Apám lassú, megfontolt és kissé dühöngő lépésekkel indult lefelé. Ezüstösen csillogó haja szállt utána, napszemüvegét pedig már rég levette, ezáltal gyönyörű szürkés tekintetét is megcsodálhattuk. Az artisták, táncosok sutyorogni kezdtek. „Itt van Leon Oswald!” „Tényleg Ő az?”, suttogták a fiatalabbak. Ám voltak olyanok, kik ehhez hasonlókat mondtak alig hallhatóan: „Szegény Hana!”

A kiinduló állványon voltam, apám meg szigorú tekintettel nézett rám egy trambulin mellől. Arca nyugodt volt, de látszott rajta hogy eléggé mérges. Ám még így is fenséges, és veszélyes képet alkotott. Én viszont úgy éreztem magamat, mint egy fogoly, akit épp most vinnének a kivégzésére. Én háttal álltam neki, de hangja még mindig csengett fülemben.

~ Tehát Ő Leon Oswald és Sora Naegino lánya? - döbbent meg Miranda, akárcsak Eric, s akik még azok, akik nem ismertek.

- Hana Elizabeth Oswald! - ismételte nevemet édesapám. Lassan gépies mozdulattal megfordultam, s veszélyesen csillogó tekintetébe néztem. Mások ettől a tekintettől már jó pár méternyire elkerülték volna Őt, de engem nem nagyon tudott megijeszteni. Ezt a szempárt ismertem... és ha kellett én is bevetettem.

- Tessék? - kérdeztem határozott, ámbár kissé rekedt hangon.

- Mégis mit mondtam neked? - vont kérdőre. Arca rezzenéstelen volt. Nem érdekelte, hogy némaság van a teremben, s az emberek hol rám, hol apámra tekintenek. Ó, dehogy is érdekelte! Ő csak az én szemeimbe nézett.

- Khm... Hát... Elég sok mindent... Például vigyem ki a szemetet, takarítsak ki, írjam meg a házimat... - közben számoltam az ujjaimon.

- Itt most nagyon nincs helye a viccelődésnek, Hana! - vágott közbe. - Szűkítsük le a kört: mért vagy eltiltva a trapézoktól? - nem feleltem. Csendben hallgattam, mialatt fejemet lehajtottam. Egy dobbanást lehetett hallani, ami azt jelentette, hogy apa ráugrott a trambulinra, s egy trapézt kapott el, így pontosan velem szemben volt. - Mért? - ismételte. Halkan, alig érthetően válaszoltam. - Nem hallom!

- Legalább elsajátítottam! - ismételtem magamat hangosan, felemelt fejjel.

- Milyen áron? - kérdezte ugyan olyan hangnemmel. - Azt mondtam, hogy tilos használod bármilyen trapézt! Melyik részét nem értetted, kisasszony? Emlékeztetnélek, hogy ugyan ez a speciális - mutatott az előbb használt eszközre -, okozta sérülésedet! Az Isten szerelmére, Hana - lépett le a trapéz rúdjáról az állványra. - emiatt sérültél meg!

- Már nem fáj! - ráztam meg a jobb vállamat.

- Nekem azt tényleg ne akard bemesélni, hogy egy szalagszakadás nem fáj! És hol a kötés? - kérdezte türelmetlenül.

- Levettem... - néztem intenzíven az kékes színű deszkát, melyen álltam.

- Hana! Hányszor mondjam már el neked, hogy az artistaság nem csak a csillogásból és a sztárságból áll?! - oktatott ki. - Ahhoz, hogy tökéletes, elismert artista légy komoly tehetségre, felkészülésre, gyakorlásra és... - folytatta, ám én közbeszóltam:

- Rögtönzésre van szükségem! Azt hiszed, nem tudom? - kérdeztem. - Apa, tizenhárom éve tanulom az akrobatikát, de gondolom ezt te is nagyon jól tudod! - nem felelt, csak halkan, figyelmeztetően tekintett szemeimbe. - Ha én azt mondom, hogy nincs semmi gondom, akkor tényleg nincs semmi bajom!

- Az apád vagyok, az a dolgom, hogy vigyázzak rád, és gondoskodjam rólad! Hana, ha nem lett volna alattad háló, akkor komolyabban is megsérülhettél volna! - kikerültem, mire Ő megfordult.

- De nem lett! - szakítottam félbe.

- Egy rossz mozdulat és vége a karrierednek és talán még az életednek is! A doktor...

- A doktorokról nagyon szépen kérlek ne beszéljünk! Egyik azt mondja, hogy minden rendben van veled, a másik meg, hogy még pihenned kell! És zárójelbe meg is jegyzem, hogy te se nagyon kedveled a doktorokat. Sőt! Amit mondanak, szépen szólva, nem nagyon érdekel téged. Egy, kettő meg, te is nyolc fajta sérüléssel ugrándozol tízezer szem láttára, szóval inkább...

- Ne hasonlítsd magadat hozzám, Hana! Én már vagyok azon a szinten, hogy megtehetem! Te neked viszont pihentetned kell a válladat!

- Hát persze! Tudod, most tisztára úgy érzem magamat, mintha egy madárnak megtiltanád, hogy repüljön, vagy, hogy a Napnak, hogy süssön! Apa, az artistaság nekem a lételemem! Nem tudom nem csinálni! Ha annyira rossz állapotban lennék, mint ahogy azt te is mondtad, akkor az előbb mért tudtam tökéletesen, egy hiba nélkül megcsinálni azt a manővert? - kérdeztem.

- Ne vonj kérdőre, Hana, a francba is! A lányom vagy, és ha valami történik veled...

- De értsd már meg, hogy nem történik semmi! A legjobbaktól tanultam - majd egy kicsit halkabban mondtam a következő szót: - Tőletek. Tudod, milyen szinten vagyok, milyen tehetséggel! Csak egy kicsit kellene bennem bíznotok!

- Hana, mi bízunk benned...

- De hinni nem hisztek! - majd franciául folytattam mondatomat : - Pedig egy mesternek bíznia és hinnie kell a tanítványában. - megfordultam, majd az igazgató felé pillantottam. - Sajnálom, Kalos, de akármit is kérne Mr. Kenneth, nem tehetném meg, hisz... Pihennem kell! - mélyet sóhajtottam, majd egy szaltó kíséretében a trambulinra érkeztem, s onnan meg egyenes testtartással a földre. Szótlanul a széksorokhoz indultam, hol fölvettem fölsőmet illetve nadrágomat, majd a kijárat felé igyekeztem.

- Hana, most meg hova mész? - kérdezte édesapám egy tökéletes ugrás után.

- Nem vagyok már hét éves, hogy mindenről tudnod kellene, apa! Az tíz évvel ezelőtt volt! - válaszoltam hangosan, rá se nézve.

MP4-emet elővettem, s betettem fülembe. Senki és semmi nem érdekelt, pedig mindenki engem bámult. Miközben fölfelé igyekeztem, egy apró kis lényecske repdesett körülöttem - kit akkor még nem láthattam. Apám összevont tekintettel pillantott rám, s Fantomra.

Föllépdeltem a lépcsőkön, kezemet a kis kilincsre raktam, majd le is nyomtam. Ki akartam lépni, de ebben valami, pontosabban valaki megakadályozott.

Egy úr állt előttem. Úgy hetven éves lehetett. Jobb kezében egy sétabotot szorított, egy mélyzöld öltönyt viselt, melyhez fejére egy kalapot helyezett. Kicsit alacsonyabb volt nálam. Öreg, ráncos arcával rám tekintett. Ajkai mögött egy aprócska mosoly bujkált, s csillogó szemeivel engem méregetett.

- Mr. Kenneth! - erőltettem egy mosolyt arcomra. - Bocsásson meg, de most mennem kell!

- Ott maradsz, Hana! - emelte fel sétabotját, így az arcomtól alig pár centiméterre volt. Egy kicsit meglepődtem. Hangja parancsoló volt, de arca mosolygott. Fejét a többi döbbent arc felé fordította. - Fontos dologról szeretnék beszélni...

- Mr. Kenneth, én...

- Oda vissza, kisasszony! - mutatott oda, ahol pár pillanattal ezelőtt még a cuccaimat szedtem össze. Tekintetét apámra emelte. - Nocsak-nocsak! Leon Oswald! Hát megtisztelsz jelenléteddel? - kérdezte kissé gúnyosan.

- Kenneth! Elárulnád végre, mit tervezel? - az öreg hangosan felnevetett.

- Leon fiam, te semmit se változol öt év alatt! - kuncogott. Édesapám csak a szemét forgatta. - Nos, rendben! Türelmetlenségedet látva, válaszolok a kérdésedre - kezdett bele ötleteinek elmondásába, mialatt leült az egyik székre. - Mint mindenki tudja, a következő darab az Árnyéktánc lesz... - egy bólintás volt a válasz.

- Ne köríts, válaszolj! - szólt közbe édesapám türelmetlenül, karba tett kézzel, miközben a falat kezdte el támasztani.

- Oké, Leon! Röviden és tömören, a közönségnek Hana kell! Így Ő lesz a következő darab női főszereplője! - válaszolt rezzenéstelen, de elégedett mosollyal az arcán. Eddig a falat támasztottam - akárcsak apám - karba tett kézzel. Fülemben a fülhallgatóm volt, de még így is hallottam, amit mondott Mr. Kenneth.

- Egy pillanat! - vettem ki a kis tárgyat, majd előrébb sétáltam. - Jól hallottam, vagy a zene szövege az, hogy „A közönségnek Hana kell! Így Ő lesz a következő darab női főszereplője!”?

- Ez aztán a jó zeneszöveg! - állt fel Kenneth. - De viccet félretéve, nagyon is komolyan beszélek...

- Sajnálom, Kenneth, de nem engedélyezem! Hanának szalagszakadása volt. Pihentetnie kellene a...

- Ó, igen? És amikor te neked voltak ennél súlyosabb baleseteid? Leon, könyvet kellene írni a te sérüléseidről! - felelte ismételten csak gúnyos hangnemben a jó öreg Mr. Kenneth.

- Az más idő volt! És a fenébe is! - káromkodott.

- Leon! Sora Naegino már engedélyezte, sőt kitűnő örömmel fogadta, hogy a lányotok legyen a szereplő! Egy kis szórakozás nem árt Hanának! - idézte anyu mondatát. Igen, anya mindig mellettem állt. - Ő lesz a következő főszereplő, vagy ne legyen a nevem Mr. Richard Kenneth! - apám rám nézett.

- Ne nézz így rám, Hana! - majd egy mélyet sóhajtott. - Sora Naegino! - nézett tekintetembe. - Le se tagadhatnánk, hogy az Ő lánya! - páran kuncogni kezdtek. Hmm, igaz, hogy mind apámra, és mind anyámra nagyon hasonlítok. Azt mondják, hogy anyában a megjelenésemmel, és a hirtelenharagvásommal, no meg a kitartásomban hasonlítok, míg apára - ha a helyzet úgy adódik - a higgadtságommal, a tehetségemmel. Hogy ebből mi az igazság és mi nem, az döntse el mindenki saját maga.

- Valaki a nevemet emlegette? - kérdezte egy kedves, lágy s dallamos női hang.

- Anya... - fordultam felé. Ő meg könnyed lépésekkel mellém lépett, s azzal a pillantással nézett apámra, aminek soha nem tud ellenállni. Hosszú, sötétlila haja szépen keretezte be puha arcát. Vékony, kecses teste lágyan ringott, miközben lépdelt.

- Tessék, erről beszélek! - motyogta édesapám. Anya kuncogva ellépett mellőlem, s szerelmesen átölelte apát.

- Remek! - tapsoltam. - A családom bemutatkozik! - fújtattam egy kicsit vörösen. Egy páran nevettek ezen a megjegyzésen.

- Mr. Oswald! Kérjük, nagyon szépen kérjük, engedje meg Hanának, hogy Ő legyen a főszereplő! - kérlelték egy páran édesapámat. Ő meg rám emelte tekintetét.

- Na, Mr. Oswald... - nyaggatta anya is. Apa egy kicsit habozott, végül így szólt:

- Én nem foglak orvoshoz vinni, ha valami bajod lesz! - az ő szájából ezt igennek lehet venni. Hatalmas nagy vigyor jelent meg arcomon. Tekintetem ragyogott.

- Emily! Ezt légy szíves fogd meg! - adtam zenelejátszómat az oldalamon álló szőke leányzónak, majd odafutottam apához és szorosan átöleltem. - Köszönöm, papa! - adtam neki egy puszit. - És bocsánat, csak...

- Hagyjuk, rendben? - borzolta meg hajamat.

- Egy kis családi dráma mindig jól jön... - mondta mosolyogva az öreg. - Na de most, Eric és Hana! Kezdjetek el gyakorolni! Egy hónap múlva előadás!

- Mi? Álljunk csak meg egy szóra! - léptem el szüleim mellől. - Én aztán nem fogok szerepelni egy öntelt, őrült pasassal...

- Sajnálom, Kenneth úr, de nekem sincs kedvem egy olyan partnernővel szerepelni, aki színvak és nem ismeri a KRESZ-t! - felelte nyugodtan, karba tett kézzel.

- Majdnem elütöttél! - rivalltam rá.

- Piros volt a lámpád! - szólt vissza.

- Mint egy öreg házaspár... - kuncogott Kenneth úr.

- NEM IS! - üvöltöttük egyszerre.

- Ha belegondolok - mondta édesanyám. -, hogy mi is pont így kezdtük - mosolygott édesapámra. - És hogy mi lett a vége. - ölelte át férjét. Végre leesett nekem pontosabban nekünk is, hogy miről beszél.

- Na, nem, Mrs. Oswald! - felelte Eric.

- A legutolsó ember lennék, aki ebbe a száguldozó őrültbe lenne szerelmes! - mutattam az éjfekete hajú srácra.

- Kicsim! - lépett mellém anya. - Tudod, én is így gondoltam, még anno tizenkilenc éve, hogy ki az az őrült, aki Leon Oswald felesége lesz - simított végig arcomon. - És látod? Én vagyok az az őrült nőszemély, aki elviseli édesapádat. - mondta viccelődve. - Na de, nem szeretnénk zavarni! Igaz, drágám? - édesapám elmosolyodott, s kacsintott anyunak. - Jó gyakorlást, kedveseim! - intett, majd apámba karolt, s elindultak az ajtó felé.

- Anya! Ezt meg hogy értetted? - kérdeztem vörösen. - Anya! - de nem álltak meg, hanem csak egy becsukódó ajtót láthattunk.

- Na, gyere ide, kislány! - mondta még mindig kuncogva Kenneth úr. - Állj csak Eric mellé! Szeretnélek megnézni benneteket. Rosa? - szólt oda az egyik fényképésznőnek, aki épp kamerájával volt elfoglalva.

- Igenis! - a lány mellénk lépett, s beállított bennünket. Tapasztalt, úgymond fotós tekintettel méregetett minket. - Hmm... hmm... - hümmögött.

- Csak hogy tudd, Eric Thane, ezt még vissza fogod kapni! Egytől egyig, mindent! - sziszegtem olyan halkan, hogy csak a fiú hallhassa.

- Részemről oké, de nekem is lesz egy-két beleszólásom. De ezt majd folytassuk akkor, amikor lement az előadás. Elvégre, jelenleg partnerek vagyunk.

- Partnerek, vagyis tökéletesen ki kellene egészítenünk egymást munkaügyileg. Csak az a gond, hogy nem vagyok hozzászokva ilyen pasikhoz, kiknek több ezer fiatal szív a tulajdonosa.

- Ó, igen, sok nő szívtiprója vagyok...

- Egós barom! - mondtam unottan, szemeimet forgatva, mire ő hidegen elmosolyodott. Rosa eközben utasított, hogy forduljunk egymással szembe, s Eric ölelje át a derekamat, míg én az Ő nyakát. Távolról hallottuk is, hogy mit mondott, de nem érzékeltük olyan tudatosan, hogy valójában milyen pózban is vagyunk. - A szép pofidért biztosan rengeteg nő eladná mindenét, nem igaz? - folytattam tovább a témát.

- Majd legközelebb írok egy listát, hogy melyik nőtől mit kérnék el. - kacsintott.

- De nagy valakinek az arca! - feleltem gúnyosan. Magam sem tudom mért, netán hogy tovább hergeljem vagy, hogy tovább folytassam a témát, megkérdeztem: - És tőlem mit kérne, Mr. Nők Bálványa? - meglepte a kérdés, ezt láttam tekintetében is.

- Hmm... Az a gond, hogy olyan nőktől, akik még a KRESZ-t sem ismeri, attól nem nagyon szoktam kérni valamit. - kezdte gúnyosan. - De te, mivel szép kislány vagy, talán egy csókot. - ez most bóknak jött, vagy csak vissza akar vágni, tűnődtem magamban. A végén finoman elmosolyodtam.

- Álmodik a nyomor, drága! Amúgy, mondtam már, hogy nálad nagyobb idegesítő és beképzelt, öntelt férfit még nem láttam?

- Eléggé föl van vágva a nyelved, Hana kisasszony!

- Válassz más nőt, akivel flörtölhetsz!

- De érdekes! Eric nem úgy viselkedik, mint máskor! Vajon mért? - kérdezte az egyik lány, Emma a mellette álló társnőjét.

- Jól van, fiatalok, elég lesz! - szólt közbe Kenneth úr. Ekkor jöttünk rá, hogy testünk összepréselődött, ajkaink majdnem egymáshoz értek, s hogy egymás karjaiban pihenünk. De mi ez az érzés, kérdeztem kétségbeesetten gondolataimban. Nagy pírrel az arcunkon gyorsan elengedtük egymást, s elfordultunk. - Akkor, Linda - szólt oda az egyik szorgosan jegyzetelő alkalmazottnak - kérlek, írd be az Árnyéktánc c. darab főszereplőinek a nevét: Hana Elizabeth Oswald-ét és Eric Thane-ét.