Ahogy meghallottam a hangját kitisztult a fejem. Féktelen düh tombolt bennem, de ez semmi se volt ahhoz képest, amit akkor éreztem, amikor megláttam az utcán. Ugyan az a félelem. Ugyan az a rettegés. Nem akartam megrémíteni még én is, pedig minden vágyam az volt, hogy szorosan magamhoz öleljem. Csak a kezem nyújtottam, de neki ez most elég volt. Úgy vetette magát karjaimba, mintha erre vágyott volna, mióta csak felhívott. Éreztem, hogy sír. Lassan simogattam a hátát, és még szorosabbra fontam körülötte karjaimat. Nem tiltakozott, nem húzódott el, csak felzokogott. Érezte, ahogy ingemet teljesen átáztatják könnyei, de cseppet se zavart. Hogy mit jelentettek nekem azok a könnyek? Mindent.

Ahogy csillapodott a zokogás, úgy enyhítettem karjaim szorításán is, de a simogatással nem hagytam fel. Sora lassan már csak hüppögött a karjaimba. Elvette karjait a hátamról és zsebkendő után kezdett kutatni. Kifújta az orrát, megtörölte a szemét és rám nézett. Hálás volt, ezt egyből tudtam, ugyanakkor zavart is láttam a tekintetébe. Végigsimítottam az arcán és a vállára tettem a kezem. Enyhén megszorítottam, miközben mosolyt erőltettem az arcomra, pedig belül iszonyú dühös voltam.

- Gyere, hazaviszlek. Mostmár minden rendben lesz. Vigyázok rád.

Csak követett a kocsi felé. Beült és bekötötte magát, majd várakozóan nézte végig, ahogy én is beülök mellé. Amikor bekapcsoltam én is az övemet, és beindítottam a motort, mintha el akart volna tűnni, befúrta magát az ülésbe. Ha megálltunk egy-egy piros lámpánál idegesen tekintgetett jobbra-balra, mintha keresné azt a mocskot, mert attól fél, hogy utána jön. Próbálná csak meg. Most is, mint régen, biztosan tudtam, hogy Sora nem azt várja, hogy valaki megbosszulja, ami vele történt, hanem hogy segítsenek elfelejteni, átvészelni az utána következő időszakot. Ez a valaki én akartam lenni. Tehát háttérbe kellett szorítanom a dühömet, a bosszúvágyamat, és nem azokat a képsorokat lepörgetni a szemem előtt, hogy mit tudnék művelni Daviddel, ha a kezem közé kerülne.

- Most mentünk el a szálloda mellett – szakította félbe gondolataimat Sora.
- Tudom. Hazaviszlek Kaloshoz. Alhatsz Sophie szobájában. Jó lesz így?
- Igen – lehelte maga elé.

Ezután ismét visszasüllyedt a némaságba. Nem hibáztattam. Mégis bántott a tudat, hogy csak ül mellettem, mintha itt se lennék. Mindketten ültünk egymás mellett, a saját kis magány-szigetünkön, egymásra vágyva. Mert ebbe biztos voltam, hogy Sora is vágyik a közelemben lenni. De volt még valami, amit talán ő maga se értett kristálytisztán. Az okot, hogy miért nem enged a vágyainak…

Mikor megérkeztünk a házhoz, csendesen indult el a bejárati ajtó felé. Némán mentünk végig a házon, egészen a szobáig. Ott egy pillanatra megtorpant. Kezét már a kilincsen nyugtatta, de még nem nyomta le. Homlokát nekitámasztotta az ajtólapnak és vette egy mély lélegzetet.

- Köszönöm, hogy értem jöttél.
- Igazán nincs mit. Amit az este mondtam … - de nem engedte, hogy befejezzem.
- Én is.
- Mit te is Sora – kérdeztem ostobán, de a szívem a torkomban dobogott.
- Én is szeretlek Leon.

Nem tudom leírni, hogy mit is éreztem akkor pontosan. Diadal. Megkönnyebbülés. Hála. Féltés. Csapongtak bennem a gondolatok, csak egy valami volt biztos az érzelmek viharában. Az, hogy a közelembe akarom tudni Sorát, hogy soha senki ne bántsa, de mindenekelőtt a karjaimba akarom zárni. El is indultam felé, könnyű létekkel, szinte repülve, de kezét mellkasomra téve állított meg alig egy lépésre maga előtt.

- Mi baj van? – kérdeztem döbbenten.
- Tudom, és ki merem jelenteni, hogy szeretlek. Nem lenne tisztességes tagadni előtted. Azt viszont nem tudom, hogy akarom-e hogy szerelmes legyek beléd.
- Félsz? - kérdeztem, pedig nem akartam választ kapni rá.
- Igen - lehelte maga elé.
- Amiatt, ami régen … – nem tudtam befejezni.
- Igen.
- Sora, én soha többet … - elharaptam a mondatot – Nem fogok magyarázkodni. Engedd, hogy bizonyítsak. Adj még egy esély. Hiszen szeretlek, te is szeretsz. Tanultam a hibáimból. Tudom, hogy ez neked nem elég, de akkor, kérlek, engedd, hogy megmutassam, soha többé nem akarlak bántani.
- Félek.
- Tudom. És elsüllyedek szégyenemben, hogy tőlem is félned kell, mint azoktól a szemétládáktól. Bánt a tudat, hogy ha nem is pontosan, de hasonló érzelmeket váltok ki belőled, mint azok – össze kell szednem magam – Nem akarok egy listára kerülni velük.
- Nem vagy semmilyen listán. Nem tőled félek, hanem az érzéseimtől, attól, hogy megint sérülni fogok. Azt hiszem, tisztába vagyok vele, hogy régen miért üldöztél el magadtól. Nem mondtad el az indokokat, nem avattál be semmiben. Elzárkóztál, és közben engem ostoroztál. Hazudtál nekem, az indokokról, ha nem is nyíltan.
- Sajnálom, hogy hazudtam.
- Félek hinni neked.
- Adj még egy esélyt. Nem élhetsz mindig ettől a kételytől bebörtönözve. Engedd, hogy szeresselek. Kérlek Sora …

Láttam a hezitálást a szemében, amit aztán felváltott a makacs bizonyosság. A keze mintha súly lett volna, hullottak le a mellkasomról. Megtettem az utolsó lépést és a karjaimba zártam. Államat otthonosan ismerős mozdulattal a fejére támasztottam, majd apró puszikat adtam a feje búbjára. Csak öleltem, ő meg némi tétovázás után elveszett az ölelésembe. Legyőzte magában talán végleg saját érzelmeit, és feladta a tiltakozást. Éreztem, ahogy közelebb húzódik, és egész testével hozzám simul. Annyira ismerős, mégis új volt ez az érzés. Távolodni kezdett tőlem, de csak mellkasával és éppen annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Halvány mosoly látszott az ajkai körül, és végre minden vonása ellágyulni látszott.

- Ígérd meg, hogy nem fogom ezt megbánni – kérlelt.
- Ígérem. De te is ígérd meg, hogy holnap reggel is itt leszel.
- Szeretlek Leon.
- De?
- De nem ígérek olyan, amiben én sem vagyok biztos.
- Megpróbálod?
- Ígérem.

Még egy gyenge kis mosollyal is sikerült megörvendeztetnie. Nem tudtam tovább ellenállni. Kezeimmel fogtam az arcát és magam felé fordítottam, de ajkaink közti távolságot ő szüntette meg végleg. Megállni látszott a világ…

* * *

Hogy milyen volt újra megcsókolni őt? Elsöprő. Éreztem minden szívdobbanását a mellkasomon hullámzani. Hirtelen adtam meg magam a csók hevének és adtam át neki újra megadásommal együtt a szívemet is. Ebben a pillanatban nem féltem semmitől. Biztosan hittem abban, hogy a legjobb emberbe fektetem a hitemet, aki soha (többet) nem fog bántani, aki minden erejével azon lesz, hogy nekem a legjobb legyen. Megszakította a csókot és egy reszketeg sóhaj kíséretével szorított magához. Beletúrtam a hajába, és élveztem a selymes tincsek játékát ujjaim között. Ő továbbra is csak újra tanult lélegezni. Hogy mi győzött meg? Amikor láttam a szemében a pánikot, hogy lehet, reggel már nem leszek itt. Eltávolodtam tőle, de csak annyira, hogy a szemébe nézhessek. Az a végtelen gyengédség, ami ott tükrözött teljesen ellágyította a szívemet. Nézett ő is engem és mosolygott tiszta szívből. Olyan boldognak látszott, és én is boldognak éreztem magam. Hát ennyi kell a boldogságoz? Egy csók elég ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön. Nagyon úgy tűnik…

Láttam újra magam előtt, ahogy a kocsiba dühöng mellettem. Arcán úgy vonultak át az érzelmek, mint az utcai lámpák rövid fénycsíkjai, amik láthatóvá tették nekem arcának rezdüléseit. Nem csak azt vettem észre, hogy legszívesebben ízekre szedné Davidet, hanem azt is hogy az minden vágya, hogy hozzám érjen és elringasson. Egyszer régen azt mondta, hogy amikor meglátott a könyvtár előtt ücsörögni legszívesebben addig ringatott volna a karjaiban, amíg el nem hiszem, hogy a világ nem olyan rossz, mint amilyennek most látszik. Amikor újra ezt a vágyakozást véltem felfedezni benne, megbizonyosodtam abban, hogy tényleg szeret. Mert mondani sok mindent lehet, de a tettek mutatják meg igazán, hogy igazak-e állításaink. Most is csak nézem őt, kutakodok valami után, ami miatt hátrálhatnék, de nem találok semmit. Csak egy szerelmes tekintetet, egy hevesen dobogó szívet és egy cirógató kezet. Mind értem…

* * *

Vizslatott. Erre nincs jobb szó. Talán valami kibúvót keresett, hogy mégse kelljen elhinnie, hogy tényleg itt állok előtte, és ő tényleg a karjaimba vetette magát. Sokáig nézett még, aztán egyszer csak egy apró fejcsóválás után eltemette arcát mellkasom rejtekébe. Éreztem, ahogy melengetett a lélegzete, ahogy bal keze lassan szánkázik végig fel és le a hátamon, talán önkéntelenül ismételve a mozdulatokat. Újra megmutatta a szemét, amiben ezúttal már pajkos fény csillant egy angyali mosoly kíséretében. Egyik percben még az ártatlan kislány a másikban, pedig egy nő, aki éppen ráveti magát ajkaimra. Ez volt számomra az igazi bizonyíték. Tudom, hogy holnap, ha felkel nehéz harcot fog vívni saját magával a maradást illetően, de abban is biztos leszek, hogy a maradni kívánó fél nem lesz könnyű ellenfél. Eltávolodik ajkaimtól, és újra rám tekint.

- Mind gondolkozol ennyire? – néz rám kérdőn.

Én csak a fejemet csóválom, és lassan ellépek tőle. Az utolsó lépést megint neki kell megtennie. Ő egy percig értetlenül tekint rám, majd ahogy rájön, a miértre, felém nyújtja a kezét. Úgy kapok utána, mintha ez lenne az egyetlen menedékem. Mosolyogva nézi hevességemet, majd ujjaival kezdi simogatni kézfejem.

- Emlékszel, hogy amikor először meséltem magamról, hogyan végződött.

Lázasan kutattam az agyamban, de nem értettem, mire gondol.

- Szeretnék újra veled aludni – mosolyog rám, mintha legalábbis egy nagyon egyszerű kérdésre nem tudtam volna a választ, és már el is indul szobám ajtai felé.

Automatikusan lépek a szekrényhez, még mindig kéz a kézben, pedig már nem félek attól, hogy el akar menni. Odaadok neki egy pólót, amivel ő eltűnik a fürdőszobába. Mikor visszatér, önkéntelenül is elmosolyodok, mert szinte eltűnik a ruhába.

- Mi olyan nagyon vicces Leon Oswald? – néz rám komolyan, és karjait összefonja mellei alatt, mint egy durcás királylány.

Én meg már csak őt látom magam előtt, miközben fejemben visszhangzik, ahogy kiejti a nevemet. Újra itt van. Dacosan rántja félre fejét és indul el az ágy felé. Várakozóan tekint felém én, pedig megadom magam, és elindulok… Hozzá. Az ágy mellé dobom ingemet és farmeromat, és így bújok be mellé, a takaró alá. Ő még mindig csak ül, mintha várna valamit.

- Mi baj van Sora?
- A kezed – tekint az említett testrészemre.

Felrémlik egy kép arról, ahogyan mindig aludtunk, és ösztönösen cselekszem. Ő karomat használva párnának fekszik le, nekem háttal. Egyre közelebb araszol, és szándékkal vagy nélküle, de addig közelít, amíg nem simul össze teljesen egész testünk. Olyan jó újra érezni a meleget, amit magából áraszt. Szabad kezem hanyagul átvetem a csípőjén, hogy nem vegye tolakodónak a mozdulatot, de ő megragadja azt, és szorosan magához öleli, apró csókokkal köszöntve.

- Jó éjt Leon.
- Jó éjt Sora – suttogom a hajába, de tudom, hogy én még hosszú ideig nem fogok tudni elaludni.

Hallgatom, ahogy légzése egyre egyenletesebbé válik, és szuszogássá szelídül. Kezemet álmába se ereszti, éppen csak testével araszol, ha lehet egy kicsit még közelebb, hogy teljesen beolvadjon az ölelésembe, oda, ahova illik, oda, ahonnan annyira hiányzott. A békés boldogság, lassan lenyugtat. Tompaságom lassan álommá alakul, és mély álomba merülök, ahol nem kell félnem, hogy ha felébredek, újra egyedül találom magam.