- Hát te meg mit csinálsz itt? - kérdezte, miközben tekintetét végigjáratta rajtam.

- Miranda - vakartam meg fejemet, miközben gondolkodtam valami értelmes válaszon. - Hát... - motyogtam. - Netán én nem sétálhatok errefelé? - vontam kérdőre.

- De, csak az előbb nem láttalak erre. - mondta lenézően. - Végül is, nem is érdekelsz. Menj csak gyakorolni drága, ha eredményes előadást szeretnél. - mondott egy kedves tanácsot.

- Nem láttál még engem eredményes előadást produkálni, Miranda.

- Hah - söpörte hátra néhány kilógott tincsét. - Mindegy, de valamit kérnék tőled, Miss. Oswald. Szállj le Ericről. Ő és én már rég óta ismerjük egymást, és eléggé szoros a kapcsolatunk. Attól, hogy te így idejöttél, még nem fog mindenki a lábaid előtt heverni, csak mert valakik a szüleid. - egy mosoly jelent meg az arcomon. - Remélem, amint lement az előadás, te szépen visszarepült Párizsba és éled tovább az életedet. Én és Eric is ezt fogjuk csinálni. - köpte oda a szavakat fensőbbséges hangnemben.

- Csak nem jártok? - kérdeztem gúnyosan. - Ó, mert akkor tényleg nem fogok közétek állni. - tekintetem megváltozott, és fenyegetően csillogott. - De nem kérkedem sem tehetségemmel és sem azzal, hogy valakik a szüleim. Másrészt meg, túl látványosan utálsz. - erre Ő is elmosolyodott.

- Sajnos nem járunk Ericcel. - felelte, hátravetve egyik hosszú, kiszabadult hajtincsét. - Viszont, eléggé furcsa, hogy eddig aligha szólt egy szót is, erre most, te megjelensz és teljesen megváltozik. - tettette elgondolkodását.

- Mért változna meg? - dőltem a falnak karba tett kézzel. - Netán Ő nem beszélhet, vagy nem nevethet, vagy mi? - pillantottam rá.

- De igen, viszont akkor is, szállj le róla! - nyomta meg az utolsó három szót.

- Nézd, Miranda - emeltem felé fejemet. - Aláírom, hogy te vagy az itteni sztár és a többi... De remélem, fölfogod a picike eszeddel, hogy Eric nem egy tárgy, akit a tulajdonodnak tekinthetsz. Én nem tudom, mi van kettőtök között és azt sem, hogy Eric mit érez, vagy mit nem. De mint már említettem, ha van is kettőtök között valami, nem fogok közétek állni. - ám ennél a kijelentésemnél eszembe jutott az a bizonyos csók. Megköszörültem torkomat, majd folytattam mondanivalómat. - Ebben biztos lehetsz. - mondtam, bár csak erőltetetten. - Menj, és kápráztasd el őt. Úgy is csak négy-öt hónapig leszek itt. - ráztam meg vállamat. - Addig légy szíves szokd meg, hogy nap, mint nap találkozni fogunk. És most, ahogy ajánlottad, megyek gyakorolni, hogy eredményes előadást produkáljak. - löktem el magamat a faltól mielőtt intettem volna neki, majd gyors lépésekkel eltűntem onnan. Nem is sejtettem, hogy a közeli folyosó falának támaszkodva ezt a beszélgetést még valaki hallotta. És az a valaki Eric volt.

Az idő telt-múlt, akárcsak az edzések. Be kell vallanom, az Árnyéktánc egy gyönyörű, érzelmekkel teli darab lesz. Nagyon szép koreográfia és manőverek sora fogja egymást követni. Legalább is, nekem nagyon tetszik. A saját produkcióimat már kívülről tudom, viszont a páros számokat még nem gyakoroltuk.

Most a nagyobb edzőteremben vagyunk. Tudjátok, itt szoktuk gyakorolni a páros, a közös illetve a táncos jeleneteket. A terem jól fel volt szerelve mindenféle eszközökkel, például ugróasztalok, speciális- forgó- pörgő- sima- és még több, másfajta trapézokkal is. Emellett volt egy diaboló szekrény, ahol a Moon, a tűz és a sima diabolók illetve azok kiegészítőit találhattuk. Igazság szerint, ezt még sorolhatnám egy évezredik, de ezzel most nem untatlak benneteket.

Egy válltáskával az oldalamon és egy fehér tornadresszben beléptem a tornaterembe. Lábamon egy fehér, sokat használt spicc cipő volt. Hosszú, lilás színű hajamat egy copfba kötöttem fel.

- Nos, Hana is megjött, hiányzik még valaki? - kérdezte Kalos, mire páran helyeseltek, hogy mindenki jelen van. - Rendben, akkor kezdjünk neki. Az első felvonás vége - tekintett rám, és a vörös hajú lányra. - Rendben, akkor Miranda, Hana, gyerünk! - dőlt hátra székébe a jó öreg igazgatónk. Mellette Mr. Kenneth ült és unokája Gary, az mellett pedig Josh foglalt helyet. Mindketten figyelemmel kísérték gyakorlásunkat. Kalos a vázlatfüzetet és a manőverkönyvet lapozgatta, s Mr. Kenneth szavalását hallgatva kiadta a parancsot, hogy kezdhetünk.

Miranda és én fölmentünk a porondra. A lányon a jól megszokott fekete színű tornaruhája volt, meg egy spicc cipő is. Haja könnyed copfban volt felfogva. Mielőtt felmentünk volna kezünket, illetve talpunkat beporoztuk egy fehér színű anyaggal, más néven a magnézium-oxiddal, hogy ne izzadjon, vagy csússzon a két testtáj.

A jelenet eléggé nehéz volt. A színpadra négy artistatársunk jött föl, kettes csoportokba verődve. Egymás mellé, párhuzamosan álltak be. A fehér színű, körülbelül 20 centiméter széles rudat könnyen elhelyezhették vállukon. Persze, mind a négy ember igazán izmos, és erős férfi volt.

Az én két emberem letérdelt, mire én fölléptem a rúdra, s egyenes testtartással egyensúlyoztam rajta. Ők pedig fölálltak. Fölemeltem lábamat - akárcsak Miranda is, aki eközben ugyanúgy helyet foglalt az akrobatikus eszközön -, és derékszögben hátrahajoltam, két kezemet a rúdra helyezve, majd lábaimat ugyanúgy a levegőben spárgába helyeztem.

Visszatértem az eredeti pózba, s kisebb lendületvétel, és egy tökéletes duplaszaltó után visszaérkeztem az eszközre, akárcsak partnernőm. Igazság szerint, ehhez a rúdtechnika elsajátítása szükséges, no meg tökéletes egyensúly, és precíz pontosság.

Léptem egyet, ám ebben a pillanatban egyensúlyomat elvesztettem, így a kipárnázott szőnyegre estem.

- Hah - tette karba kezét Miranda. - Ennyire béna nem lehetsz... - kezdte fennhangon, mintha Ő lenne itt a császárnő. Gyorsan feltápászkodtam, majd veszélyes, kihívó tekintettel néztem a szemeibe, mire ő felvonta szemöldökét. - Mi az, mit nézel ennyire? - támadt rám kérdéseivel. Halványan, és hidegen elmosolyodtam.

- Nem ismersz engem - jelentettem ki felszegett fejjel. - És különben is, elsőre senkinek sem sikerül. Senkinek. - ismételtem ezt a szót.

- Persze, de tudtommal te vagy az oly’ híres Sztárpáros lánykája. Így, te olyan ügyes, meg okos vagy, és emellett tehetséges is, hogy egy pillanat alatt el tudod sajátítani az új akrobatikus eszközöket. Vagy tán nem így van, Miss. Oswald? - ejtette ki gúnyosan nevemet.

- Ez alatt mit értesz?

- Netán megbántottalak, Hana? Hisz te olyan fantasztikus vagy, hogy mindenki előtted hever.

- Miranda, állj le. - figyelmeztette egyik társam.

- Féltékeny vagy? - biccentettem oldalra a fejemet. - Nem tetszik, hogy nem te vagy a középpontban, vagy mi? - kulcsoltam össze ujjaimat.

- Hogy nem vagyok a középpontban? Ugyan már...

- Ezt látom, amikor az arcodra nézek - vontam vállat. - De megnyugtatlak, nem érdekelsz - vigyorogtam hűvösen. Rendben, megmutatom, mit is tudok, határoztam el magamban.

Elmosolyodtam, majd megsúgtam Peternek, és Joelnek, hogy mit szeretnék csinálni. A két fiú bólintott, és vállukra helyezték a rudat. Körülnéztem, mi lehet a közelemben. Egy ugróasztal? Hm, ez tökéletesen megfelel. Kecses, határozott lépésekkel a trambulin felé igyekeztem, néha lábamat fellendítettem. Mikor elértem az elegendő távolságot, lépéseimet felgyorsítottam, s egy duplaszaltó után a szerre érkeztem, majd ismét szaltók sorozata követte egymást, s tökéletesen ráérkeztem a fiúk vállán heverő eszközre. Aprót bólintottam, mire ők határozottan megfogták a két végét, én pedig lassan spárgába mentem le. Ismét biccentettem, s immár egyenes testtartásban egyensúlyoztam a rúdon. Jobb lábamat tökéletesen egyenesen föllendítettem hátrafelé, ezáltal testem előrelendült. A bal lábam a rúdon, kezeim pedig mellette pihentek, míg a jobb fönn volt. Egy dallam dübörgött fülembe, melynek vadsága, erőssége lepte el szívemet. Visszaérkeztem eredeti állásomba, és egy tökéletes hídba mentem le. A fiúk a jó ütemben löktek egyet, mire én ismét a magasba lendültem, lábujjhegyre érkeztem az eszközre. Egy cigánykerékféleséggel végigperdültem, majd Peter vállára tettem két kezemet, s egy könnyed szaltó után precíz tartással érkeztem a szőnyeggel párnázott földre.  Fejemet a lány felé fordítottam, így láthattam, hogy féltékenyen, undokul, és gyűlölettel telve figyelt rám. Lementem a nézőteret, illetve a színpadot összekötő lépcsőn.

- Rendben - állt fel Kalos. - Ez igen szép volt, csak Miranda, kérlek, ne legyél ennyire elutasító, rendben? Hana, te jó voltál. Viszont több együttműködést szeretnék látni mindkettőtök részéről - nézett igazgatósan.

- Oké. - mondtuk mind a ketten nem éppen meggyőzően.

A kisebb padhoz sétáltam, ahol edzőtáskám pihent. Kivettem belőle egy kék színű törölközőt és egy üveg vizet. Lecsavartam róla a kupakot, majd ittam belőle pár kortyot. Kicsit még mindig lihegtem, de hát ez érthető volt a kisebb nagyobb ugrabugrától.

- Ki a következő párocska? - kérdezte Kenneth úr egy picit izgatottan.

- Hmm... - Kalos lapozgatni kezdte a füzetét. Látta, hogy már mindenki letudta a páros gyakorlást, kivéve Ericet és engem. - Már csak Hana és Eric van hátra. - felelte úgy, hogy nem is nézett föl a füzetkéjéből.

- Ó, akkor gyerünk. Hehe, ezt a jelenetet vártam már - dőlt hátra kényelmesen. - Legyen, mondjuk a végén, amikor a hercegecske kipurcan és a kislányka csókja után végez vele. - kacsintott.

- Na de nagyapa! - szólt rá unokája, Gary.

- Figyeld meg, ez jó rész lesz, kisfiam. Na, Hana, Eric, színpadra! - tapsolt egyet öreg támogatónk.

Egy sóhajtás után fölálltam és a színpadra léptem. Fejemet lehajtottam, így arcomat lilás színű hajam takarta el. Eric pár méterre, nekem háttal állt. Zongora dallamát lehetett hallani. A fiú előresétált és „szomorú” tekintetét fölemelte. Énekelni kezdett:

Az árvaság vak rémület, - fejemet felemeltem. Először hallhattam énekelni. Igen szép, tiszta, s dallamos, viszont talán kissé mély hangja volt, de átérezve énekelte az egész számot.
Büntetés a felnőtt élet.
A sorsomat most hogy vonszoljam én, egymagam? - közben ide-oda tekingetett.

Egy láthatatlan villanás - fölemelte jobb kezét, majd tenyerébe nézett, miközben arca „szomorúságtól” csillogott.

Nem vezet már kézen fogva.
Az éj sötét és félelmes ölén
Most hogy nőjek fel én? - egy lépéssel előrébb lépett. Istenem, de jól játszotta a szerepét! Ahogy Ő előrement, úgy lépdeltem én is.

A kérdés csak az:
Az árnyékom hogy lépjem át? - fejét felemelte.
A sorsom ellen mit tegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát?
És felnőtt máris hogy legyek?

Kérdezni hogy kell,

Annak ki sejti önmagát?
És hogy lesz szabad, ha a saját árnyát sosem lépi át?

A szép üveggömb összetört,
Nem véd többé gyermek álom - ennél a mondatnál fölemeltem tekintetemet és Őt méregettem. Mint egy árnyék úgy mozogtam, akárcsak Ő.
És száz cserép közt sebzett szívvel állsz, tétován!

Ha rád zuhant egy zord világ - magabiztos lépésekkel elindultam mögötte, míg Ő állt.
Hogy bírnád el gyönge vállal?
És átkozódhatsz, senki nem felel,
De érzed, menni kell!

A kérdés csak az:
Az árnyékot hogy lépjem át? - mögé értem, és úgy tekintettem rá. Ezeknél a részeknél csak méregettem és halkan énekeltem.
A múlttól búcsút, hogy vegyek?
Hogy törhet szét egy glóriát
Mért bánt a lelki ismeret?
Hogy száll az ember, ha földre rántja önmagát?
És hogy lesz szabad, ha a saját árnyát sosem lépi át? - tárta szét karjait.

Félelem, mely fojtogat. - hátralépett, egyenesen kitartott karjaim közé.

Súlytól görnyed vállam. - tette kezeit vállára.
Faggatózol, csend gyötör - természetesen, a háttértáncosok és a kórus is megszólalt, tökéletes összhangot mutatva. A táncosok táncoltak és halkan énekeltek is mellé.
És nincsen válasz, arra, hogy miért.

Rejtőzködő szemek! - tekintett körbe.

De mégis tudom, követ!
Az árnyékom követ és érzem,

Hogy egy napon elpusztít még! - térdelt le. Lassan mellé léptem és „fájdalmas” tekintettel pillantottam rá.

Kérdezni, kérdezni, kérdezni, hogy kell?

Nézd, hogy lépjem át?
Félek a Sorstól! - fölálltam és óvatosan körbepillantottam.

Mért lennék rúttól rángó báb?

Hogy éljek így? - itt átöleltem.

Hogyan éljek így?

Nincs válasz, árnyékom hogyan lépjem át! - lassan, nagyon lassan lehajoltam hozzá, s a zene utolsó dallamával egy ütemben megcsókoltam.