Puszi! - csücsörítette ismét pici száját.

- Persze és én legyek maszatos, mi? - de azért odanyújtottam az arcomat és ő meg egy nagy puszit adott rá. Tapsolni kezdett majd megfordult és körülnézett.

- Ugjóasztal! - csillogott a szeme.

- Bizony, bizony, ugróasztal.

- Én is ugoj!  

- Nem-nem, kedvesem, neked még nem szabad ugrálnod.

- Akkoj Hana ugoj! - elmosolyodtam.

- Én? Hát, rendben. De csak a te kedvedért. Akkor ülj csak le ide - mutattam a színpad előtti székre. -, Hana-chan mindjárt megmutatja neked az ugróasztal tudását. - nevettem fel. Yume és Shimizu fiúk mellé mentek.

Megfordultam, ám egy mellkasnak ütköztem. Föltekintettem és Eric Thane-t láttam magam előtt. Nyugodt, büszke pillantással nézett rám.

- Khm... Bocsi... - suttogtam. Nem felelt, csak a szemembe nézett. Egy mosolyt erőltettem az arcomra, majd kikerültem és az ugróasztalhoz sétáltam.

Ott fölmásztam rá, és pár könnyed ugrással bemelegítettem. Tekintetem megkereste Shin-t, aki édesanyja ölébe pihenve várta, hogy mit mutatok neki. Gyengéden elmosolyodtam, s ugrálni kezdtem. Lehunytam a szemeimet és átadtam magamat a repülés élvezetének. Néhány szaltót csináltam, és hallottam, ahogy Shin fölkacag. Igen. Ez a legszebb ajándék egy előadónak. Mikor hallja, ahogy a közönség élvezi, amit ő produkál. Akaratlanul is eszembe jutottak Helen Bennet szavai: „Minek kellene nekem egy ilyen díj, mikor a legdrágább és legbecsesebb jutalom a közönség öröme?” Igaza van. A díj csak emlék, hogy részt vettél azon a versenyen. De a közönség boldog dallama örökre visszhangozni fog a füledben. Még mindig csukott szemmel szórakoztattam unokaöcsémet és mindenkit, aki engem figyelt.

Forogni kezdtem, s egy lábra érkeztem, majd egy hangos dobbanás után ismét a levegőben szárnyaltam.

Ó, ha ezt az érzést mások is megértenék, ha tényleg mindenki ezért adna elő, s nem pedig, hogy Ő legyen a sztár, futott át agyamon.

Eszembe jutott a Fesztivál. Istenem, soha életemben nem éreztem ehhez hasonló csodálatos érzést. Mind a taps... s mind a közönség mosolya és elismerése... Leírhatatlan volt. Emilyvel utána még könnyeztünk is, emlékeztem vissza. Liliom, suttogtam alig hallhatóan. Alig vártam már, hogy ismételten az álarc mögé bújhassak.

Lábamat felemeltem a fejem fölé és hátamat ívben megfeszítettem.

Igen, az álarc mögött teljesen más voltam. Mintha két énem lett volna. Egy átlagos, normális artistalány, és egy szenvedélyes, érzelmekkel teli rejtélyes ismeretlen éne. Annak ellenére, hogy nem akartam Liliom lenni, most eszeveszetten vágytam arra, hogy ismételten „átváltozhassam”.

Szürkésbarna tekintetemet kinyitottam, és döbbenten meredtem előre. Az ajtóban... Magda állt. De hát azt meg hogy? Hisz Ő Párizsban volt. Párat pislogtam, majd ismét az trambulinra érkeztem, s a magasba emelkedtem. De Magda már nem volt ott. Biztos csak képzelődtem, nyugtattam magamat.

Eszembe jutott, hogy mielőtt még a fotózásra kerülne a sor, Emilynek és a többieknek meg kéne mutatnom a... „titkos búvóhelyemet”. Még egyet ugrottam, majd egy könnyű szaltó után a földre érkeztem tökéletes testtartásban.

Shin kacagva tapsolgatni kezdett. Yume és Shimizu elismerően tekintett rám. Finoman elmosolyodtam, majd odaszaladtam unokatestvéremhez és a magasba emeltem.

- Hana ügyes! - egy csókot nyomtam pihe-puha arcára, mielőtt megcsiklandoztam volna.

- Köszönöm! - forgattam meg.

- Cukoj! - követelte reményekkel teli sötét szemekkel.

- Na, ennyit már nem kapunk, te édességfaló! - nyomtam össze orrunkat.

- Kicsim, Soráék mikor fognak megjönni? - érdeklődött nénikém.

- Tudomásom szerint hétvégén. - tettem le Shin-t, ám még mindig fogtam a kezét.

- Akkor majd akkor szeretnéd elmondani? - súgta szerelmes hangon Shimizu.

Ó, Krisztusom, sóhajtottam. Az ilyen párokat mindig annyira irigyeltem. A mindent elsöprő szenvedéllyel, s szerelemmel égő teli házasság, sóhajtottam.

Tudjátok, Yume divattervező volt. Persze, kislányfejjel még nénikém is úgy gondolta, hogy szüleit, s nővérét követi és Ő is artista lesz. De mégis ruha- és divattervező lett. Talán e miatt a döntés miatt örökké hálás lehet a Sorsnak, hisz ennek a szakmának köszönhetően talált rá szeretett férjére, Shimuzu-ra, s született meg elsőszülött kisfiúk, Shin. Tekintetemet kíváncsian Yuméra emeltem.

- Nénikém, miről is beszél Shimizu? - érdeklődtem, miközben Shin haját kócoltam össze.

- Az titok. Majd akkor szeretném elmondani, ha Sora is itt lesz. - szeme lágyan csillogott.

- Na, légy szíves! Én nem bírok addig várni! - néztem rá kérő tekintettel.

- Nem-nem. - rázta meg a fejét.

- Nénikém!

- Hjaj, Hana - forgatta a szemeit, majd gyengéden megfogta a kezemet és odahúzott maga mellé. A fülembe súgta a nagy titkot. Kikerekedett a szemem és felsikítottam, mire az összes pillantás rám szegeződött.

- Nénikém, ez tényleg igaz? - álltam fel boldogan. - Tényleg?

- Igen, egészen biztos. - bólintott, én meg a nyakába borultam és egy hatalmas csókot adtam arcára, majd Shimizu felé fordultam.

- Gratulálok! - öleltem át őt is. Shim melegen és örömmel telve elmosolyodott.

- Köszönöm, Hana.

- Remélem, most kislány lesz. - kacsintottam.

- Azt majd meglátjuk - állt fel nagynéném. - Még csak az ötödik hétben járok. - sóhajtotta boldogan.

- Hallod Shin, kistesód lesz!

- Kistesó! - ismételte tapsikolva.

- Na, rendben, most mennem kell - engedtem el a kezét. - Szállásotok van?

- Persze - bólintott Shimizu. - Sora odaadta a villáját.

- Bocs - mosolyodtam el. - Nos, akkor én most megyek.

- Viszját, Hana-chan!

- Nem szabadulsz meg tőlem - kacsintottam még egyszer unokatestvéremre, majd egy csókot adtam az arcára, akárcsak az édesanyjának és édesapjának. Mivel már minden próbát befejeztem, így délutánom szabad volt.

Fölsétáltam a lépcsőn, majd kiléptem a nagy ajtón. A mai napom nem is lehetett volna tökéletesebb! Nemsokára lesz még egy unokatestvérem; a próbák szépen haladnak; tök happy vagyok... Ám ekkor lépéseket hallottam magam mögül. Kíváncsian megfordultam és kit láttam magam mögött? Hát persze, hogy Eric Thane-t.

- Eric - fontam össze kezeimet a mellkasomon. - Azt hiszem, most te vagy az, aki követ engem. - mosolyodtam el finoman.

- Ha én valakit követek, azt okkal teszem. - felelte hűvösen.

- Ó, értem - dőltem neki a mellettem lévő falnak. - És megtudhatnám, hogy mi késztetett arra, hogy utánam gyere?  

- Tudod - lépett egyel közelebb -, az utolsó jelenetet még szerintem gyakorolnunk kellene. - kezdte sejtelmesen.

- Mért? Szerintem tökéletes volt. De melyik része nem megy? Csak énekelned és táncolnod kellene... - vontam föl szemöldökömet, miközben gyönyörű kék szemeibe néztem.

- A legeslegutolsó része... - mondta sejtelmesen.

- Mit csinálsz? - istenem, túl közel volt! Túl... Közel...

- Meg foglak csókolni. - sóhajtotta, s kemény, szépen ívelt ajkait az enyémekre tapasztotta.

El akartam tolni, és kétségbeesetten próbálkoztam is. De igyekezetem kudarca fulladt, ugyanis ölelő karjait a hátamra illetve a derekamra szorította, s szenvedélyesen csókolt. Olyan finom, mézédes ajkai voltak. Tapasztalt és határozott. Nyelve lassan végignyalta az alsó ajkamat, majd a felsőt, jelezve, hogy bebocsájtást kér az én számba. Természetesen, azonnal megadtam neki az engedélyt, és pár pillanattal később vad csatát vívtak nyelveink. Kezeimet óvatosan, kissé bátortalanul a nyaka köré tekertem. Mit csinálok? Hisz tudom, hogy csak játszadozik! Azt a tényt pedig, hogy belém szeretett, egyenesen ki is zárhatom, hisz lehetetlen, hogy alig öt nap alatt ilyen érzést váltottam volna ki belőle. Tulajdonképpen, ez az egész vágy volt megértés nélkül. Szenvedély jövő nélkül. És érzelem értelem nélkül.

- Eric... - ám ismételten belém fojtotta a szót. - Eric, kérlek, hagyd... abba.

- Bocsáss meg, Hana - s ajkainkat összeforrasztotta. Olyan mámorító érzés volt. Olyan felemelő, gyönyörű és vágykorbácsoló. Mi lesz velem, ha még pár hónapig itt leszek? Lehetetlen lesz kibírni a közelségét, ez egészen biztos.

- Eric! - hallhattunk távolról egy ismerős hangot a hátunk mögül. Jaj, Istenem, ne, fohászkodtam az ég felé, miközben ellöktem magamtól a fekete hajút, s fejemet elfordítottam. Kissé lihegve figyeltem a folyosó végén álló, lángvörös hajú lányra.

- Miranda... - suttogtam döbbenettel.