Másnap reggel, pontosabban délelőtt volt. Könnyed bárányfelhők lepték el a kéken világító eget. A Nap erőlködve próbálkozott áttörni közöttük, hogy fényével megvilágítsa Párizs városát. Az idő kellemesen meleg volt.

Szörnyen fáradt voltam. Olyan volt, mintha egész nap csak futottam volna megállás nélkül. De mégis, föl kellett kelnem, ugyanis valami kaparta az ablakom üvegét. Nyöszörögtem egy picit, majd a másik oldalamra fordultam, de a kaparás nem maradt alább. Megfogtam a párnámat, majd az ablak felé dobtam. Hiába. Fölültem, és dühösen kikászálódtam ágyamból. Fáradt, nyújtott lépésekkel, egy ásítás közepette, elhúztam a vastag függönyt. Az ablakpárkányomon kiscicámat láttam, miközben engem figyelt, s azt várta, hogy engedjem be. Halványan elmosolyodtam, majd fölnyitottam az ablakot, ő meg egyenesen berohant, és az ágyamon telepedett le.

- Hé! - mosolyodtam el, majd melléfeküdtem.

A cicám egy egyszerű házimacska volt. A szőre fehér színben pompázott, de nagy, fekete foltok is tarkították. Nyakán egy kékes színű nyakörv lógott, jelezve, hogy nem kóbor macska. Kecses, és szelíd állatka volt. Nagyon szerette a kényeztetést, így hát simogatni kezdtem puha szőrrel borított fejét, mire dorombolni kezdett. Ölembe lépett, és kényelmesen elfeküdt.

- Neko! - mondtam, s tovább simogattam.

Yume nagynénémtől kaptam a tizenötödik születésnapomra. Ő nevezte el. A „neko” szó azt jelenti japánul, hogy macska. Érdekes, de találó, gondoltam, s elmosolyodtam.

Ekkor váratlanul fölállt, és az ajtóm felé igyekezett. Kócos hajjal és álmos tekintettel kinyitottam az ajtót, majd követtem őt, egyenesen a konyhába.

Ott, az órára pillantottam. Féltizenkettő. Te jó ég, ennyi ideig aludtam?

- Jó reggelt, Hana! - köszönt Cécilia.

- Neked is, Cécilia. Anyáék? - kérdeztem egy nagyot ásítva.

- Még fönt vannak a szobájukba. Épp reggeliznek.

- Inkább ebédelnek - mosolyodtam el, majd levágtam magamat az egyik székre. - Emily nem telefonált még?

- Nem, még nem. - törölgetett egy tányért. - Kisasszony... - fordult meg.

- Igen? - kérdeztem, s egy almát kezdtem el enni.

- A mai újságok igen érdekes híreket tartalmaznak - ült le a mellettem lévő székre, miközben az újságot a márványasztalra tette. - „Egy rejtélyes álarcos lány a társnőjével kápráztatta el a nézőközönséget a Párizsi Tavaszi Fesztiválon. Nem tudni, kik lehettek, ugyanis arcukat álarc rejtette el. De az biztos, hogy fantasztikus tehetséggel áldotta meg őket az ég. A húsz fellépő csapat közül ők voltak az utolsók, és ők kapták a legnagyobb tapsot is. A közönség állva tapsolva őrjöngött a két ismeretlennek. Páratlan produkcióval táncoltak, csodálatos zene mellett. Sajnos, senki nem beszélt velük, ugyanis előadásuk végén egyenesen eltűntek a szemünk elől. Amit maguk mögött hagytak az csak egy hibátlan liliom volt.” - olvasta Cécilia az újság tartalmát.

- Add csak ide! - mondtam, miközben kikaptam a kezéből. - „A két lányról Eric Thane, a híres-neves Kaleido Színpad sztárja, így nyilatkozott: „Páratlan tehetségek, ezt nem vitatom. Könnyedén használták a trapézokat, trambulinokat. Rejtélyesek, de őrjítőek voltak. Még én sem tudtam a helyemen maradni. Egyszer szívesen „táncolnék” velük.” Az emberek az ott hagyott virág után Liliomnak nevezték el a fekete álarcba bújt nőt. Állítólag, akik látták őt, képtelenek voltak a helyükön maradni. - nagy mosoly jelent meg arcomon. Kényelmesen hátradőltem a székben, s tovább nézegettem az újságcikket. A szöveg mellett több kép volt rólunk. Az egyik, mikor a kötélen egyensúlyozunk, a másik pedig mikor egymást átöleltük, de láthattunk egy olyan képet is, mikor a trapézokon ügyeskedünk.

- Hana, mit mosolyogsz ennyire? - vonta föl egyik szemöldökét régi házvezetőnőnk.

- Ó, semmit - kuncogtam. - Ezt ugye elvihetem? - kérdeztem tőle.

- Hát persze - fölálltam, s almámmal a kezemben a szobámba igyekeztem. Cécilia fejét csóválva tolta vissza a kényelmes széket, mielőtt reggelit adott volna kiscicámnak.

A szobámba érve levágtam magamat az ágyamra. A plafon intenzív figyelése mellett a tegnapi eseményeken gondolkodtam. Liliom. Milyen érdekes. Olyan érzésem van, mintha ez előre meg lett volna írva. És én még kételkedtem is benne. Az a Magda... Beszélnem kell majd vele. Lehet, hogy több mindent is tud. Ekkor különös érzés fogott el. Olyan, mintha valaki figyelne. Fölültem, s körbetekintettem, de senkit nem láttam. Hát igen, akkor még nem láttam egy idegesítő, perverz szellemecskét. Megvontam vállamat, majd szekrényemhez léptem. Pár ládát kipakoltam, majd a földön lévő sötétkék szőnyeget félretettem, s az alatta kilazult parafalapot fölemeltem. Egy kisebb ládában pihent az álarcom, s a ruha. Furcsa... Mintha egy szuperhős lennék, és titkolnom kellene, hogy ki is vagyok. Halkan nevettem a saját bugyuta gondolatomon.

Hirtelen kinyílt az ajtó, én meg dermedten álltam ott.

- Ilyet még egyszer ne csinálj! - szóltam rá megrovóan.

- Jól van, na, bocsánat. - felelte bocsánatkérő hangon. - Hmm. Jó kis helyet találtál az álarcodnak.

- Igen, itt biztosan senki nem találja meg. De ugye te is elrejtetted? - vontam föl szemöldökömet.

- Igen, a legbiztonságosabb helyen őrzöm. - kacsintott Emily. - A szüleid? - kérdezte kíváncsian, miközben kényelmesen elhelyezkedett a fotelemben.

- A szobájukban. - válaszoltam.

- És most, mihez kezdünk, Hana? - fogta meg a távirányítót, s bekapcsolta a TV-t. Egy ideig kapcsolgatta, mialatt én visszapakoltam mindent a helyére. - Ezt nézd! - ugrott föl.

A TV-ben mi voltunk, a Fesztiválon. Gyorsan odakaptam tekintetemet, s érdeklődve figyeltem. Ugyan azt mondták el, amit nemrég olvastam az újságban. Kivéve, hogy itt láthattam Eric arcát, ahogy rólunk vélekedik. Ha Liliomról ez a véleménye, akkor Hanáról mi lesz, tűnődtem, miközben az ágyam szélére ültem le. Ekkor egy igen szép, vörös hajú, lila tekintetű lányt láthattunk a képernyőn. Haja kissé hullámosan omlott vállára. Arca gyönyörű volt, fogai hibátlanok, alakja tökéletes.

- „Miss. Craven! Ön hogy vélekedik erről a Liliomról? - kérdezte az egyik riporter, aki egy mikrofont tartott a nő arca felé.

- Mint mindenki másnak, nekem is megvan a véleményem erről a... Liliomról. Hát... Nem tudom, mit esznek rajta. Attól, hogy álarcot vett fel, még nem egy istennő, hogy mindenki a lába előtt heverjen. És mért hord álarcot? Nem értem. Én szerintem, nem egy nagy cucc. Ennyi! És most bocsássanak meg, de mennem kell...”

Elmosolyodtam. Nyíltan megmondja a véleményét. Jó, gondoltam, hogy nem mindenki fog minket szeretni... Ha nem lenne ennyire beképzelt talán még tetszene is...

- Az előbb Mirandát láthattad... - sóhajtotta Emily. - Eléggé fenn hordja az orrát, amióta Eric partnere.

- És Eric hogy vélekedik róla? - kíváncsiskodtam, miközben lábaimat fölhúztam.

- Nem tudni. Tudod Eric, mint már említettem, igen visszahúzódó, csendes és hideg fickó. Nem nagyon lehet őt megismerni. - kortyolt bele italába. - De Hana! Most mihez kezdjünk?

- Ezt hogy érted? - bámultam a szőnyegemet.

- Úgy, hogy továbbra is álarcba bújunk, és így fogunk föllépni egy-egy rendezvényen, vagy ez csak egy egyszeri alkalom volt?

- Még hogy egyszeri? - kaptam föl tekintetemet. - Tévedsz drágám, nagyon is! Nem, ez nem csak egy egyszeri alkalom volt! A tegnapi esemény... az Liliom születése volt. És továbbra is el fogjuk kápráztatni az embereket. Benne vagy?

- De mi lesz, ha felismernek, vagy ha lelepleződünk, vagy...

- Akkor úgy fogunk erre az egészre emlékezni, mint egy jó bulira, egy kellemes emlékre... - álltam föl, s megfogtam a kezét. - Ne aggodalmaskodj! Minden rendben lesz! - adtam egy puszit a fejére.

- Jaj, te olyan könnyen beszélsz. - sóhajtott. - De rendben! Olyan jó volt a tegnapi közönség tapsát hallani. Ilyen tapsot még soha nem kaptam. - halványkék tekintete csillogott, miközben visszagondolt a tegnapi éjszakára.

- Na, látod! - kacsintottam, s ruhásszekrényemhez léptem, ahonnan kivettem egy szürke pólót és egy farmernadrágot, no meg egy fehérneműt, és a fürdőszobába mentem.

- Amúgy, holnapután visszamegyek a Színpadhoz... - mondta Emily.

- Tényleg? - kérdeztem a fürdőből. - Nem lehetne még maradni pár napot?

- Nem, sajnos nem! Új darab van készülendőben, és gyakorolni kell.

- Új darab? - nyitottam ki az ajtót, majd immár frissen léptem ki onnan. - Milyen darab?

- Árnyéktánc. Még nem nagyon tudom a történetet, csak a címét.

- Kik lesznek a főszereplők?

- Ezt sem tudni. Állítólag csütörtökön kapunk részletes eligazítást.

- Értem. Amúgy, tudtad, hogy tegnap Josh is ott volt a Fesztiválon? - Emily arcára halvány pír szökött.

- Tényle? Nem... Nem tudtam. - felelte zavartan.

- És nagyon nézett téged... - folytattam.

- Ez nem igaz! - fogta meg a háta mögött lévő párnát, s hozzám vágta.

- De igen! - incselkedtem tovább, majd fölálltam, és kiszaladtam a szobából. Mint két kisgyerek, úgy bolondoztuk végig a mai napot.

***

Két nap múlva Emily visszament Cape Mary-be. Kicsit szomorú voltam. A szobámban ültem, s egy könyvet olvastam. Cicám az ágyam sarkában pihengetett. Őszintén? Halálra untam magamat. Épp valami jó kis programot akartam kitalálni magamnak, mikor kinyílt a szobaajtóm, és édesanyám lépett be rajta.

- Hana! Kicsim, pakolj, ugyanis megyünk Cape Mary-be. - a szemeim kikerekedtek, s mint valami villám, úgy teremtem előtte.

- Mi? Mért megyünk mi oda? Mikor indulunk? És...

- Css, drágám! - tette ujját a számra. - Azért megyünk oda, mert Kalos elhívta apádat, meg állítólag Kenneth úr is szeretne valamit tőlünk. És körülbelül két óra múlva indulunk... - nézett a bal karján lévő órára. - Szóval kicsim pakolj! - mosolyogta, mialatt megsimította fejem búbját. Örömömben egy hatalmasat ugrottam.

- Jee! - léptem szekrényemhez, és egy bőröndöt szedtem ki belőle. Mikor telepakoltam az egészet, eszembe jutott az álarcom, s a ruhám. Mély levegőt vettem, majd a legmélyére süllyesztettem a két igen fontos tárgyat.

***

A repülőúton nem történt semmi említésre való esemény. Hosszú, fárasztó és rettentően unalmas volt. Néhány órával később leszállt a gép, majd miután túlestünk a szokásos ellenőrzéseken, kimentünk a reptérről, s utunk egyenesen a Színpadhoz vezetett. A holminkat az ott váró inas vitte el, így emiatt nem kellett aggódnunk. Izgatott, ugyanakkor nagyon boldog voltam, hisz újra itt lehetek! Kíváncsi voltam, vajon miket változtathattak a Színpadnál, vagy milyenek az új arcok. Ó, Emily hogy fog örülni, mosolyogtam magamban.

A járdán sétáltunk, én elől, anyám és apám meg ölelkezve mögöttem jöttek. Elég sok ember megfigyelt. „Leon Oswald, és Sora Naegino ismét itt vannak” „A Sztárpáros újra Cape Mary-ben” és hasonló mondatokat sutyorogtak az emberek. Hjaj, sóhajtottam.

Ekkor egy nem kívánatos személy jött velünk szemben. Egy nő. Mrs. Arneblen. Nem szívesen mondom ezt, de szörnyen utáltam. Még régebbről, anya egy divatfotózáson vett részt, és Ő volt a cég tulajdonosa. És lehetetlen volt lerázni...

Az asszony eléggé telt idomokkal volt megáldva. Haja zsíros, mely barnásvöröses színben pompázott. Arca már átesett egy-két plasztikai műtéten. Szemüvege mögött barna tekintet ült. Ajka vastagon volt kikenve vérvörös rúzzsal. Ruhája babarózsa színű volt, és magas sarkú cipőt hordott. Oldalán egy palotapincsi fajtájú kutya sétálgatott. És szájában egy cigaretta füstölgött.

- Jaj, Sora és Leon! Drágaságaim, hát ismét itt vagytok? - ölelte meg szüleimet.

- Mrs. Arneblen! Jaj, de örülünk, hogy látjuk magát! - erőltetett anyám egy mosolyt arcára.

- Egyre szebbek vagytok, drágáim! Ó, és itt van a kicsi Hana is! Mekkorát nőttél! - közelített felém. Jaj, ne! - gondoltam magamban.

- Mrs. Arneblen! Annyira örülök, hogy látom magát! - ja, és annak is örülni fogok, ha jó messzire tudom magam mögött.

- Én is, drágám, én is! - közben a cigaretta füstjét rám fújta, amitől majdnem elhánytam magamat. Apámra tekintettem. - Mondjátok, lenne kedvetek eljönni hozzám egy teára? - oké, én most szépen elhúzok innen, döntöttem el magamban.

- Apa! Nem szívesen szólok közbe, de... izé... engem már nagyon sokan várnak a színpadnál, elvégre... oda igyekeztünk... és még... öö... Kalossal is beszélni kellene... szóval, én most előre megyek, ha nem bánjátok.... - néztem rájuk egy elbűvölő mosoly kíséretével.

- Hana... - kezdte apám.

- Hát persze, édes mézes virágszálam, menjél csak! Apáddal és anyáddal úgy is beszélni szeretnék! Menj, csak csillagom, menj! - intett Mrs. Arneblen, én meg elégedetten elmosolyodtam, majd lépéseimet gyors tempóra véve eltűntem szemük elől.

- Hál’ Istennek! - sóhajtottam.

Kezeimet zsebre dugtam, s gondolataimba mélyedtem. Egy újságos mellett sétáltam el. Egy újabb újságcikken láthattam magamat, és Emilyt, a Fesztivál eseményein. Hmm... Még itt is ismernek, gondoltam. Nagy levegőt vettem, majd tovább igyekeztem. Liliom. Ó, azzal a jósnővel még nem is beszéltem, jutott eszembe. Mindegy, majd ha hazamegyek, egész biztos, hogy megkeresem, döntöttem el.

Egy kereszteződéshez értem. A gyalogos lámpa zöld színben ragyogott, így leléptem a járdáról, és átsétáltam a zebrán. Eléggé a gondolataimba merülhettem, ugyanis észre se vettem, hogy a zöld szín villogni kezd, majd átváltott pirosra, s az autósok immár gázt adtak kocsijuknak. Akkor „ébredtem fel”, mikor egy motoros hatalmasat fékezett. Remegve és meredten álltam ott. Mikor magamhoz tértem, s mikor visszatért belém az élet, kicsit nagyon dühös lettem.

- Mégis mit képzel maga vadbarom?! Majdnem elütött! Ki volt az az őrült, aki jogosítványt adott magának? - háborodtam föl. Arcát nem láthattam, hisz fekete bukósisak volt rajta.

- Elnézést kisasszony, de amint látja, a lámpája már piros volt. - mutatott a készülékre, miközben sisakja még mindig fején volt. A lámpámra figyeltem.

- Akkor is! Majdnem elütött! - bár jogtalanul voltam fölháborodva, a büszkeségem nem engedte, hogy megadjam neki a győzelem ízét.

- Hm! - vette le a fekete védőeszközt, s így megláthattam, hogy kit is rejtett eddig.

Döbbenten álltam ott. Ő volt az... Ő, Eric Thane...